Interjú

“Jó pap is holtig tanul – ez teljesen így van!”

Interjú Szabó-Molnár Bálint atyával, a Krisztus Légiója Kongregáció magyarországi vezetőjével. Beszélgetésünk során kiderült, szerinte hogyan lehet megnyerni a mai tinédzser korosztályt, hogy miért tartja rövidnek még a 12 éves papi képzést is, továbbá, hogy a megyei első osztályú labdarúgó karrier sem minden, ami a boldogsághoz kell.

 Mesélj egy kicsit magadról, honnan származol, hol és mit tanultál?

Sokszor úgy szoktam bemutatkozni, hogy „bakonyi betyár” vagyok. Bakonyszentlászlóról származom, középiskolába a kecskeméti piaristákhoz jártam, mert az volt a legközelebb (nevet). Akkor még nem gondoltam volna, hogy pap leszek. Sokszor, mikor a falubeli srácokkal fociztam, mondogatták, „ó, ha te katolikus iskolába jársz, akkor tuti pap lesz belőled.” Én pedig váltig állítottam, hogy „nem, nem, belőlem biztos nem lesz pap.” Hát, így utólag csak igazuk lett (nevet). Mindenesetre akkor tényleg nem gondoltam erre, hogy én majd pap akarok lenni. Általános iskolában szerettem rajzolni kockákat és egyéb formákat, aztán középiskolában rettegtem, mert nem ment se a matek, se a fizika, így a humán tárgyak iránt kezdtem érdeklődni. Így jött el a továbbtanulás kérdése, mikor is magyarra és történelemre adtam be a jelentkezésemet, de sajnos nem vettek fel. Ezt követően egy évig jártam egy számítástechnikai szoftverüzemeltető szakra, ami kevésbé érdekes, mint az, hogy egy lánygimnáziumban volt a képzés, ami egy egész nagy váltásnak bizonyult azután, hogy a gimnazista éveimet csupa fiú között töltöttem. Később felvettek a jogra, ahova két évet jártam.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Krisztus Légiója szerzetesrenddel?

A rend egy ír papja, Michael Duffy egyszer eljött hozzánk Kecskemétre misét mondani. Én ott ismerkedtem meg vele, noha a nagynénémmel – aki szociális testvér – már régebben kapcsolatban állt. Ez 1998-ban volt, pont akkor, mikor az érettségimre készültem, így mikor meghívott, hogy tartsak velük egy római zarándoklatra, nemet kellett mondanom, és csak egy évvel később lehettem velük egy hasonló alkalommal. Ott ismerkedtem meg magával a renddel és a rend világi tagozatával, a Regnum Christivel. Ekkor már egyébként motoszkált bennem a papi hivatás kérdése, így még azon a nyáron részt vettem egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton Németországban. Nos, szép volt, jó volt, de még mindig nem gondoltam, hogy az én életemnek erről kéne szólnia. Nem tudtam otthagyni a hazámat, szüleimet, barátaimat, sőt a megyei első osztályú focikarrieremet sem. Ahhoz, hogy pap lettem, – túl az isteni híváson – végül leginkább három dolog segített hozzá. Egyrészt, továbbra is jártam Michael atyáékkal missziós táborokba Magyarországon, Erdélyben és Kárpátalján, mert jólesett, ha a szabadidőmből áldozhattam az emberek szolgálatára. Ezen alkalmak során pedig annyi kegyelmet kaptam a Jóistentől, hogy kezdtem azt érezni, hogy nem csupán azokra a hétvégékre, vagy egy-egy hétre vagyok meghívva a szolgálatra, hanem egy egész életre. Másrészt, megbuktam polgárjogból… (nevet), így meg kellett ismételnem egy félévet. Közben beköltöztem a légiós atyákhoz a városba, ahonnan nagyon közel volt az egyetem, így történt, hogy mikor óráim voltak, bejártam, egyébként meg önkéntesként segítettem az atyák munkáját. Mikor megcsináltam a vizsgát, és mehettem volna vissza az egyetemre, éreztem, hogy nem ez az én utam, így még egy évet maradtam önkéntes. Harmadrészt, talán a legnagyobb segítség a hivatásom megtalálásában a budai várban szervezett élő keresztút volt, ahol évről-évre én voltam felkérve Krisztus szerepére. Ez viszont nem csak egy szerep volt, hiszen az Ő szenvedésére készülni és azt hitelesen előadni már önmagában mélyen megrendítő dolog. Így végül 2004-ben újra hivatástisztázó lelkigyakorlatra vonultam, ahol végleg eldöntöttem, hogy belépek a szemináriumba.

Miért olyan hosszú a képzés a Krisztus Légiójában? Tudtommal akár 12 évig is elnyúlhat.

Valóban elég hosszú, de véleményem szerint erre szükség van. Az első két év a novíciátus, mikor az ember megismerkedik a szerzetesi élettel, megtanul közösségben élni és meglátja azt is, hogy valóban erre hívta-e meg a Jóisten. Lényegében ez a hivatástisztázásnak egy fokozata, ahol te magad és az elöljáróid is megláthatják, hogy valóban a helyeden vagy-e. Az első fogadalomtételt, vagyis az első fontosabb döntést e két év után kell meghozni, így ez az időszak valóban szólhat az Istenkapcsolat elmélyítéséről, amire a későbbi képzés során építkezhet a jelölt. Ezt követik a filozófiai és teológiai tanulmányok, majd a gyakorlat, amik az említett elnyúlást jelenthetik, hiszen ha valaki netán doktorálni szeretne vagy valamiért több évig végzi a kispapi gyakorlatát, annak valóban elhúzódhat a képzés. Engem tíz év után szenteltek fel. A filozófiai és teológiai képzés elengedhetetlen, ez mindenhol máshol is így van. Ezen túl pedig a gyakorlati évek, – melyeket én ifjúság-pasztorációval töltöttem Észak-Olaszországban, Milánó közelében – arra jók, hogy ekkor az ember szeminaristaként már azt csinálja, amit papként fog, leszámítva persze a szentségek kiszolgáltatását. Ekkor már egy kisebb közösségben, úgymond a „világba kilépve” tapasztalhatja meg, hogyan tud helytállni majd a szolgálatban. Én egyébként azt tapasztaltam, hogy még ez a képzés sem elég hosszú, hiszen további felkészítésre volna szükség. Most itthon pasztorális tanácsadást tanulok a Sapientián. Viccesen azt tudnám mondani, hogy a józan paraszti észen – amit otthonról hoztam – és a Szentlelken kívül még erre is szükség van, hiszen a pszichológiáról kevés szó esett; de a lelki gondozásban és az emberekkel való foglalkozásban szükség van rá, így ebbéli tudásomat próbálom most kiegészíteni. Ahogy a mondás szól: „jó pap is holtig tanul”. Ez teljesen így van! Ez egy válasz a kihívásokra, melyeket a világ állít elénk, a velünk kapcsolatban álló emberek felé pedig egy kötelesség, hogy adott élethelyzetben megfelelően tudjunk nekik segíteni. Ezért van szükség arra, hogy egy pap folyamatosan képezze magát.

Felszentelésedet követően mikor helyeztek haza és milyen feladatokat kaptál?

Már a 2014. júniusi esztergomi diakónussá szentelésemet követően hazahelyeztek, egyrészt azért, mert beszélem a magyart (nevet) és ismerem a kultúrát, másrészt mert szükség volt rám az itthoni munkában. Ifjúságpasztorációs feladatokat kaptam az általunk fenntartott Szent II. János Pál Iskolaközpontban, illetve szükség volt a segítségemre a kamaraerdei szociális otthonban és az ifjúsági missziók során is.

Jelenleg hárman vagytok Krisztus Légiósai itthon, a kamaraerdei rendházatokban. Hogyan telik egy napotok és milyen gyakran van időtök a közösségi életre?

Napjaink nagy részét az Iskolaközpontban töltjük. Egy nap nálunk egyébként viszonylag korán kezdődik. Ötkor vagy hatkor kelünk, majd egy órás személyes imával, elmélkedéssel folytatjuk. Ezután jön a szentmise vagy reggeli attól függően, hogy kell-e bent miséznünk az iskolában az osztályoknak. Délután pedig jönnek az egyéb teendők, kinek mi éppen a feladata a Regnum Christi tagokkal való munkában. Általában este jut idő együtt vacsorázni vagy együtt imádkozni, hisz ekkor van egy fél órás, szentségimádással egybekötött esti imánk. Nekünk papoknak a vasárnap munkanap, így hétfőn tartunk közösségi napot. Szokták is mondani az iskolában viccesen, hogy nekünk a hétfő az „embermentes nap”, mert akkor nem ott vagyunk velük. Szóval ezen hétfők alkalmával vagy lelki napot tartunk vagy kirándulunk, biciklizünk, illetve havi egyszer összejövünk a bécsi vagy krakkói rendtársakkal is. Hétfő tehát a pihenőnapunk, de iskolaszünetben és nyaranta is eljárunk hosszabb időre kikapcsolódni a nagyobb közösséggel.

Az iskolában a gimnazista korosztállyal foglalkozol. Mi a tapasztalatod, hogyan tudod őket elérni, illetve a hitélet útján vezetni?

Az a tapasztalatom, hogy ott kell velük lenni, ahol ők vannak, és hasonlókat csinálni, mint amit ők csinálnak. Ezért szeretem például kirándulásokra elkísérni őket – a saját osztályomat is, akiknek osztályfőnök-helyettese vagyok –, de iskolán kívül is próbálok velük kapcsolatban lenni. Hetente focizunk együtt, de más iskolán kívüli programokat is szervezünk nekik (pl. What’s up?, Pure Fashion, Fiatal Missziósok). Az osztálymisék alkalmával a prédikációra mindig úgy próbálok felkészülni, hogy a mondanivaló felkeltse az érdeklődésüket, megfogja őket és segítse a saját életútjuk megtalálásában. Az iskolánkban mondjuk is nekik azt a lehetőséget, hogy lehet jönni beszélgetni, kérdezni tőlünk, problémákat felvetni. De vannak egyéb programjaink is, melyekkel az ő érdeklődési köreiknek megfelelően, de keresztény alapokra helyezve kaphatnak választ a kérdéseikre és kísérhetjük őket nem csak a lelki, de az emberi fejlődésben is. Úgyhogy a legfontosabb szerintem a hitelesség és a velük való személyes kapcsolat kialakítása. 

Előfordultak-e olyan pillanatok a papságod alatt, mikor igazán érezted, hogy a helyeden vagy?

Már a pappá szentelésem nagy élmény volt. Olyan békét és nagyon mély örömet éreztem, amely állapotot azóta többször is átéltem. Nem feltétlen egy szentmise vagy szentségimádás alkalmával, hanem egy kirándulás vagy akár egy jó beszélgetés során is éreztem azt, hogy a Jóisten engem papnak hívott. Nem csak azért, mert épp valakin tudtam segíteni, hanem maga a tény, hogy eszköz tudok lenni az Ő kezében és rajtam keresztül tud megszólítani embereket, tud tanácsot adni vagy vigasztalni. Ehhez kapcsolódik egy élményem, mikor egy alkalommal lelkinapot tartottunk a rendházunkban és közben gyónási lehetőséget is biztosítottunk a résztvevők számára. Volt valaki, aki – mint kiderült, már a lelkigyakorlat kezdetekor – eldöntötte, hogy ő a Bálint atyánál ma gyónni fog. Mint kiderült, az illető harmincegy éve gyónt utoljára. Együtt sírtunk, de az örömtől és az Istenélménytől. Nehéz ezt megfogalmazni. Akkor azt gondoltam, hogy már megérte papnak lenni. Sokszor tapasztalom egyébként, hogy a mai világban a papság kihívás és kaland is egyben. Számos alkalommal kapok jelzéseket a Jóistentől, nem csak azáltal, ha mondjuk valaki megköszöni a prédikációmat, hanem amikor érzem, hogy boldog vagyok és a helyemen vagyok, hiszen ajándékká tudtam válni mások számára. Ezt az örömet pedig, ha tovább tudom adni, akkor magam is megtapasztalom a mondást az Apostolok Cselekedeteiből, mely azt mondja: „nagyobb boldogság adni, mint kapni.” Azt hiszem ez az, ami mozgatja az életemet, illetve a papi mottóm, mely így szól: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek, vele étkezem, ő pedig velem.” Jézus tehát belépett az életembe, de nem akarom, hogy csak az én életemben legyen jelen, hanem Ő belülről is zörget, hogy adjam tovább az embereknek. Mindezek a dolgok tehát azok, amik azt éreztetik velem, hogy a helyemen vagyok.

Szerzetes vagy, de nem a klasszikus értelemben véve, így köztünk jársz a mindennapok során. Hol lehet veled találkozni a már fentebb említett helyszíneken kívül?

Időm nagy részét az iskolánkban töltöm, de ezen felül vannak programok, melyek szintén fontos részét képezik az életemnek. Ilyen például a Nightfever, amit egy önkéntesünkön keresztül hoztunk be Magyarországra. Ez Németországból indult, lényegében szentségimádás és utcai evangelizáció. Az utcán szólítjuk meg az embereket, akiket meghívunk az Istennel való találkozásra a templomba, ahol közben a különböző közösségek zenei szolgálattal teszik teljessé a szentségimádást. Ez egy fontos kapcsolódási pont köztünk, másrészt az emberek felé is tudunk nyitni, hogy legyen egy pozitív élményük az Egyházról vagy a Jóistenről. Sokan egy-egy Nightfever alkalmával léptek be először templomba vagy ehhez kötődik első hitbéli élményük. Ezekre támaszkodhatnak a későbbiekben és ez az alapvető célja ennek rendezvénynek is. (A következő 2016. március 31-én lesz a Belvárosi Szent Mihály Templomban – a szerk.) Szervezünk egy keresztutat is – immár sokadik alkalommal – április 8-án délután 4 órától az Andrássy úton, melyet hagyományosan egy szentmise zár a Hősök terén. Ez szintén egy tanúságtétel a hitünkről és figyelemfelkeltés, hogy közeledik a nagyhét, hogy Jézus értünk is meghalt.

Hegedűs Bertalan

Még nem érkezett hozzászólás