Nekem már teljesen természetes, hogy a napjaimnak része az Isten, ápolom Vele a kapcsolatom, és néha a legmeglepőbb pillanatokban jut eszembe beszélgetni Vele. Persze az idő rohan, millió dolgom van, nélküle sem unatkoznék – ha szabad így mondani. De azt nem tudom, hogy bizonyos helyzetekben hogy lennék úrrá a kétségbeesésemen, ha nem Vele.
Egy kollégám napok óta teljesen pánikban van, óránként aggódva telefonál kint, hosszú perceken át. Kibuggyant belőle, nem bírta magában tartani: az egyik kedves barátja lehet, hogy rákos. Most próbálnak minél sürgősebben vizsgálatokat elintézni, kapcsolatok által gyorsan időpontokat kapni, jó orvosokat keríteni. Félnek, kérdezik egymást és magukat, hogy most mi lesz…
hirdetésEz bármikor, bárkivel előfordulhat (testközelből ismerem az érzést). Ma csak azon gondolkodtam el pár percre, hogy aki nem hisz Istenben, az ilyenkor hogy bírja ki ép ésszel? Miben bízik? A sorsban, a véletlenben, a szerencsében, a “bárcsak”-ban, a pénzben, a kapcsolatokban? Kiben bízik? Az orvosokban, a barátokban, a családban? Persze az utóbbiak nagyon is sokat segíthetnek, hiszen támaszként ők vannak mellettünk minden helyzetben.
De mégis: senki nem mindenható!
Fohászkodni senkihez nem lehet, csak az Istenhez. Ő az, aki mindenható. Aki több csodát tett már, mint az orvosok. Akiben élet és remény van. Aki mindig hűséges és mindig képes adni, megvigasztalni. Akinek nem kell viszonozni semmit, és aki előtt nem kell keménynek maradni. És még sorolhatnám…
Ma ismét hálát adtam az Istenkapcsolatomért, ezért a biztonságért, ami van az életemben. Bármi történjen. És kértem Őt, hogy áldja meg a körülöttem lévőket, akik még esetleg nem találták meg Őt. Hogy ismertesse meg velük ezt a végtelen bizonyosságot és nyugalmat, hogy mennyire jó Felé tartani és Vele élni és Hozzá közeledni. Bármilyenek is a körülmények.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás