997. április 23-án szenvedett vértanúhalált Szent Adalbert prágai püspök a pogány poroszok földjén. Adalbert élete során Magyarország és Lengyelország területén is eredményes térítő munkát végzett, aminek következtében ma szinte az összes közép-európai állam védőszentjei között tiszteli őt.
Adalbert – Vojtech néven – 957 körül, Szlavnik cseh herceg gyermekeként látta meg a napvilágot, a Prága közelében található Libicében. A feljegyzések szerint a szentnek öt fivére, illetve egy féltestvére volt – Radim, más néven Gaudentius –, aki később ugyancsak egyházi pályára lépett, és a vértanú halála után Gniezno első érseke lett. A legenda úgy tartja, hogy az ifjú Vojtechet azután küldték papi pályára, hogy gyermekkorában súlyosan megbetegedett, amit Szlavnik herceg isteni figyelmeztetésnek vélt; ennek következtében a fiatalember 972 körül, 15 esztendős korában beiratkozott a magdeburgi dóm iskolájába, ahol a város később szentté avatott érseke, Adalbert keze alatt tanult.
Vojtech a klerikus iránti tiszteletből választotta bérmálkozáskor az Adalbert nevet, mentora halála után pedig visszatért Prágába, ahol 981-ben Dietmar, a cseh főváros első püspöke szentelte őt pappá. A legenda szerint Adalbert már ekkor kitűnt tudásával, ékesszólásával és vallásos buzgalmával, aminek eredményeként Dietmar halála után II. Boleszláv fejedelem (ur. 972-999) és a cseh nép egyaránt Adalbertet szánta a püspöki székbe. A férfi édesapja, Szlavník révén a térség legtöbb előkelő famíliájával – például a Babenbergekkel és a Premysl családdal is – rokonságban állt, ennek köszönhetően pedig a keresztény államszervezet megszilárdulásában érdekelt II. Ottó német-római császár (ur. 973-983) jóváhagyta a választást.
A szentet a 983. évi veronai birodalmi gyűlésen be is iktatták tisztségébe, hazatérése után azonban „nyája” egyre inkább elfordult tőle, ugyanis Adalbert rendkívül következetesen igyekezett érvényesíteni a keresztény hit szabályait a csehek mindennapi életében: a püspök megtiltotta a többnejűséget, elítélte a varázslás gyakorlatát, híveit pedig amiatt is élesen kritizálta, hogy hasznot húznak a térségben virágzó rabszolga-kereskedelemből. A szent népszerűsége tehát gyorsan szertefoszlott, az őt ért kudarcok pedig komoly szerepet játszhattak abban, hogy Adalbert 988-ban XV. János pápa elé járult, és arra kérte őt, hogy mentse fel tisztségéből. A szent mindenáron Jeruzsálembe akart zarándokolni, hogy egyszerű szerzetesként éljen a Szentföldön, a montecassinói apát azonban végül sikeresen rábeszélte, hogy egy itáliai bencés kolostort válasszon menedékül.
Adalbert nem sokáig élvezhette a hőn áhított nyugalmat, ugyanis négy évvel később az egyházfő arra utasította, hogy térjen vissza Prágába, ő pedig engedelmeskedett XV. János akaratának. A püspököt állítólag ismét nagy örömmel fogadták, a következő években azonban a múlt eseményei megismétlődtek: Adalbert újra meddő küzdelembe bonyolódott a pogány és a keresztény életforma határán ingadozó csehekkel, erőfeszítéseit pedig még reménytelenebbé tette, hogy 995-ben véres hatalmi harc kezdődött fivérei és a II. Boleszláv fejedelem vezette Premysl nemzetség között. A háborúban Szlavník fiai totális vereséget szenvedtek, és Radim kivételével mindannyian életüket vesztették, így Adalbert ismét elmenekült Prágából. Második püspöksége idején azonban mégis sikerült maradandót alkotnia, ugyanis 993-ban 12 bencés rendtársával megalapította a brevnovi apátságot, mely később élen járt a nyugati szláv népek térítésében.
Nem tudjuk pontosan, hogy még hivatalában, vagy már menekülése idején, de annyi bizonyos, hogy Adalbert ezekben az években Magyarországon is megfordult, sőt, később neki tulajdonították Géza nagyfejedelem (ur. 973-997) és Vajk – Szent István (ur. 997-1038) – megkeresztelését. Bár erre a szertartásra valószínűleg már korábban sor került, a püspök látogatása minden bizonnyal fontos szerepet játszott a magyar egyház alapjainak lerakásában, amit az is bizonyít, hogy a pápa később Adalbertet bízta meg a pogány poroszok megtérítésével.
A szent tehát Rómából a lengyelek földjére utazott, ahol Meseritzben újabb kolostort alapított, majd Vitéz Boleszláv fejedelem (ur. 992-1025) segítségével a Balti-tenger partján élő poroszok keresztény hitre térítésére indult. Boleszláv erős katonai kíséretet adott Adalbert mellé, aki 996-97 fordulóján érkezett meg Poroszországba, ám 997. április 23-án vértanúhalált szenvedett. A Katolikus Lexikon szerint a püspök kezdetben sikerrel végezte a munkáját, és egy pogány pap mesterkedése nyomán veszítette életét, számos történész azonban úgy véli, hogy a férfit a szentként tisztelt fák kivágása miatt végezték ki a mai Elblag környékén. Adalbert különleges tiszteletét és karizmáját mutatja, hogy Vitéz Boleszláv állítólag a súlyával megegyező aranyat adott a pogányoknak a püspök holttestéért, akit később Gnieznóban temettek el. A mártírt I. Szilveszter pápa már 999-ben szentté avatta, leghíresebb életrajza pedig 1004-re született meg Querfurti Szent Brúnó tollából.
Adalbert vértanúságából egyébként Lengyelország „profitált” a legtöbbet, ugyanis a nagy becsben tartott férfi ereklyéi meghatározó szerepet játszottak abban, hogy Gnieznóban 1000-ben önálló érsekség alakult, melynek élére éppen a szent fivére, Gaudentius került. A püspök kultusza aztán a következő évszázadokban Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon is elterjedt; az előbbi két állam valóságos versenyt folytatott Adalbert ereklyéiért, így például 1039-ben I. Bretiszláv cseh fejedelem (ur. 1034-1055) a szent földi maradványainak megszerzése érdekében fosztotta ki Gnieznót. A versengés egészen napjainkig megmaradt, amit az mutat meg leginkább, hogy a lengyel városban és Prágában is őriznek egy-egy fejereklyét, melyet Szent Adalbertnek tulajdonítanak.
(forrás: Rubicon)
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás