Az embernek szüksége van a szeretetre – alapvető igénye, ebből forrásozik élete. Sőt, ebből fakad, hiszen szeretetből lett a világra teremtve. Ez az, ami körülöleli az életét – de vajon a megfelelő módon éli meg, a megfelelő helyen keresi?
“Tékozló fiú vagyok minden alkalommal, amikor ott keresem a feltétlen szeretetet, ahol az nem található. Miért veszem egyfolytában semmibe azt a helyet, ahol az igaz szeretet található, és keresem olyan kitartóan máshol?” (Henri Nouwen)
A vasárnapi evangélium ezúttal a tékozló fiú történetét (is) meséli el (vö. Lk 15,11-32). Számomra igazán meghatározó rész ez a Szentírásból – nem csak azért, mert gyakori téma a hittanórákon, vagy éppen régen, gyermekkoromban gyakorta előkerült egy-egy iskolai lelkinapon.
Leginkább azért érzem magamhoz közel ezt a történetet, mivel saját bőrömön tapasztaltam, milyen is az, amikor az ember elhagyja Atyját, kikérve örökségét, egy másik vidéken próbál szerencsét.
Henri Nouwen gondolata szintén megérintett, gyönyörűen összefoglalja a 21 versből álló passzust. Hiszen a fiú, amikor kikérte a vagyonát, s elhagyta a szülői házat, Atyjának feltétel nélküli szeretetének fordított hátat – akkor még nem is sejtve, hogy amit oly nagyon keresett, az rég ott volt vele szemben.
Elment hát, élte a saját maga által elképzelt életét, azt tett és csinált, amit jónak látott – akkor kezdett már csak hazagondolni, amikor a sorsa egyre rosszabbra fordult. Abban bízva, hogy Atyja megkönyörül rajta, s legalább munkásává fogadja, hazament. Azzal meg talán végképp nem számolt, milyen fogadtatásban lesz része – nem várta, hogy Atyja tárt karokkal, örömmel teli szívvel üdvözli messziről jött, rég látott fiát.
Nem kérdezett, csak örült, hogy újra látja a fiát – az elveszett a feltétel nélküli szeretet tágra nyíló karjaiban találta magát.
Hányszor keressük mégis máshol a szeretetet? Hányszor futunk bele olyan helyzetekbe, amelyek nem a valós szeretetet képviselik? Hányszor ragaszkodunk olyasvalakihez, hányszor várunk el valakitől olyan mély, bensőséges szeretetet, amelyet egyedül csak Isten tud megadni?
Futjuk, futjuk ugyanazokat a köröket, kergetünk valamit, ami már rég a miénk, csak annyi a dolgunk, hogy lenyugodjunk, s hagyjuk, hogy szárba szökkenjen szívünkben az elültetett szeretetmagocska, amelyet Atyánk ültetett el, s melyet adni csak Ő képes nekünk.
Tóth Evelin
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás