Hol hagytuk a Szentlelket?

Nagyon érdekes dolgok történnek manapság az európai kereszténységben. Egyre üresebbek a templomok, a nagy történelmi egyházakhoz tartozó emberek száma egyre fogy, az istentiszteleteken az átlag életkor közelít a hatvanhoz. De ami még sokkal meglepőbb, hogy olyan rendezvényeken, mint például a Felház, hétről hétre fiatalok tömegei imádkoznak és dicsőítenek együtt, másfél hete a Körcsarnokot 2500 fiatallal töltötték meg! Döbbenetes szám. Vajon hogyan lehetséges ez? Csupán a fiatalos zene és fiatalos hangulat vonzza őket? Szerintem ennél mélyebbre kell mennünk, hogy megérthessük, mi folyik itt. Nem szeretnék sem a Felház mellett, sem ellene érvelni, de mindez kétségtelenül felvet néhány nagyon fontos kérdést.

Úgy gondolom, hogy a legnagyobb különbség a Szentlélekhez való hozzáállás és a Vele való kapcsolat. Ezt sokkal részletesebben ki fogom fejteni, de előbb pár szót magamról. (Szeretném az elején leszögezni, hogy nem vagyok sem teológus, sem lelkész, „csak” egy hívő keresztény fiatal, viszonylag sok saját tapasztalattal, úgyhogy amit írok, azt ebből a pozícióból írom.)

Kisgyermekkorom óta evangélikus családban nőttem fel, de egészen tizenhat éves koromig tulajdonképpen azért jártam templomba, mert a szüleim is mentek, és én mentem velük. Az Istennel való “kapcsolatom” inkább érdeklődés és megszokás volt, mint élő kapcsolat. A templomban sokszor volt szó Istenről, mint Atyáról, Jézusról még többször; nem is ez a fontos, hanem az, hogy

mintha a Szentlélekről mindenki megfeledkezett volna, vagy mintha “csak a csomagtartóban kapott volna helyet”.

Alig került szóba, nagyjából csak a hitvallásban hangzott el.

Öt éve, tizenhat évesen kerültem el a katolikus egyház egy karizmatikus ifjúsági táborába (Lelkes Napok). Egészen döbbenetes élmény volt! Sok-sok minden elsőre nagyon furcsa volt, nagyon szokatlan, néha még félelmetes is talán. Nem értettem, hogy az addigi tizenhat évemben miért nem találkoztam ilyenekkel. Ugyanis itt a Szentlélek újra előtérbe került, mind a dicsőítések során, mind a közbenjáró imádságok, sokszor a tanítások alatt is. Az isteni jelenlétnek egy egészen új dimenzióját tapasztalhattuk meg! És tudom, hogy ez nagyon idegen azoktól, akik még nem találkoztak ilyenekkel, de a Szentlélek ajándékai (lsd. pl 1 Kor 14), a karizmák nem csak a modern kor protestáns gyülekezeteinek „találmányai” vagy „legendák”, amik egyszer nagyon régen még léteztek. Ugyanolyan valóságosak ma is, és ezt nagyon sokan megtapasztaltuk.

A Lelkes Napokon körülbelül kétszáz fiatal volt együtt, rengetegen tértek meg, rengeteg fiatalnak változott meg az élete; és az egy hetes tábor végére ragyogtunk, lángolt a szívünk Istenért! Életem eddigi legnagyobb istenélményét is ott éltem át; alapvetően változtatta meg az életemet. A hitem itt vált megszokásból élővé, élő kapcsolattá. Ez a kapcsolat azóta is tart; az elmúlt években négy Lelkes Napokon és jónéhány karizmatikus találkozón voltam. De tizenhat éves korom óta (szinte) minden hétvégén járok templomba is – most már teljesen önszántamból, minden nap olvasom a Bibliát (az elmúlt egy évben az egészet elolvastam), és napi nagyjából fél órát imádkozom. Azért, mert egyszerűen találkoztam Istennel; és

a Szentlélek élő és éltető erejével, támogatásával nem kötelesség, hanem kaland keresztényként élnem.

Ezeket azért érzem fontosnak leírni, hogy tisztázzuk: nem “élményről élményre” élek, hanem az egyik erősíti a másikat és fordítva. Ennyit magamról.

Döbbenetes látnom, hogy a nagy történelmi egyházak, (beleértve az evangélikus egyházat is, ami mellett a mai napig kitartok), mennyire nem úgy élnek, mint az első egyház. Az Apostolok Cselekedeteit, Pál leveleit olvasva folyamatosan arról van szó, hogy a Lélekkel együtt tesznek mindent, hirdetik az evangéliumot, csodák történnek. Az első Pünkösd előtt ők is csak együtt ültek egy szobában és imádkoztak bezárkózva. Amint a Lélek kiáradt rájuk, még aznap háromezer ember tért meg.

De később is olvassuk: “Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették az Isten igéjét.” (ApCsel 4,31) Aztán később: “…mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában.” (ApCsel 16,6b), vagy ami talán még érdekesebb, az ApCsel 19 elején (részletek): “Ott néhány tanítványra talált, és így szólt hozzájuk: Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek? Ők így feleltek: Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek. … És amikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szentlélek, úgyhogy különböző nyelveken szóltak, és prófétáltak.”

Az apostolok által a Szentlélek csodákat tett, gyógyított, és ezek hatására sok-sok ember tért meg, mert a csodák Istent hirdették (csakúgy, mint Jézus életében).

Még néhány részt hadd említsek. Jézus, mikor a Szentlelket ígéri, ezt mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban.” (Jn 14,12-13) Sőt, Jézus ennél tovább is megy: „Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Jn 16,7) És közvetlenül a mennybemenetele előtt pedig: “Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek … Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk 16,15b-18)

Tehát foglaljuk össze újra: ezek (és még sok-sok más rész) alapján nem túlzás azt állítanom, hogy 1) a Szentlélek alapvető éltetője, segítője volt az első Egyháznak, az apostolok folyamatos kapcsolatban voltak Vele, és 2) Ő vezette, segítette őket, sőt, csodákat is tett általuk. Az apostolok a saját erejükből alig mentek volna valamire (lsd. Pünkösd előtt).

És mi történik ma? Egészen máshogy élünk európai keresztényként. A Szentlelket mintha elfelejtettük volna. Nélküle nem csoda, hogy fogy az Egyház, és alig tudunk megszólítani új embereket, nem is beszélve a régiek „megtartásáról”. Kikopott az egyházi kultúránkból a Lélek ismerete; és míg a korai keresztények idejében mindennaposak voltak a csodák, a gyógyulások, manapság még a legtöbb hívő sem hiszi, hogy ezek ma is ugyanúgy megtörténhetnek. A pünkösdi és ehhez hasonló egyházak (és a karizmatikusok) ebben mások. Talán ebben más a Felház is. Nem csupán a zene új és az ima új, hanem a Szentlelket újra a megfelelő helyre állítják. Vágynak azokra a dolgokra, amelyeket Jézus megígért, el tudják őket kérni és használni tudják őket, ezzel is Jézusra és az Ő hatalmára mutatva. Használják is, és csodák történnek. És a csodák hatására emberek térnek meg, életek változnak meg, az Atya pedig megdicsőíttetik a Fiúban!

Szoktam hallani sokaktól, hogy „a Szentlélek ma nem úgy munkálkodik, mint régen”. Én azt gondolom, hogy a Lélek és az emberek közül nem az előbbi változott meg, hanem az utóbbi.

Ha visszatalálnánk a kezdetekben oly jól működő útra, és újra felfedeznénk a Szentlélekkel való kapcsolat erejét és tüzét, az új lendületet hozna nekünk is, az egész egyháznak is, a fiataloknak is; hogy ne csak „hagyományokból” és ne csak vasárnapról vasárnapra éljünk, hanem valódi, szoros kapcsolatban Istennel.

És nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy a kettő jó esetben nem kizárja vagy helyettesíti, hanem kiegészíti és erősíti egymást.

Úgy gondolom, az egyházainknak foglalkoznia kell ezzel a témával, megvizsgálni mindent és a jót megtartani. Őszintén remélem, hogy ezt meg fogják tenni.

hirdetés