Néha szükségünk van arra, hogy a tanulás mellett valami plusz élményt is csempésszen a pedagógus az óráiba. Általános iskolai munkám során nagy kihívás, hogy az állami iskolából Szent Benedekké átsorolt intézmény diákjainak megfelelő módon tartsam hittan órákat, hiszen a tárgyhoz való viszonyuk nyilván nem egyszerű. Ezért vettem elő egy filmklasszikust, mely vissza idézte a gyermekkoromat és bemutatta egyházunk vidámabb arcát is.
A film nem más, mint az Apáca show. Whoopi Goldberg zseniális alakításában a zenén keresztül hozza közel a nézőhöz a szerzetesnővérek mindennapi életét, persze humoros keretben.
Az üzenet azonban nem csak a 90-es években élőknek szól. A kihalt templom megtelik élettel, amikor valami újat hoz az egykori bárénekesnő. A korábbi megszokásokat rúgja fel Mary Clarence nővér, ami a konzervatív elöljáró nemtetszését is kiváltotta. A Szent Katalin kolostor azonban megújul és kivirágzik. A veszélyes és rendezetlen városrészt a templomból kiinduló megújulás változtatja meg. Kiléptek, tanítványokká tették az arra fogékonyakat.
Mondhatjuk, hogy ilyen csak a mesékben vagy a filmekben van. Én azonban megtapasztaltam már olyan változásokat, amik megtöltötték a korábban üres templomokat is. Csak hinni kell benne. A ma fiataljai fogékonyak a zenére, közel lehet hozni szívükhöz még az egyházi énekeket is.
A korábban, csak a filmek világából ismert énekes nővérek mára a valóságban is megtalálhatók. Siervas (Szolgálók) együttes jól ismert Latin-Amerikában.
Az Isten Tervének Szolgálói Közösség, melyhez a zenekar tagjai tartoznak, tizenhat éve alakult. A perui nővérek nemcsak Ferenc pápa előtt játszottak, mexikói turnéra indulnak, melynek során karitatív munkákba is besegítenek iskolákban és szegénykonyhákon. Ahogy egy interjúban elmondták, Ferenc pápa hívását akarják követni: elmenni a perifériákra, a peremvidékekre, azokhoz, akik nem ismerik Istent – és ehhez a zene kiváló eszköz, amit az egyház mindig is használt.
De nem kell egy kontinenst átutazni, hogy celeb nővérekkel találkozzunk. Az egész világsajtót bejárta az olaszországi Voice nagy felfedezettje, Christina nővér csodálatos pályafutása, mely egészen a győzelemig vezetett. A döntő izgalmai után ő volt az, aki imádságra kérte fel a nézőket, közösen elmondták a Miatyánkot.
Jó lenne, ha meglátnánk, mennyire nagy ereje van a zenének egyházunk életében, mekkora közösségépítő szerepet tud betölteni mai elidegenedő világunkban.
Hazánkban még nagy lehetőségek állnak a zenei misszió előtt, bízom benne, hogy hamarosan lesznek magyar Siervas zenekarok és Christina nővérek.
Bese Gergő atya
Fotó: Port.hu
3 hozzászólás
Ezen már én is gondolkodtam sokat, hogy manapság az egyház egy búskomor valaminek tűnik, ha egy kívülálló betér egy misére, akkor mélabús, szomorú szertartásnak tűnik az egész, elvégre idős nénik énekelgetnek magukban vagy jobb esetben orgona kísérettel lassan, unottan énekeket. Jómagam is évekig (többek között) azért sem szerettem misére járni, mert olyan lehangoló (legalábbis itt nálunk falun), még csak meghittnek sem mondható. Aztán közben néha eljutottam egy-két olyan misére, ahol vidám énekeket énekeltek, gitárral, fiatalok és öregek, nők és férfiak is együtt, és az sokkal jobban megfogott. A neten is van sok videó, mint a cikkben, de külföldiek mind. Elgondolkodtam, hogy annyit hallok, olvasok arról hogy a hit boldogság, és ez igaz is, örömöm van Istenben, akkor a misén miért szomorú mindig mindenki??? Ha külföldön vannak ilyen énekes, vidám szertartások, nálunk miért nincsenek? Régebben a misén, amikor ének volt, elővettem az imakönyvem, és inkább azt olvasgattam, amíg a nénik énekeltek. Tavaly nyáron volt az esküvőnk, előtte a kántor odajött, hogy, van-e olyan ének, amit szeretnénk, hogy legyen az esküvői misén. És nem tudtunk mit mondani… ez megint elgondolkodtatott, úgyhogy elővettem az énekes könyvet és elkezdtem olvasgatni az énekeket, és rájöttem, hogy valójában a legtöbb szövegileg nagyon jó, és vidám dal lehetne, pozitív hangulat, hálaének, dicsőítés, öröm… akkor miért éneklik őket mindig lassan, szomorúan?! Ezt nem értem. Oké, persze, az idős nénik nem fognak tudni énekelni, ha a kántor gyorsít a tempón, esetleg változtat a dallamon kicsit, és behoz más hangszereket is? Mennyivel vonzóbb lenne a fiatalok számára az egyház, a misére járás, ha azt látnák, hogy ez egy vidám dolog, és a szenvedéstörténetek mellett van benne öröm is, amit igenis ki lehet mutatni! Az egyház megújítását ezzel is el lehetne kezdeni, hogy intenzíven támogatják az ilyen kezdeményezéseket, hogy megújítják az énekes könyveket, amiket a misén használunk.
Szóval szerintem nagyon nagyon jók az ilyen vidám emberek, és vidám énekek. 🙂
Pár hónapja egészen véletlenül találtam a youtube-on egy videót, igaz, hogy színészek adják elő, de katolikus témáról. https://www.youtube.com/watch?v=cCaEQbkyUf8&t=2114s Bon Bosco életéről szóló rockopera, ami szerintem annyira jó! Látnia kéne sok-sok fiatalnak ilyeneket, nekem is lendületet adott, mikor holtvágányra kerülten az egyházba vetett hitemben. 🙂
Már többedszer hallom ezt a véleményt, de én személy szerint nem tudok ezzel azonosulni. Felnőtt megtérő vagyok és amikor először mentem el Szentmisére (az akkori párom kedvéét) szörnyen éreztem magam, egyedül annyi pozitívumot tudtam mondani, hogy az énekek szépek voltak – és biztos lehet benne mindenki, hogy nem a szövegükre értettem, hiszen semmit sem értettem az egészből.
A múlt nyáron egy egy hetes gyalogos zarándoklaton találkoztam először a gitáros misével. Nagyon tetszett, magával ragadtak a taizei dalok és a karizmatikusok lendülete, vidámsága. Viszont a zarándoklat közepére már nagyon soknak éreztem. Zúgott a fejem a sok hangszertől, és úgy éreztem, hogy elfáradtam. Szerettem volna megpihenni az orgonával kísért hozsannás énekekben.
Ez az én személyes véleményem és tapasztalataim szerint nem is osztják túl sokan, de én úgy érzem, hogy ezek a vidám dalok nagyon jók egy-egy ifjúsági találkozón, vagy a Szentmiséken kívül bámilyen egyéb összejövetelen, megmozduláson – aká egy szentségimádás során dicsőíteni, vagy segíthet mélyebben megélni a bűnbánatot, stb. De a Szentmisére egészen egyszerűen nem odavalónak érzem. Véleményem szerint nem is illenek a liturgiához. Engem személyesen gátolnak abban, hogy igazán megtudjam élni mindazt, ami a Szemtmiseáldozatban történik és az egésznek a csúcspontját, amikor Jézus Krisztus hív, hogy minden méltatlanságom ellenére magamhoz vegyem és egy testté váljak Vele és a közösséggel.
Nem akarom senkinek megmondani, hogy mi legyen a véleménye az egyázzenéről, de kicsit kezd bántani, hogy jóformán ki akarják űzni a Hozsanna dallamait és az orgonát a templomokból és gitáros vidámkodással helyettesítenék. Szeretem a gitáros dalokat, félre ne értsen senki, otthon magam is sokat hallgatom őket és többször azon kapom magam, hogy otthon egy órája énekelgetem a taizei dalokat és nagyon jó kedvem van tőlük. Csupán nem gondolom, hogy a Szentmiséből egy vidámkodós, táncraperdülős mulatságot kéne csinálni, mert eltompíthatja a lényeget (nálam legalábbis). És nem azt mondom, hogy a misén mindenki sírjon vagy unatkozzon. Még soha nem találtam egy misét sem unalmasnak vagy bánat keltőnek. A Gloia és a Sanctus annyival magasabb örömbe repíti a lelkemet, mint bámelyik taizei…
Elnézést a hosszú hozzászólásét. Még tudnám ragozni, de inkább csomót kötök az ujjaima.
Ui.: Szerintem megható ahogy az idős nénik énekelnek – még ha nem is szépen. Már hosszú évtizede énekelik ezeket a dalokat rendületlenül, én személy szerint irigylem őket. 🙂