Különleges, szívszorító történetükről mesél Boday-Tóth Mária és Boday László a soron következő Egy-házban vagyunk interjúban. Az ócsai házaspár nem akármilyen keresztet hordoz, miközben nem győznek másoknak segíteni. Hosszú várakozás után született meg kislányuk, Zsófi, akit hét hónap után elvesztettek, mégsem szűnnek meg az Úrban bízni és mindenkit arra buzdítanak, hogy bízzák magukat az Ő vezetésére. Ismerjétek meg ti is Marcsit és Lacit!
Hogyan találtatok egymásra idestova 12 éve?
Laci: Egy iskolába jelentkeztünk egy év különbséggel. Nekem sajnos egy évet ismételnem kellett a sok hiányzás miatt. Mikor ugyanabba az osztályba kerültünk, már majdnem egy éve szerelmespárt alkottunk. Egyszerre vizsgáztunk és együtt fejeztük be az iskolát, így ugyanaz a végzettségünk. 2010 októberében, amikor már három éve jártunk, megkértem Marcsi kezét.
Marcsi: Én igent mondtam, és 2011. február 19-én örök hűséget fogadtunk egymásnak az ócsai Szentháromság-templomban.
Ezek szerint mindkettőtöknek egyértelmű volt, hogy mi a hivatásotok.
hirdetésLaci: Mint minden ember, én is fiatalként kerestem azt az utat, amit hivatásként bejárhatok. Sok mindenbe belekezdtem, mentem a saját fejem után; de eljött egy pont az életemben, amikor a kőszegi verbita missziósház kápolnájában arcra borultam az Oltáriszentség előtt. Őszinte szívvel imádkoztam és kimondtam, “Uram, legyen a Te akaratod szerint”. Ezzel az Úrra bíztam az életemet. Azóta hagyom, hogy Ő irányítson, így idővel az is letisztult, hogy az egyházi rend vagy a házasság az én utam. Elvezetett ugyanarra a szakra ahova azt a lányt, aki ma már a feleségem.
Laci: Az emberek a hivatást képesek egy adott szakmával azonosítani, mint pl. orvos, de az én meglátásom szerint a hivatás teljesen másról szól, mégpedig arról, hogy az ember az életét rá meri bízni az Úr kegyelmére. Nem az a fontos, hogy mi a munkánk, hanem, hogy tudjuk-e szeretettel végezni. Nem az a fontos, hogy mennyi időt töltünk itt a Földön családosként vagy egyedülállóként, hanem, hogy tudunk-e szeretetben élni és szeretettel fordulni embertársaink felé.
Azt tartom a legfontosabbnak, hogy merjük az életünket az Úrra bízni és végigjárni azt az utat, amin Ő vezet minket. Szerintem ez a legnagyobb hivatás az életben.
Ha ezek szerint éljük az életünket, akkor abba sok minden belefér, és nem kell félnünk, mert az Úr csak akkora keresztet ad, amit el tudunk viselni. Ne féljünk, merjük az Úrra bízni az életünket!
Van valamilyen kedvenc hobbitok?
Marcsi: A polgárőrség volt a közös hobbink, amit én már jó ideje nem csinálok, mert nem nagyon bírtam egyszerre a munkát és polgárőrséget. Egész embert követel mindkettő. Éreztem, hogy fáradok és lelkileg sok a kettő.
Ezek után nagyon kíváncsi vagyok, mi lehet a szakmátok?
Marcsi: Én ápolóként dolgozom egy szociális otthonban, ahol aktív és passzív alkoholisták vannak.
Hogyan választottad ezt a szakmát?
Marcsi: Van egy alapbetegségem, alulműködik a mellékpajzsmirigyem, így nem szívódik fel rendesen a kalcium. Azért választottam ezt a szakmámat, hogy segítsek másokon, hogy nekik jobb legyen.
Mesélnél kicsit arról, hogyan működik egy ilyen szociális otthon?
