A hétvégén ünnepelte Egyházunk Úrnapját, Krisztus testének és vérének ünnepét, amely az Oltáriszentség felé fordítja tekintetünket. Két héttel ezelőtt nekem is csodálatos élményben volt részem, amikor közelről láthattam tanítványaink első találkozását az Eucharisztiában jelen lévő Krisztussal!
Álltam az ünnepi szentmisén, néztem a fehér ruhás, izgatott gyermekeket és csodálatos öröm és bizalom töltötte el a szívemet. Az izgatottságtól kipirult arcocskák, összeszorított kezek, mind-mind jelezték, hogy különleges alkalom előtt állunk.
Ahogy haladtunk előre a misében, ez az érzés csak fokozódott. Nagy odafigyeléssel hallgattuk az atya szavait, amiben útravalót adott a gyerekeknek. Nemsokára végre elérkezett a várva várt pillanat és a kicsik kígyózó sorokban indultak az első nagy találkozásra. Fantasztikus volt látni az örömöt és az áhítatot a szemeikben!
Meghatározó élmény volt számomra. Feltettem magamnak a kérdést, – amit mindannyian feltehetünk -, hogy mikor vártam utoljára ennyire, hogy találkozhassak az Úrral? Hová tűnik el az izgalomtól remegő térd, vagy az őszinte lelkesedés a szentáldozás előtt? Talán a felnőttkor, a problémák, a nem odafigyelés. Pedig az az Úr, akit ilyenkor magamhoz veszek, ugyanaz az elsőáldozáskor és életünk végén is.
Ha átértékeljük magunkban, a szentáldozás valóban az élő Istennel való találkozás. Mekkora szeretet az, hogy a hatalmas és mindenható Isten ebbe a törékeny, kis ostyába rejtezve napról-napra magát adja nekünk? Hogy változatlanul felénk jön a szeretetével, odaajándékozza magát?
Jön, hogy vigasztaljon, gyógyítson, lelkesítsen. Az áldozás végén a gyerekek elénekelték a Tápláló szent kenyér című éneket, amelyben található egy sor: „Formáld át életem, légy velem!”
Micsoda változás lenne, ha hagynánk, hogy az Eucharisztiában köztünk élő Jézus átváltoztassa az életünket, a maga képére formáljon minket! Hogy újra és újra lelkesedéssel, várakozással és a gyermeki örömmel járuljunk az Úr asztalához!
Akkor talán képesek lennénk levetkőzni a gyengeségeinket, bűneinket, gyarlóságainkat. Az ünnep számomra megmutatta, hogy mekkora ajándék minden alkalommal egy asztalhoz ülni a Végtelennel! Hogy szükség van újra és újra hálát adni ezért a nagyszerű ajándékért. Újra visszatalálni arra a gyermeki igaz örömre, amit azokban az igaz szempárokban láttam. Ha a Mennyei Atya képes azt a kis fehér ostyát naggyá tenni, akkor képes minket is jobb, igazabb, tanúságtevő emberré tenni.
Sosem szabadna elfelejtenünk János evangéliumának szavait: „
Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6,56)
Barna-Pap Rozália
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás