Amióta az eszemet tudom az a legnagyobb álmom, hogy egyszer majd feleség és anya legyek. A barátaim nagy része kapcsolatban van, jegyes, házas, babát várnak, vagy épp már meg is született a csöppség. 21 éves vagyok (a barátaim is a húszas éveik elején járnak) és néha már úgy érzem, hogy lekéstem. 21 évesen. Na álljunk meg egy pillanatra!
A világ, ami körülvesz, kivétel nélkül mindenhol azt sugallja számomra, hogy akkor vagyok értékes ember, ha megtaláltam a „másik felem”. Ezzel találkozom a facebookon, a filmekben, a médiában, és hát ez van, de a barátaim és a családom körében is. Nem értem mért kell mindig azt a kérdést hallgatnom, hogy „és a lovaggal mi a helyzet?”. Sőt, egyszer, amikor egy ismerősünkről megtudtuk, hogy 50 évesen házasodik, „megnyugtattak” hogy akkor még számomra is van remény…
De nekem tényleg reménykednem kell? Tényleg sóvárogva kell várnom minden nap a szőkehercegre? Tééééényleg erre pazaroljam az erőmet?
Tudom, hogy Isten szeret. Tudom, hogy Benne bízhatok. És! Tudom, hogy a legjobbat (!) tartogatja számomra. Szóval már csak egy kérdésem van: miért aggódjak?? A Szentírás szerint: „ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja” (Mt 6,33-34).
Szóval azt már tudjuk, hogy aggódnunk nem kell. Ami persze nem passzivitást jelent, nem kell átesni a ló túloldalára.
hirdetésEngem személy szerint nagyon fáraszt már a párkapcsolat téma. Persze, hogy nagyon fontos, de tényleg csak ennyi az élet? Keserves párkeresés, majd csodálatos megtalálás és boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Egyrészt ez nem így működik, másrészt meg: na ne már, az élet ennél jóval izgibb! Eszem ágában sincs a szingliség élharcosa lenni, hiszen mint fentebb is írtam, számomra a karrier azt jelenti, hogy a tőlem telhető legjobb feleség és anya legyek. Ameddig pedig ez nem következik be, élem az életemet. Annyi felfedezni- és megélnivaló van, és még magamban is van jópár dolog ami felfedezésre vár. Szeretem az életemet, csodálatos barátaim vannak, és még olyan sok mindenért lehetek hálás, hogy nincs idő a kesergésre!
Van egy pár dolog, amit eldöntöttem, amelyeknek alapja ez az ige: „erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé” (Péld 31,25). Tehát:
Én önmagamban is egy értékes ember vagyok, akinek nincs szüksége arra, hogy egy másik embertől várja a kiteljesedését és a boldogságát (ennek mondjuk az első számú oka az, hogy ezt Istenben kell megtalálni, amiről már korábban írtunk is nektek).
Nem vagyok hajlandó úgy élni az életemet, és ezzel számos csodás pillanatot eltékozolni, hogy egy fiú után koslatok. A női létemhez hozzátartozik a méltóság, ami az én véleményem szerint kizárja azt, hogy egy másik embertársam után ácsingózzam.
Nem aszerint határozom meg, hogy én ki vagyok, hogy milyennek kéne lennem, hogy végre férjet találjak magamnak, (vagy épp a kiszemeltemhez milyen feleség passzolna szerintem) hanem csakis Isten szemén keresztül tekintek magamra.
Azt az időt, amit aggódásra fordítanék, inkább azzal töltöm, hogy imádkozom és böjtölök a jövendőbeli férjemért és családomért.
Tehát kedves Hölgyeim és Uraim, vegyünk erőt magunkon, és másszunk ki a kesergés és sóvárgás mocsarából, álljunk talpra, tekintsünk Jézusra, és éljük meg az öröm teljességét, amire a mi drága Teremtőnk hívott el minket!
Végezetül pedig: ha párkapcsolatban élünk, akkor sem a párunknak kell majd az első helyen állnia, hanem Jézusnak. Miért tennénk most másképp?
Bartos Lídia Lelle
Kép: flickr.com – Chris Ford
hirdetés
