A Böjte Csaba atya által létrehozott gyermekvédő szervezet több, mint ötezer gyermeknek adott már otthont, és egyben lehetőséget a boldog életre. Csaba atya a 777-nek adott interjúban az ember természetes jóságáról, a bátorító Jézusról és a Föld nevű projekt boldog befejezéséről mesélt.
Egy személyes beszélgetés alkalmával Csaba atya egyszer azt mondta, Romániában az árvák hetven százaléka börtönbe kerül 18 éves kora után, önöknél viszont hetven százalékuk továbbtanul. Ez a különbség minek köszönhető?
Azt gondolom, hogy egy keresztény embernek tudnia kell, Isten nem teremt selejtet, minden egyes gyermek az Ő drága ajándéka.
Mint ahogy egy fenyőfát, egy almafát vagy egy muskátlit, ha jó földbe rakunk, öntözgetjük, akkor tudja a maga dolgát, szépen fejlődik, növekszik az ég felé. Ugyanígy van az ember is! Ha megkapja azokat a feltételeket, amik szükségesek a kibontakozásához, akkor lehet bármilyen nemzetiségű, színű vagy formájú ember, akkor az el fog kezdeni növekedni, kibontakozni.
Ahogy egy pincében is a krumpli minden egyes kis rügye az ég felé nő, ugyanígy az ember is törekszik arra, hogy nagyra nőjön, hogy gyümölcsöt hozzon. Én legalábbis ezt tapasztaltam. Több mint ötezer gyereket fogadtam be, és látom, hogy a gonosz lélek közöttük is ott járkál, keresi, hogy kit nyeljen el, de hogyha az ember nyugodt szeretettel, higgadtsággal táplálja, nem öntözi túl, de nem szárítja ki a jó földet, akkor megtermik a jó gyümölcsöt.
Hogyan lehet átadni a hitet a gyerekeknek? Nyilván nem tud minden gyerekkel sok időt tölteni egyesével. Hogyan lehet azt mégis elérni, hogy a hit szerepet játsszon a fejlődésükben?
Én elmondom a gyerekeknek, hogyan működik ez a világ. Akármekkora keresztény is vagyok a testemben állandó harc folyik, huszonegy nap alatt az összes vörösvérsejtemet megeszik a fehérvérsejtek, ez van. Küzdeni kell a létért, farkastörvények uralkodnak. Szépen el is szoktam mondani a gyerekeknek, hogy hátra lehet dőlni, le lehet térni a tízparancsolat útjáról, de akkor könnyen zsákmány lesz emberből, és elpusztulhat. Ha a szeretet útján kívül lett volna más út, Isten azt is biztosan megmutatta volna, de csak ezt az utat mutatta. Én azt látom, hogyha a gyerekek még ki is próbálják a rossz utat, előbb-utóbb mindig visszatalálnak a szeretet útjára.
Akkor ezek szerint fogékonyak hitre, ezért ilyen optimista?
Amikor kérdezik tőlem, hogy én miért vagyok optimista, akkor elszoktam mondani, hogy hát én is próbáltam annak idején rossz lenni, valami simlis dolgot elkövetni, de utána mindig olyan rosszul éreztem magam. Le kellett hajtsam a fejemet, nem kaptam levegőt, valami elszorította a torkomat, nem volt jó rossznak lenni. Próbáltam jó is lenni, valami jót tenni, irgalmas szeretettel, jósággal lehajolni valakihez, utána mindig örömöt, fényt, melegséget éreztem a szívemben. Úgy gondolom Isten mindannyiunkat valahogy így tervezett, ilyen a természetünk, szeretünk jók lenni.
A víznek az a természete, hogy lefelé folyik, és persze fel lehet vinni verejtékes munkával, de ha elengedjük, akkor magától csak lefelé tud menni, ugyanígy az embernek is ez a természete, jónak lenni jó. Nem azért, mert megtapsolnak, nem azért, mert megköszönik, egyszerűen jó dolog.
Én hiszem, hogy előbb-utóbb az emberiség mind nagyobb százaléka fogja megérteni, hogy nincs az a probléma, amit jósággal, szeretettel ne lehetne jobban megoldani, mint erőszakkal, durvasággal. Én ezért imádkozom, kérem a Jóistent, hogy segítsen bennünket a saját természetünk szerint élni.
De azért gondolom, vannak a gyerekek között is olyanok, akiknek egyelőre mégsem a szeretet útján halad az élete.
Sajnos a mi életünk is olyan, mint egy tangó, kettőt előre, egyet vissza. Néha mind megtorpanunk az életében, de olyan szép, hogy Jézus Krisztusnak nem voltak jó sajtósai, nem volt névjegykártyája, de van egy hely a Szentírásban, ahol kvázi bemutatkozik, és magáról mondd egy nagyon szép szót. Azt mondja, hogy ő elmegy, de helyette a Mennyei Atya egy új Vigasztalót küldd, a vigasztaló Szentlelket. Tehát Jézus Krisztus magát vigasztalónak, bátorítónak, erősítőnek, lelkesítőnek – ilyenkor, az Olimpia után azt is mondhatnánk, hogy szurkolónak – nevezi. Mi is tudjuk jól, hogy a lelátón a kedvenc csapatunknak akkor is szurkolunk, amikor az kapufát lő, mellétrafál. Ilyenkor mi sem bírák vagyunk, hanem szurkolók, lelkesítők. Adja az Isten, hogy tényleg férj a feleségét, szülő a gyermekét, főnök a beosztottját, s mindannyian egymást tudjuk lelkesíteni, bátorítani! Hajrá, mindent bele, a következő lefutás biztosan jobb lesz! És ha netalán tévedtünk, hát ezért hirdette ki Ferenc pápa az irgalmasság évét, hogy magunknak is, egymásnak is tudjunk megbocsátani.
Sok ember kap önhöz hasonlóan szép, nagy volumenű elhívást Istentől? És ha igen, akkor miért marad ez meg olyan sokszor az ábrándok szintjén?
Azt gondolom, hogy mindenki csak magokat kap, aztán amennyire öntözi, akkora fa nő belőle. Én hiszem, hogy Isten minden imánkat meghallgatja, minden kérésünkre figyel, és a válaszát sokszor gyerekbőrbe csomagolja. Mindig azt szoktam mondani, amikor egy-egy új gyereket fogadunk be, hogy: Hát ki tudja, lehet, hogy ő a következő évtized József Attilája, Kossuth Lajosa vagy Kós Károlya, áldás a népünk, nemzetünk számára. Ezért kell egymást biztatnunk, bátorítanunk, hogy ne keseredjünk el, hanem legyen bátorságunk elkezdeni azokat az ajándékokat, amiket általunk akar Isten a világnak ajándékozni, önmagunkból kibányászni, közkinccsé tenni.
És hogyan lehet ezt elkezdeni? Mi a döntő lépés?
Jézus azt mondja, én az ajtóban állok és zörgetek. Hiszem, hogy nem csak unalmában zörget a Jóisten, hanem szeretne belépni az életünkbe, és a lelkiismeretünk által vezetni. Ha én alázattal ki tudom nyitni a szívemet, tudom azt mondani, hogy „Uram itt vagyok, szólj, mert hallja a Te szolgád”, akkor én azt gondolom, a Jóisten áldó jelenlétével tényleg vezetni fog, ötleteket fog adni. Harmadikos gyerekeknek tanítjuk általános iskolában, „Hogyan szól Isten hozzánk?”. A válasz a hittankönyvben úgy szól, hogy „eszünkbe juttatja azt, amit mondani akar nekünk.” Elég egyszerű, nem? Én hiszem, hogy egy-egy jó gondolat sokszor Isten tanácsa. Minél többet imádkozom, vagy minél többet vagyok csendben, befelé fordulva, annál nagyobb esélye van a Jóistennek, hogy szóljon hozzám. Ezért lenne fontos, hogy a mai világban is többet legyünk csendben, visszavonulva, az Isten színe előtt, hogy megbeszéljük vele a nap történéseit, mi volt jó, mi volt rossz, holnap hogyan kellene. Ezekből a párbeszédekből, imádságokból, az Ég és a föld közötti hídépítésekből születnek az igazán nagy dolgok.
Olyan optimizmus sugárzik a mondataiból, nem szokta néha elveszíteni a reményt?
Ezt a világot mindig egészében, messziről kell nézni. Ha úgy gondolkozom, hogy ezt a Föld nevű projektet a Jóisten már négy és fél milliárd éve futtatja, akkor még mindig azt látom, hogy kisebb-nagyobb tangólépésekkel, de csak előre halad a világ. Én nem hinném, hogy Isten elfáradt volna, vagy beleunt volna ebbe a nagy műbe. Magyar emberként azt is tudom, hogy Szent István király 1000 évvel ezelőtt a Szűzanyára bízta a hazánkat. Szegény Máriának Mohács idején, Trianon idején vagy ’56-ban biztosan égnek állt a haja, de valahogy mindig tovább görgette a mi népünk sorsát. Én azért vagyok optimista, mert tudom, hogy a kapitány a Jóisten, és az én Mennyei Apukám nagyon belevaló. Ugye Jézus mondta, hogy nap, mint nap imádkozzunk, hogy jöjjön el az Ő országa?
Én nem hiszek egy olyan Istenben, aki azt akarja, hogy utópiákat kergessünk. Hiszem, hogy az Isten országa eljön, és abban is hiszek, hogy midannyiunknak szerepe van ennek az országnak a megvalósulásában. Partnerei vagyunk a teremtő Istennek, és pont ebben rejlik az ember méltósága, hogy egy asztalhoz ülhet az Istennel, együtt gondolkodhat az Istennel azon, hogy hogyan lehetne szebbé, otthonosabbá tenni ezt a Földet.
(Fotó: erdély.ma)
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás