Ahány keresztyén, annyi megtérés – még a legnagyobb hírességek esetében is. Azonban ritkán osztják meg olyanok a nyilvánossággal meghatározó istenélményüket, akik három világbajnoki címig jutottak a világ legnagyobb autóverseny-sorozatában.
Jackie Stewart 1969-ben, 1971-ben és 1973-ban ült fel a Forma-1 trónjára, sok társával ellentétben azonban több mint három évtizedet várt arra, hogy egy önéletrajzi kötet formájában elmesélje történetét. A 2007-ben megjelent, magyarul sajnos nem olvasható Winning is not enough (Győzni nem elég) című könyvében lépésről lépésre avat be minket karrierjének alakulásába: hogyan lett az agyaggalamb-lövészetben sikeres sportolóból világsztárok barátja, miközben egyre feljebb jutott a száguldó cirkusz ranglétráján.
Egy valaminek azonban mindig megmaradt: embernek, még akkor is, amikor győzelmet győzelemre halmozott. Nagyon nagy szerepe volt ebben annak, hogy az 1939-ben született skót pályafutásában szinte nem is volt olyan év, amikor ne veszítette volna el barátait és versenyzőtársait egy-egy balesetben, és ne ébredt rá volna újra és újra, mekkora értéket jelent az élete. Bár nagyon szerette az autósportot, 1973-ban, amikor még javában küzdött a végső győzelemért, elhatározta, nem feszegeti tovább a határokat – rossz kifejezéssel nem kísérti tovább sorsát –, és a szezon végén szögre akasztja bukósisakját.
hirdetés
Belgium Grand Prix, Zolder, Belgium, 1973. Jackie Stewart on the victory rostrum. CD#0776-3301-4373-22.
Stewartot minden verseny után felesége, Helen, valamint két kisfia, Mark és Paul várta haza, bízva abban, hogy a tragédiák soha nem érik el őt. Bár már a visszavonulás mellett döntött, újabb kétségei akadtak: sikerül-e túlélnie a szezont? Ha igen, vajon mihez kezd majd új életében? Hogyan fogja eltartani a családját? A Tyrrell versenyzője már ekkor segédkezett az ABC amerikai tévécsatornának a híres Indianapolis 500 közvetítéseiben, és éppen munkájára készült, amikor a város Speedway nevű hoteljében összefutott az autóverseny-rajongó Stan Easty atyával, egy anglikán lelkésszel.
A skót látásból már ismerte a papot, váltottak pár szót, egy belső hang pedig azt súgta a pilótának, hogy nem véletlenül történt ez a találkozás. „Easty atya – mondta Stewart – lehet, hogy furcsa lesz a kérésem, de nagyon hálás lennék, ha találkozni tudnánk a szállásomon. Van valami, amiről szeretnék beszélni Önnel.” A lelkész és az ekkor még kétszeres világbajnok néhány órával később már a hotelszobában ült: szinte csak a versenyző beszélt, főleg visszavonulásáról, és az őt ekkor fojtogató kétségekről.
„Ő meghallgatott, és azt kértem tőle, hogy konfirmáljon meg” – emlékezett vissza a skót. „Elmesélte, hogy mi bevett szokás az angol és skót egyházakban, hogy az embereket először gyerekként keresztelik meg, majd később, érettebben erősítik meg hitüket, saját döntésük alapján. Hozzátette azonban, hogy valaki úgy érzi, bármely életszakaszban megteheti ezt.”
Amikor Stewart elmondta, hogy bár soha nem volt hithű keresztyén, és nem is járt templomba, hisz Istenben és rendszeresen imádkozik, az atya csak ennyit válaszolt: „Azt akarod, hogy konfirmáljalak meg. Szeretnéd itt és most?”
A pilóta, noha soha nem tapasztalt még ilyet, hagyta, hogy a lelkész imádkozzon érte, és áldja meg őt, fejére téve a kezét, kérve Isten segítségét.
„Abban a pillanatban egyszer csak megszabadultam minden nyomástól és feszültségtől. A kételyeim elszálltak, és életemben először tapasztaltam meg a szerető Isten jelenlétét” – mondta a skót. „Semmi kétségem afelől, hogy abban a hotelszobában óriási békével lettem megáldva: meg vagyok győződve arról, hogy ugyanaz történt, amely a Bibliában is szerepel, azaz „Isten békessége, mely minden értelmet meghalad.”
„A szkeptikusoknak és a cinikusoknak joguk van a véleményformáláshoz, de tudom, hogy mi történt, mert ott voltam. A tények pedig azt mutatják, hogy amikor bementem a 109-es szobába, össze voltam zavarodva, egy órával később azonban úgy jöttem ki onnan, hogy a megfelelő döntést hoztam. Tudtam, hogy túl fogom élni a szezont, hogy lesz életem a versenyzés után, és Helennel, valamint a srácokkal leszek majd.”
„Ezt követően többször is találkoztam Easty atyával a versenyek során, és mindig hálás voltam neki azért, hogy belépett az életembe, és felhívta a figyelmemet Isten kegyelmére. Micsoda csodálatos ajándék.”
Jackie Stewart nem csak befejezte az 1973-as Forma-1-es szezont, de világbajnokká is vált, immáron harmadik alkalommal. Aktív versenyzői pályafutását követően folytatta szakkommentátori munkáját az ABC-nél, egyre szorosabb üzleti kapcsolatot alakított ki olyan világmárkákkal, mint a Ford és a Rolex, a kilencvenes évek végén pedig saját F1-es csapatot alapított. De manapság, a nyolcvanhoz közelítve is elutazik a versenyekre, egy olyan korszak képviselőjeként, ahol nagyon szűk választóvonal húzódott a siker és a halál között.”
Dezső Attila
(fotó: Hemmings Motor News, The Sun, Formula1.com)
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás