Végiglapoztam a 777 cikkeit, és nagyjából 15 írást találtam arról, mit együnk a koronavírus idején, hogy éljük meg a járványt, milyen hatással van a párkapcsolatainkra… Érthető, hiszen mindenkinek új kihívásokat tartogat ez a helyzet. Szóval a cikk megírása előtt végigolvastam az összeset, de mégis úgy éreztem, hogy van még mondandóm. Ígérem, igyekszem nem ismételni a korábbiakat.
Kedves, rövid gondolatébresztő érkezett a postaládánkba. Szükségünk van az ilyen megható és apró történetekre, melyek közelebb visznek az igazi lényeghez: Istenhez.
Idén ünneplik hetvenharmadik házassági évfordulójukat és bevallásuk szerint sosem veszekszenek. A Vanczák házaspár Laci bácsija 96 esztendős, Mariska néni 94 éves. Kilenc gyermekükből ketten sajnos elhunytak, de a család így is hatalmas: 19 unokával, 28 dédunokával és 7 ükunokával dicsekedhetnek.
Biztos sokan ismeritek ezt a kis történetet, de így karácsony előtt az adventi időszak végén különösen is aktuális a mondanivalója.
Megindító és mindnyájunknak tanulságos történet érkezett hozzánk. Isten állandóan tanít bennünket valamire, néha a legváratlanabb helyzetekben, olyan emberek által, akiknek mi szeretnénk adni. Végül mégis mi leszünk többek.
Továbbra is rengeteg kérdés érkezik A Papp válaszol rovatunkba, amelyben Papp Miklós hetente három kérdésre ad kimerítő választ. Ezúttal is rendkívül széles a skála: a társadalmi igazságtalanságoktól kezdve egy régi bűn miatti fájdalmon át egészen az Istennek “hazudott” szeretetig!
A Black Friday most már nem is egy nap: lassan egész novemberre kiterjed a vásárlási láz, amelyet követően még jobban durvul a helyzet, hiszen az adventet inkább a bevásárlóközpontokban töltjük, mint otthon.
Te már belegondoltál abba, hogy mekkora lehetőséget kaptál?
Mi az első dolog, amit keresztényként el akarunk mondani a világnak? Mi az első dolog, amit nagy valószínűséggel nekünk is elmondtak, amikor a kereszténységgel találkoztunk? Hogy ISTEN SZERET! Ezt a két szót végtelenül elhasználtuk már. Olyan sokat hallottuk, hogy már nem is értjük.
Talán többen egyetértenek velem abban, hogy tömegközeledést használva néha olyan beszélgetéseknek is a részesei lehetünk, amelyeknek egyáltalán nem akarunk. Mert kellemetlen, zavaró, szomorú vagy éppen annyira távol áll a mi világunktól, hogy nem tudunk velük azonosulni. Bármelyik is legyen, ezek az alkalmak bennem felvetik azt a kérdést, hogy hová tűnik ilyenkor az a fajta emberi méltóság, ami megkülönbözetne bennünket minden más létezőtől. Hogy mit jelent embernek lenni és, hogy tudok én ember maradni? Vagy túlidealizálom az emberi létezést és az ezzel járó Istentől kapott hatalmat?