Egyéb

Szomjazunk

Bár nagypéntek a liturgikus naptár legfontosabb napja, fiatal koromban hosszú évekig nehezemre esett Jézusra és az ő szenvedésére gondolnom, mivel a bátyámnál rákot állapítottak meg, amikor 19 éves voltam. A hitem nagyon nehéz időszakon ment keresztül. Az egyedüli dolog, amit Istentől kérdezni tudtam: miért? Képtelen voltam imádkozni. Akárhányszor próbáltam, helyette csak sírni tudtam. A lelki vezetőm bölcsessége viszont megmutatta, hogy a sírásom valószínűleg a legőszintébb kifejeződése annak a kínnak, ami bennem tombolt akkoriban. Sírtam, mert szenvedtem, és így osztottam meg Istennel a bánatomat.

Ez megmutatta nekem, hol tudok leginkább Jézusra hangolódni, mégpedig a saját emberi megtapasztalásomon keresztül. Az Ő szenvedését nem éltem át, a sajátomét viszont igen. Ez az a pont, ahol találkozhatok vele, aki szintén megtapasztalta a szorongást, aki vért izzadt a Gecemáni-kertben, és csak néhány elcsuklott szóban tudta kifejezni kínját Atyja előtt, annyira reszketett attól, ami rá várt. Ahogy Jézust – mint Istenembert – elöntötték az érzelmek, ott tudok vele igazán találkozni.

Jézus kiáltása a kereszten, „Szomjazom!”, megragadja Isten és a mi kapcsolatunk lényegét nagypénteken. Mindannyian tudjuk, mit jelent szomjazni. Ha erre gondolok, újra és újra előjönnek bennem azok a képek, amik rendkívül alultáplált nőket ábrázolnak, ahogy a gyermekeiket fogják a karjukban. Milyen lehet egy anyának az éhező gyermekét sírni hallani, ha képtelen rajta segíteni? Mária is hasonlón megy keresztül a kereszt tövében. Az Atya sem képes abban a pillanatban segíteni neki. Jézusnak ez a kiáltása bizonyítja, hogy annyira meg lett fosztva mindentől, – még atyja és édesanyja segítségétől is – hogy szomjúsága csillapíthatatlan.

Vajon ez a kiálltás itt megáll? Jézus tényleg csak inni szeretett volna? Esetleg szomjúsága valami sokkal többre vonatkozott? Ha hagyjuk, hogy szavai viszhangozzanak bennünk, talán azt is meghalljuk, amire mindannyian vágyunk: a Vele való kapcsolatra.

„Szomjazom!” A legtöbben hajlamosak vagyunk eltitkolni, mennyire üresnek érezzük magunkat. Túl fájdalmas ahhoz, hogy mélyre ássunk magunkban és eltöltsünk ott egy kis időt. Legtöbbünk élete zajjal és egyéb zavaró dolgokkal van tele, melyek megvédenek ettől az üresség-érzéstől. Ha egy pillanatra elgondolkodunk, hogy mi is a valóság, rájöhetünk, minél inkább kezünkben érezzük életünk irányítását, annál inkább elnyomjuk azt a tényt, hogy az élet igazából bizonytalan. A biztonság annyi mindentől függ, bármelyik pillanatban megszűnhet, de mi minden fizikai erőnkkel igyekszünk a látszatát fenntartani.

Jézus kiáltása megmutatja számunkra, hogy milyen hihetetlen ürességet érzett akkor. Talán azt akarta kifejezni, hogy mennyire vágyik az Atya és a mi széttört kapcsolatunk helyreállítására. Talán szomjazott a paradicsomra, ahol az Atyával és velünk együtt lehet.

Képesek vagyunk-e meghallani szavait, és magunkévá tenni őket? „Szomjazom!” Talán először kicsit tanácstalannak érezzük magunkat, mert nem tudjuk, mit kér tőlünk Jézus. Rájöhetünk, ha a saját „szomjúságunkra” gondolunk. Ha csak magunkban ismételgetjük az Ő szavait újra és újra, rálelhetünk a saját vágyainkra. Ez az élmény köthet minket össze Jézussal.

Mi lesz a válaszom arra, mikor Jézus vízért sóvárog? Hogyan fogom enyhíteni a szomjúságát? A válasz nem lehet csupán valami sajátos belső ügy. Meg kell nyilvánulnia azok felé is, akik minket körülvesznek. Ha meghalljuk Jézus kiáltását, akkor a magunk és mások ki nem mondott „szomjúsága” is, – beleértve Istenét – csillapítható; mégpedig a szeretet által.

Fordította: Hegedűs Bertalan

Hodász András atya nagypénteken írt arról, hogy Nagypéntek az Isten és az ember szomjúságának napja. Te mivel csillapítod a tiédet?

 

forrás: bustedhalo.com

kép: bellefontefaith.com

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás