Aki Krisztusban él, az világít – talán nem látványosan, de biztosan.  Mert a világosság nem kér engedélyt: egyszerűen ott van, és ahol jelen van, ott formálni  kezd. Aki ezt tudja, annak minden napja lehet egy új mécses, amit meggyújtanak – a sötétség  közepén, az Élet Ura által.

Amikor valami még nem a miénk, mindig különlegesebbnek és értékesebbnek tűnik — de mi történik, amikor végre a birtokunkba kerül? Egy új tárgy vagy akár egy emberi kapcsolat is könnyen halványulhat, ha nem ápoljuk gondosan. Az igazi kérdés az, hogyan őrizzük meg azt a tiszteletet, odafigyelést és szeretetet, amit az elején érzünk.

Meg lehet az Isten előtt állni elcsodálkozó szívvel. Meg lehet az Isten előtt állni könnyes szemekkel. A Teremtő lát, hall. Ne feledjük azonban, hogy a feszült lélek semmit nem hall meg abból, amit az Úr mond.
Turczi Árpád írása egyszerre személyes vallomás, hitbeli elmélkedés és kereső kérdés: van-e újrakezdés, és miként ragadható meg az örök szeretet bizonyossága a változások közepette?

Egy elhalasztott papírmunka miatt látogattam meg egy idős, beteg asszonyt, akivel váratlanul a halálról és az élet értelméről kezdtünk beszélgetni. A találkozás során kiderült, hogy a halál közelsége letisztítja a felesleges dolgokat, és előtérbe hozza az igazán fontos kérdéseket. Szóba került a hit, a remény és az emberi kapcsolatok jelentősége is. A beszélgetés légkörét meglepő könnyedség és bizalom jellemezte, amely túlmutatott a hétköznapi ügyintézésen. Ez az élmény emlékeztetett arra, hogy a halálról való őszinte párbeszéd ritka, mégis alapvető fontosságú.