És ha nem te vagy az igazi?

Az európai kultúrában az emberek azzal akarnak élni, akit szeretnek, a világ más tájain viszont szeretik, akivel élnek – hívta fel a figyelmet Pál Feri atya református fiataloknak tartott előadásában. A szerelemkultúra szülöttei gyakran megkérdőjelezik, jól választottak-e, ám azt sem ártana tudatosítaniuk: többet tehetnek párkapcsolatukért, mint gondolnák. Az alábbiakban részleteket közlünk a Parókia Portál cikkéből.

Mi van, ha…?

„Két férfi utazik a repülőn, az indiai újságolja a magyarnak, hogy azért tér haza Európából, hogy megházasodjon. Csakhamar kiderül, leendő feleségével még sosem találkozott, egyetlen fényképet tud róla mutatni útitársának. A magyar fiatalember persze elképedve kérdi: hogyan fogod tudni szeretni? Az indiai szintén megdöbben: lesz rá egy élet, hogy megtanuljam. Nem lehetek olyan hülye, hogy ötven év alatt ne jöjjek rá, a párom mit szeret és mit nem.”

A történet nem vicc, bár más kultúrák szülöttei is mulatságosnak tarthatnák európai felfogásunkat a tartós párkapcsolatról. Pál Feri atya, katolikus pap, mentálhigiénés szakember ezzel szemléltette, amit egy argentin nő úgy fogalmazott meg: az európai kultúrában az emberek azzal akarnak élni, akit szeretnek. Mi szeretjük azt, akivel élünk.

hirdetés

Nincs abban semmi rossz, hogy igényeljük a szerelmet – tette hozzá az önismereti és párkapcsolati előadásairól ismert lelkész –, csakhogy érdemes feltérképezni a szerelem okozta élettani és lélektani hatásokat, ha tartós kapcsolatban szeretnénk élni – figyelmeztetett. A szerelemkultúra szülötteinek ugyanis gyakori, kínzó és talán legfélrevezetőbb dilemmája: mi van, ha mégsem a választott társ az igazi.

***

Vissza a csecsemőkorba?

„Nők gyakran mondják, hogy ha valamit szeretnének, szólniuk kell a párjuknak, és ha a pár teljesíti is a kérést, az már nem olyan. Találja ki. Miért van bennünk ez a vágy? Azért, mert amikor megtörténik bennünk ez a szerelemmel járó változássor, akkor visszalépünk egy már meghaladott személyiségfejlődésbeli korszakba. Gondoljunk bele: amikor szerelmesek leszünk, anélkül, hogy tudatában lennénk, elkezdünk egymással úgy gügyögni, ahogy a csecsemő az édesanyjával. Itt is erről van szó. Mivel az énhatárok feloldódtak a szerelem első éveiben, úgy egymásra hangolódtunk, ahogy egyébként szinte nem is. Még a tudattalanok is kapcsolatba kerülnek egymással, ezért képesek vagyunk kitalálni egy sereg dolgot. Ezt kérjük számon a másikon később is. Ugyanakkor a szerelem révén újra elevenné válik bennünk a szeretet alaptapasztalata, amelyre a magzati létünkben, valamint az újszülött- és csecsemőkorunkban tettünk szert. Ez pedig nem más, mint hogy nem tudok beszélni, de van egy személy, aki anélkül kitalálja, mire van szükségem, hogy én mondanám. Hogy a szeretet olyan, hogy valaki ráhangolódik a lelkemre, rájön, mire van szükségem és képes is megadni azt, amire vágyom. Amikor a szerelem beköszönt nálunk, őstapasztalatunk alapján újra felébred bennünk a vágy, hogy kell lennie valakinek, aki rám hangolódik és tudja, mi van velem.”

***

A panasz nem használ

Ezen a ponton Feri atya ismét a csecsemőkori párhuzamokra hívta fel a figyelmet. „Milyen eszköztára van egy csecsemőnek, hogy elérje, hogy jól lehessen? Sír, ordít, nyűglődik, hánykolódik, kiabál. Pici babaként azt várjuk, hogy a környezetünk változzon meg és fedezze föl, hogy mit kérünk tőle. A szerelemből adódó lélektani logika miatt a legtöbb felnőtt ugyanezt a megoldást erőlteti a végtelenségig: semmi mást nem teszek, mint nyűglődök, kiabálok, követelőzök, hogy a másik változzon meg. A cselekvésem logikája ugyanis elhiteti velem, hogy nem tudok mást tenni a kapcsolatért, csak minél hangosabban panaszkodni, és valahogy rávenni a másikat, hogy végre-valahára változzon meg. Csakhogy ez a fajta működésmód eleve kudarcra van ítélve, ugyanis nem szoktunk parancsszóra változni. Kritikusan, ítélkezve, beszólósan nem hatjuk meg a másikat. Minket sem lehetne így jóra bírni, miért várjuk el ezt a társunktól?”

***

Vele megelégszem

Sokkal többet tehetünk a párkapcsolatunkért, mint gondoljuk – összegzi Feri atya. De csak akkor tudunk a társunk jó és rossz tulajdonságaival együtt élni, ha magunkat is reálisan látjuk. „Nem idealizálom magam, hanem azt mondom: meg vagyok döbbenve, hogy mekkora bátorság az a részedről, hogy összekötötted az életedet velem. Te odaadod az életed legszebb éveit, hogy egy ilyen tökéletlen alakkal élj, mint én.”

Idáig el kell jutni, főleg akkor, ha a házassági eskü arról szólt, hogy „te vagy az az ember, aki egy életen át szeretni fog engem. Ebből a naivitásból rugdos ki bennünket az élet” – tette hozzá. Majd azt is leszögezte, nem embertelen, bántalmazó viszonyokról szólt, nem az áldozattá válásra buzdít.

***

Lehetnénk barátok!

Lebilincselő előadása végéhez érve utoljára szólt arról is, hogy egyszerű gesztusokkal is sokat javíthatunk párkapcsolatunk minőségén: „Kutatók arra voltak kíváncsiak, mi az, ami a legnagyobb valószínűséggel megelőlegezi, hogy egy kapcsolat tartós legyen, és a benne élők elégedettek legyenek. Az egyik legerősebb kötőanyag a barátság, mert akkor is fönn tudom tartani, ha éppen konfliktusaink vannak. A barátainkkal vagyunk a legnormálisabbak, a házastársunkkal sokkal lehetetlenebbek vagyunk. Ezért tanácsolják, hogy ha a másik olyan elviselhetetlen, barátként hallgassuk őt. A másik fontos dolog, hogy újból és újból kifejezzük a társunk felé az érzelmi összetartozásunkat. Engedjük meg magunknak, hogy pozitív érzéseink legyenek, fejezzük is ki őket, a társunk örömeire pedig szintén adjunk pozitív érzelmi választ: örüljünk és legyünk hálásak vele együtt.”

Forrás: Parókia Portál

hirdetés