Ti mit kérdeznétek híres emberektől, ha lenne rá lehetőségetek? Csak egy kérdést. Mi lenne az? Amikor tudtam, hogy a Szentatyával találkozom, napokig tűnődtem, hogy mi lesz az egyetlen mondat, amit mondani fogok neki. Akkor, végül, amikor kezet fogtam vele csak annyit mondtam, hogy várjuk őt Magyarországra (sajnos végül ez nem jött össze). Volt azonban még egy álmom: találkozni a humorwestern műfajának nagyágyúival, Bud Spencerrel és Terence Hillel, de sehogy se sikerült eddig. Egészen pontosan épp a mai napig. (Rövid kávé-interjú következik!)
Van itt, a Via Giulián, egy apró kávézó, aminek a fala tele van Bud Spencer és Terence Hill fotókkal, a kávézó személyzetének dedikálva. A magyarok között az a hír járta, hogy a fotók igaziak, és Terence Hill még ma is szívesen lelátogat ebbe a bárba, hogy elfogyassza a délutáni kávéját, de látni még senki nem látta. Szóval ez amolyan hisszük is meg nem is pletyka volt. Természetesen ha már itt élek Rómában, megpróbáltam minél gyakrabban arra sétálni, vagy véletlenül épp ott fogyasztani el a kávémat, hátha, azonban – mondhatni – kevés sikerélményem volt. Viszont a két év során úgy alakult, hogy a pultosokkal jóba lettünk, és most, hogy lassan hazaköltözöm, gondoltam rákérdezek, hogy igaz-e a pletyka. Nos, ez korábban is eszembe juthatott volna, merthogy a hír igaz, sőt körülbelüli pontossággal azt is meg tudják mondani, hogy mikor néz le hozzájuk Terence Hill.
Kaptam is az alkalmon, és megbeszéltük, hogy szólni fognak ha legközelebb erre jár. Felkészültem: telefon feltöltve, pálinka bekészítve. A mai nap kettőre terveztük be a “véletlen” találkozást. Ebéd után sétáltunk ki Evariszt atyával az Alan bárba, az alibi szerint egy könnyed kávé elfogyasztása céljából. Amikor megérkeztünk a bár félig üres volt, úgyhogy rendeltünk egy kávét, és leültünk iszogatni a lehető leglassabban, hogy kitartson az alibi, amíg felbukkan Ő.
Tíz percet se kellett várnunk, amikor belépett, rendelt magának egy kávét, és épp a mellettünk lévő asztalnál foglalt helyet, kirakva maga elé egy készülő film forgatókönyvét. Ekkor csaptunk le rá.
Nagyon jófej volt, nem lepődött meg, sőt maga ajánlotta fel, hogy csináljunk egy közös fotót, és a kérdéseinkre is szívesen válaszolt, persze csak röviden, mert dolgozni jött, az új filmjét csinálja.
Úgyhogy visszafogtam magam, és csak néhány kérdést tettem fel. Először a készülő filmjéről beszélgettünk, ami nem western lesz, és nem is egy újabb Don Matteo rész, hanem egy spirituális utazás, Carlo Caretto Levelek a sivatagból című könyvének alapján. (A címét is elárulta, de az maradjon meglepetés!)
Megmutatta a forgatókönyvet, és elmondta, hogy természetesen ő írta, és ő is lesz a főszereplő. Úgy tűnt ez amolyan régi nagy álom megvalósulása számára. Amikor rákérdeztem, hogy mikor jön ki, nevetett és azt mondta, hogy előbb meg kell csinálni, de várhatóan egy év múlva. Felmerült a kérdés bennünk, hogy nem nehéz-e megtanulnia ennyi szöveget, de erre egyszerűen csak annyit válaszolt mosolyogva, hogy “Ez a munkám”. Ezután mesélt kicsit Carlo Carettóról, aki úgy tűnt elég fontos számára. Ez az atya Boldog Charles de Foucauld követője volt, és maga is tíz évet töltött a sivatagban. Ebből az élményből született a fenti könyv, és az új filmben is ezt az élményt szeretnék megragadni, ám hogy hogyan, arról nem árult el többet. Ezt hallgatva, és tudván, hogy hívő, ráadásul ismerve a filmjeit, amelyek közül kettőben is papot játszott (Don Camillo és Don Matteo szerepét), rákérdeztem, hogy nem jutott-e eszébe, hogy pap legyen. Érdekes volt, ahogy komolyan elgondolkodott a kérdésen, és végül azt válaszolta, hogy “Nem, azt hiszem soha nem jutott eszembe.” (Két gyermeke van.)
Természetesen ismeri Magyarországot, néhány évvel ezelőtt járt is Budapesten, amit nagyon szépnek talált. Amikor rákérdeztem, kiderült, hogy nem filmet forgatott, hanem az egyik barátját ment meglátogatni, aki magyar lányt vett el feleségül. Amikor erről beszélt elmosolyodott, és azt mondta, hogy megérti, mert a magyar lányok nagyon szépek. Természetesen követi az EB eseményeit is, bár épp a tegnap esti olasz-belga meccset nem látta, más elfoglaltsága volt. Mondtuk neki, hogy ma este osztrák-magyar lesz, nem ígérte, hogy nézni fogja, de sok sikert kívánt a magyar válogatottnak. Felidézte, hogy a magyarok a múlt században milyen sikeresek voltak ebben a sportban, és természetesen jól ismerte Puskás nevét is, aki anno járt kint Rómában is, hosszabb időre.
Végül elköszöntünk tőle, mert nem akartunk visszaélni a türelmével, hisz nem készült interjúra. Ajándékba, hogy ne felejtse el a magyarokat, adtunk neki egy kis üveg Keve pálinkát a ti nevetekben is!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás