A nép, amely sötétségben járt

„Addig járjatok, amíg van világosságotok, nehogy elborítson benneteket a sötétség. Aki sötétben jár, nem tudja, hova megy.”

Ezeket a számunkra már közhelyesnek ható jézusi szavakat egy ókori ember sokkal mélyebben, személyesebben élhette meg, pusztán csak azért, mert tudta, mi az a sötétség. Valahogy úgy, ahogy a csillagok járásáról is többet tudott egy mai átlagembernél, mert látta őket. Nekünk tudásunkkal kell pótolnunk azt, ami a hétköznapi valóságunkból már elkopott – és pontosan erre figyelmeztetnek minket a jelképeink.

Adventben sokat hallunk a sötétségről. „A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad.” – Izajás próféta jövendölése az egész adventi időszak mottóját adja. A sötétség és a világosság szembenállása a teljes Biblián végigvonuló motívum. János evangélista például egészen különlegesen mutatja be a karácsonyt:

hirdetés

„A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.”

A sötétségnek és a világosságnak különös jelentősége van a keresztény tanításban. Hittudósok egyenesen a fény teológiájáról beszélnek. Modern világunkban azonban nem értjük a sötétséget – annak hétköznapi, létmeghatározó valóságát. Egyszerűen azért, mert soha nem vagyunk sötétben. Nem is tudnánk pontosan megmondani, hogy mikor kel fel a Nap. Ugyanúgy közlekedünk, tesszük a dolgunkat éjszaka is, mint nappal. Hazaérkezéskor első dolgunk a villanykapcsoló után nyúlni, és még félálomban, az ágyban fekve is világító képernyőket nézünk. A technika legyőzte a sötétséget – nem csoda, hogy életmódunk is egyre függetlenebbé válik a sötétségtől. Normálissá vált, hogy éber időnk harmadát-negyedét sötétben töltjük, míg reggel a világosság óráiból jópárat átalszunk.

Az ókori ember egészen máshogy viszonyult a sötétséghez. A fáklyák és olajlámpák korában közvilágításról nyilván szó sem lehetett, leszámítva Jeruzsálem néhány utcáját, ami akkoriban hatalmas fejlettséget jelentett. Az otthonokban pislákoló gyenge fényért is drágán és fáradsággal kellett az olajat beszerezni. Mint a tíz szűz történetében: akik nem vettek elegendő olajat a lámpásukba, azok az éjszaka közepén sötétben maradtak. Az éjszakai sötétség pedig leküzdhetetlen, bénító, félelmetes időszak volt.

A sötétség és a bűn párhuzamát Jézus tanítványainak igazán nem kellett elmagyarázni. Világítás nélkül az utak éjszaka a bűnözők birodalmává váltak. Csempészek, rablóbandák szállították zsákmányukat az éj leple alatt. Az emmauszi tanítványok féltve marasztalták Jézust: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Olyan szokatlan volt sötétben útnak indulni, hogy a Bibliában több helyen szóvá is teszik az evangélisták. „A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz.” – számol be János evangélista a feltámadás reggeléről. „Hajnal tájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni.” – olvassuk Márk evangéliumában. Ma már nem írnánk ilyeneket! Nekünk teljesen mindegy – sokszor vissza sem tudunk emlékezni rá –, hogy sötétben vagy világosban indultunk-e el otthonról.

Jeruzsálemben nyáron alig 8-9 óra hosszú az éjszaka: szinte teljes egészében át lehet aludni. Decemberre azonban a sötétség közel 12 óra hosszúságúra nyúlik. Dolgozni, utazni nem lehet: marad a végeláthatatlannak tűnő várakozás a napkeltére és a tavaszra. A sötétségnek ez az élménye annyira erős volt az ókori ember számára, hogy szinte minden kultúrában külön ünnepet szenteltek a Fény és a Nap isteneinek. A keresztény karácsony is ezekre a pogány fényünnepekre, elsősorban a Mithrasz-kultuszra épült rá. Az időpont sem véletlen: Advent nem csak a liturgiában, hanem a természetben is az év legsötétebb időszaka. Mivel egész napirendjük a Nap járásától függött, természetesen az ókor népei is ismerték és megünnepelték a téli napfordulót, amikor az éjszakák végre rövidülni kezdtek; és a tavaszi napéjegyenlőséget, amikor a nappal ismét hosszabbá vált az éjszakánál. Ezek voltak a keresztény karácsony és húsvét előképei.

A keresztények időnként hajlamosak szégyellni ezt a tényt, mintha az ünnep természeti és pogány gyökerei megkérdőjeleznék annak szentségét. Pedig éppen ez a sokrétegűség az, ami miatt a kereszténység annyira élő és személyes tud lenni. Maga a természet is a liturgia részévé válik: a tanítás nem elméleti magaslatokból szól, hanem legalapvetőbb tapasztalatainkra, meglévő hagyományainkra épít rá újabb réteget.

Ezért van nehéz dolga a modern kor emberének: ahogy a sötétség élménye eltűnik az életünkből, úgy silányul tapasztalatból jelképpé az adventi gyertya és a hajnali mise. Jellemző módon ma már úgy kell sötétet csinálnunk, hogy észrevegyük egy gyertya lángját. A mi ellenségünk sokszor már nem is a sötétség, hanem éppen a csillogás: a sok mesterséges fénytől nem vesszük észre az igazi világosságot, ami ugyanolyan szerényen pislákol valahol, mint azon a soha véget nem érő kétezer évvel ezelőtti éjszakán.

Leelőssy Ádám

hirdetés