Marcsi: Ugyanúgy, mint egy idősek otthona, de a részleteket inkább nem fejteném ki. Az alkoholisták élethelyzetét javítjuk, egészségi állapotukra figyelünk. A nehéz időszakokban ott vagyunk, gondosan ápoljuk őket. Ha pedig úgy alakul, ott vagyunk velük, amikor az Úr magához szólítja őket.
Megjelenik valahogy a hited a munkádban?
Marcsi: A munkám során a kisebb röpimák segítenek.
Én úgy értelmezem, hogy amikor belépek egy szobába, kedvesen szólok a pácienshez és ő visszamosolyog, akkor sikerült átadni valamit a hitemből.
Mikor rám néz és meglátja, hogy fáradt vagyok és mondja, hogy üljek le egy picit pihenni, már megérte felkelni és dolgozni menni. Vannak jó és rossz napok. Talán az a nagy szerencsém, hogy Laci is dolgozott a szakmában és tudja, hogy ezt a csomagot nem olyan könnyű letenni az ajtóba mikor hazaérek. Persze igyekszem nem hazahozni mindent.
Laci, te mit dolgozol?
Laci: Jelenleg egy temetkezési cégnél vagyok ügyintéző, de időnként járok temetésekre is mint a szakszemélyzet tagja. Sokáig halottszállítással is foglalkoztam.
Látsz különbséget az egyházi és világi temetések között?
Laci: Igen, az egyházi temetésre érkező gyásznépen a fájdalom ellenére látszik, hogy bíznak az újratalálkozásban. A világi temetésnél viszont jól érződik, hogy arra gondolnak, egyszer ők is ide jutnak és nincs folytatás. Az egyházi temetés gyásznépe általában kevésbé van megtörve.
Nem lehet egyszerű a munkád! Én úgy látom a halál témája kissé tabu. Így van ez a keresztényeknél is, akik hisznek a feltámadásban?
Laci: A halál témája, az én meglátásom szerint, sem keresztény, sem világi körökben nem igazán jön szóba. Ugyanakkor számomra ez egy olyan esemény ahová én is tartok, és a halál kapuját átlépve egy szebb és jobb világ vár rám, ahol újra együtt leszek Zsófikával és minden emberrel, akivel itt a Földön egybeköt a szeretet.
Említetted Zsófit, a kislányotokat. Mesélnétek róla picit?
Laci: Öt év próbálkozás után, egy Cursillo lelkigyakorlat után az Úrtól ajándékként megérkezett közénk Zsófi, aki szívfejlődési rendellenességgel született. Születése után nagyjából 3 órával imában az Úr kegyelmére bíztam, és kértem, hogy legyen minden az Ő akarata szerint.
Hogyan alakult az életetek ezek után?
Laci: Nagyon szép, de egyben nagyon kemény 7 hónap következett, amit földi valóságban is teljes családként éltünk meg. A sok megpróbáltatás ellenére nem bántam meg ezt az időszakot és bármikor újrakezdeném. Hét hónappal születése után Marcsival közös imádság keretében az Úr kegyelmébe bíztuk a kislányunkat. Ezután nem sokkal Zsófi lelke visszatért a Teremtőhöz.
Az olvasók talán furcsállhatják, hogy ha nincs gyermeketek, miért vagytok egy családos sorozat vendégei. Én úgy gondolom, ti már örökre család lesztek. Ti hogyan tekintetek magatokra?
Laci: A házasság szentségében hitünk szerint egy testté lettünk, ezért családként tekintek magunkra. A család, szerintem csak azon életközösségekben alakulhat ki, ahol jelen van a szeretet. Nálunk tökéletesen működik a szeretet.
Visszatérve kicsit Zsófira, hogyan tudtatok megbirkózni a gyásszal?
Laci: Az én legnagyobb segítségem a gyász feldolgozásában Marcsi volt, illetve az a tudat, hogy mivel az Úr éltet minket, így feladatunk van még az életben.
Marcsi: Valóban, a gyász feldolgozásában csakis egymás támogatásával tudtunk megbirkózni.
Mit tudtok tanácsolni azoknak, akiknek egy rokona vagy közeli barátja gyászol? Hogyan tudnak segíteni?
Laci: A gyász és fájdalom feldolgozásában nem nagyon lehet segíteni, azt az adott embernek saját magának kell végigjárni. Viszont van egy-két dolog, amit soha ne tegyünk külsős emberként. Legfontosabb, hogy soha ne sajnálkozzanak!
Egy gyermek elvesztésében, akármennyire is fájdalmas, soha ne azt nézzék, hogy mennyire sajnálatos az esemény. Sokkal inkább azt, hogy az életet mindenki ajándékba kapja és senki nem rendelkezhet annak időtartamáról.
Csak az Úr tudja, kinek és mennyi időt ad és kinek milyen feladatokat szán.
Marcsi: Valóban, talán az a legfontosabb, hogy ne sajnálkozzanak. De igazán tanácsot nem tudok adni, mert én magam is tanulom, hogyan viselkedjek, mikor évforduló, születésnap jön. Igyekszem olyankor befelé fordulni és senkit nem bántani.
Szülőként ezt nagyon nehéz lehet elfogadni.
Laci: Szülőként muszáj megtalálni azt a célt, ami miatt ránk lett bízva egy gyermek, nemcsak akkor, ha ez csupán 7 hónap, akkor is, ha több időt kapunk vele. Minket ez a hét hónap megtanított arra, hogy soha ne adjuk fel, merjünk önzetlenül szeretni és merjünk küzdeni.
Marcsi: Zsófi az egyik legszebb 7 hónap volt az életünkben, amit soha nem bántunk meg és bármikor újrakezdenék és ugyanúgy csinálnék mindent.
Mi a legkedvesebb közös emlék Zsófival kapcsolatban?
Marcsi: Számomra az a legmeghatározóbb, ahogy ki tudta mutatni a szeretetét, ragaszkodását, bizalmát felénk.
Hogyan tudtátok folytatni a mindennapokat a kislányotok halála után?
Laci: Zsófi halála után egy hónappal visszamenekültem a munkába és heti 6-7 napot dolgoztam. Amíg az ember megfelelően tudja kezelni, nem megterhelő a halállal szembesülni.
De lelkileg ezt csak úgy lehet feldolgozni és könnyen kezelni, ha napi szinten leteszi az ember, és az Úrral járja ezt az utat.
Zsófika halála óta eltelt több, mint két év, ami hozott egy lelki szárazságot, amin még nem sikerült túllépnem. Még mindig keresem a megfelelő módot, hogy újra rendszeresen tudjak imádkozni.
Ha lenne egy kívánságotok, ami biztosan teljesül, mi lenne az?
Laci: A hitben való növekedés és szeretetben, békében megélt élet, amelyben hűek maradunk a házasságunkban és egymás kezét fogjuk a sírig.
Marcsi: Én is ugyanezt kívánnám. Hitben való növekedést és szeretetben, békében megélt életet.
Van valamilyen úti célotok, ahova szívesen elmennétek?
Marcsi: Egerben volt a nászutunk, ami nagyon szép emlék. Szilvásváradhoz és Balatonfüredhez szintén szép emlékek fűződnek. Ezekre a helyekre szívesen elmennék ismét.
A Gorove család azt kérdezte tőletek az előző interjúban, hogy mikor csináltatok utoljára valamit először?
2016. December 30-án elutaztunk a Nyolcasfogat Nosztalgia vonattal Tapolcára.
Mi a ti kérdésetek a következő család számára?
Mit tanácsoltok a mai fiataloknak, akik a családalapítást terveznek, miként éljék meg a szeretetet a családjukban?
Lábánné Hollai Katalin
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás