Július utolsó napjaiban tartották a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozót Krakkóban, amelyre közel két és fél millió keresztény fiatal zarándokolt el a világ kétszáz országából. Közöttünk voltam én is.
Korábban nem vettem még részt ekkora és ilyen jellegű találkozón, ezért aggodalommal kevert izgalommal vártam az indulás napján. Nem könnyítette meg a felkészülést az Európában egyre nagyobb terror-feszültség sem. Magam is félelemmel indultam útnak, de hittem Annak, aki meghívott erre az útra.
Csoportunk a csütörtöki napra érkezett meg, ekkor volt az első találkozásom a várossal, az IVT hangulattal. Az utcákon éneklő, mosolygó embertömegek hömpölyögtek, mindenfelé zászlók lobogtak és hihetetlen, megfoghatatlan légkör járta át az egész várost.
Mindenfelé rendőrök, katonák és tűzoltók vigyázták a zarándokokat és megszámlálhatatlanul sok önkéntes fáradozott azon, hogy a fiatalok teljes egészében problémamentesen tudják átélni a találkozót. Krakkóban megállt az élet, csak a Világtalálkozóról szóltak a napok.
A városban mindenhol az IVT védőszentjeinek, Szent II. János Pál pápának és Fausztina nővérnek a képei voltak láthatóak. Még az autópályák mentén is ők hirdették a találkozó üzenetét: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek!” (Mt5,7)
A lengyel nép vallásossága és hite és vendégszeretete példaértékű lehet egész Európa számára.
Különleges hangulatot adott az a tudat is, hogy Ferenc pápa is jelen van a találkozón, s hogy csütörtök délután magam is láthattam őt!
A legmaradandóbb élmény számomra mégis a szombati nap volt, amikor egész éjjel együtt virraszthattunk a pápával. Ebéd után nem sokkal indultunk útnak Krakkó belvárosa felé vonattal, ahonnan gyalog közelítettük meg a Campus Misericordia-t, vagyis a hétszáz hektáron elterülő Irgalmasság mezejét. Már vonattal sem volt könnyű közlekedni, hiszen a találkozó minden résztvevője erre a programra tartott.
A gyalogtúra közel húsz kilométer hosszú volt, hátunkon a túrahátizsákokkal, amelyben az éjszakai holminkat vittük. Órákon át gyalogoltunk a melegben, több százezer más fiatallal együtt.
Én az első negyed után feladtam volna, de minden lépésnél valamilyen erő csodálatos módon tovább kísért. Ahogyan a dicsőítő dalban is énekeljük:
„Vigyél tovább, mint a lában tudna menni, taníts teljes hittel járni, jelenlétedben élni…”
Hihetetlen érzés volt megtapasztalni a közösség megtartó és bátorító erejét. Mindenkinél adódtak holtpontok, de akkor valaki mondott egy kedves szót, jött valaki, aki megölelte vagy egy pohár víz is képes volt csodákat tenni. Hosszú kilométereken át mentünk így, hol nevetve, hol sírva, fáradtan, de mégis boldogan.
Útközben mindannyiunkban ott volt ugyanaz az érzés, hogy úton vagyunk, a jó úton, és várnak minket a célban, meg kell érkeznünk. Talán ez az a boldogság, amiről Jézus a hegyen beszélt a tömegnek. (Mt 5,1)
Miután leküzdöttük a gyalogzarándoklat minden viszontagságát, fáradtan, de annál nagyobb örömmel tértünk be az Irgalmasság mezejére. Közel 2 millió fiatal virrasztott ott, gyertyákkal a kezükben. Közben énekeltek, imádkoztak.
Csak ültem a fűben a csillagos szabad ég alatt, és arra gondoltam, hogy IGEN, az egyház él, van benne lendület, van benne erő!
Milyen hatalmas az Isten, hogy ennyi embert gyűjt egybe, vigyáz rájuk, hogy azok tanúságot tehessen egymásnak a hitükről, örömeikről, a különbözőségekben megélt egységükről.
Nagyon sokféle érzést, élményt és megtapasztalást éltem át a találkozó ideje alatt! A legmeghatározóbb mégis a lengyel szent pápa, II. János Pál pápa élő és kézzel fogható öröksége volt, amikor azt mondta:
NE FÉLJETEK!
A szorongásaim, a félelmeim és kétségeim majdnem meggyőztek arról, hogy maradjak itthon és ne utazzak el Krakkóba. Életem legnagyobb hibája lett volna. Amikor kiléptem a komfortzónámból, akkor tapasztaltam meg, hogy mi fontos igazán! Hogy mennyire nem az számít, hogy mit eszünk, vagy hogy hogyan tudunk zuhanyozni, vagy éppen a padlón alszunk-e, hanem sokkal inkább a minket körülvevő emberek, egymás bátorítása, a másik felé fordulás. A közös küzdelmek és örömök, és Isten kegyelmeinek megtapasztalása, felismerése.
Azt tanította nekem ez a néhány nap, hogy nem mindegy, merre emelem a tekintetem: a félelmeimre és megszokásaimra figyelek csak, vagy lehetőséget és teret adok az Istennek arra, hogy meglepjen a szeretetével! Az első napon eloszlottak a félelmeim, hiszen engedte megtapasztalnom, hogy Ő mindenkinél nagyobb, és minden nap megajándékozott azzal az élménnyel, hogy gondoskodik rólam!
Hálás vagyok mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy ez a találkozó létrejöhessen, azoknak, akikkel együtt élhettük át ezeket a napokat, és legfőképpen az Istennek, hogy működik és szeret minket!
Az elmúlt napokban élővé vált számomra a János levél egy részlete: „ A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást.(…) A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet.” (1Jn4,4)
Hosszú út ez, egy egész életre szóló program. A találkozó végeztével valamennyiünk feladata az, hogy legyőzzük a félelmeinket, tudjunk az Istenre hagyatkozni és tettekre váltani II. János Pál pápa tanítását:
„ Az isteni irgalmasság üzenetének fényében emlékeztetlek benneteket: Szent Fausztina közvetítésével Isten közli veletek, hogy ebben a fényben megismerjétek, mint jelent lélekben szegénynek lenni, irgalmasnak, békeszerzőnek, mint jelent szomjazni az igazságot, és végül Jézus nevéért üldözöttnek lenni.
Minden időben szükség van olyan emberek tanúságtételére, akik a boldogságok szellemében élnek. Ma is szükség van rá! Kérem Istent, hogy az életetek legyen az irgalmasság vonzó tanúsága a mai időben! Emlékezzetek rá, hogy Krisztus szüntelenül körülölel benneteket irgalmas szeretetével! Ez a tudat töltsön el benneteket békével és vezessen a mindennapok nehézségeiben!”
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás