2026.11.18.

A lombikbébitől az idősek méltóságáig: kérdések, amelyekről mindannyiunknak gondolkodnunk kell

A bioetika kész válaszok gyűjteménye helyett egyfajta párbeszéd, folyamatos mérlegelés és tanulás – vallja Kovács Gusztáv, a Magyar Bioetikai Társaság nemrég megválasztott elnöke. Szerinte az orvostudomány fejlődése mellett egyre sürgetőbb újragondolni, mit jelent az emberi méltóság, a gondoskodás és a gyógyítás felelőssége. Az idősek társadalmi helyzetétől a lombikkezelések etikai dilemmáin át a környezeti válságig számos kérdés vár közös gondolkodásra. De visszatalálhatunk valaha ahhoz a szemlélethez, amely a betegségen túl egész embert látja? Péceli-Vermes Nikolett interjúja.

Nemrég lett a Magyar Bioetikai Társaság elnöke. Milyen irányt szeretne adni a társaság munkájának, hiszen hitvalló keresztényként került egy olyan szakmai társaság élére, amelyben az orvosi, bioetikai és különböző világnézeti szempontok találkoznak ? 

Rendkívül megtisztelő számomra, hogy egy olyan szakmai társaságot vezethetek, amelyben a hit és a szakmaiság szervesen kapcsolódik egymáshoz. A Magyar Bioetikai Társaság alapításakor orvosok, teológusok, jogászok és egészségügyi szakemberek fogtak össze, akik már az 1980-as években rendkívüli elmélyültséggel foglalkoztak az orvostudomány fejlődéséből adódó etikai kérdésekkel. Jellemző a Társaság szellemiségére, hogy első elnöke maga is egyszerre volt orvos és teológus. A Magyar Bioetikai Szemle induló számának szerkesztőbizottságában pedig olyan meghatározó személyiségek nevét találjuk, mint Nyíri Tamás, Kopp Mária és Vizi E. Szilveszter. Ez a sokszínűség és nyitottság a kezdetektől fogva meghatározta a Társaság arculatát, és meggyőződésem szerint a jövőben is erre kell építenünk. Szeretném ezt a hagyományt továbbvinni és az elkövetkező évek kiemelt feladata, hogy minél nagyobb teret kapjanak a Társaságban a fiatalabb generációk is a maguk sajátos kérdéseivel és problémáival.

Várjuk tehát mindazokat, akiket érdekel a bioetika, jöjjenek akár az orvostudomány, a teológia, vagy bármely más tudományterületről. 

A keresztény egyházak nem minden bioetikai kérdésben képviselnek azonos álláspontot. Hogyan lehet ebben a sokszínűségben megfogalmazni és képviselni egy keresztény etikai álláspontot? 

Első pillantásra talán úgy tűnhet, mintha a kereszténység, illetve az egyes felekezetek minden felmerülő kérdésre kész válaszokkal rendelkeznének, a valóság azonban korántsem ilyen egyszerű.

A hit nem előre gyártott válaszokat kínál, hanem sokkal inkább olyan horizontot nyit meg, amelynek fényében új összefüggések válhatnak láthatóvá. 

Nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy felismerjük, az egyház egy rendkívül gazdag történelmi tapasztalattal és szellemi örökséggel rendelkező közösség. Ez az örökség lehetőséget ad arra, hogy egy-egy erkölcsi kérdést ne csupán az aktuális társadalmi viták vagy politikai szólamok mentén, de történeti, filozófiai, antropológiai és teológiai szempontokat egyaránt figyelembe véve vizsgáljunk. Illetve a Szentírásban nem találunk közvetlen útmutatást például a génszerkesztő eljárásokra, a szervátültetésre vagy a védőoltásokra vonatkozóan… Annál többet tudhatunk meg azonban az emberről, az emberi élet értelméről, céljáról és méltóságáról. Ezek azok az alapvető szempontok, amelyek segítségével az orvostudomány legújabb lehetőségeit, de akár a környezetünkkel kapcsolatos kérdéseket is más megvilágításban láthatjuk. A keresztény etikai álláspont megfogalmazása ezért kész normák alkalmazása helyett folyamatos értelmező és mérlegelő munkát jelent.  

Tegyük hozzá, hogy a bioetikai kérdésekben gyorsan kialakulnak egymással szemben álló táborok. Mit tehet ilyenkor egy olyan szakmai társaság, a Magyar Bioetikai Társaság? 

Ha valaki fellapozza a Magyar Bioetikai Szemle első számát az Arcanum adatbázisában, láthatja, hogy Gaizler Gyula a bioetika általános célját az emberi élet és környezetünk élővilágának védelmében és fejlesztésében jelöli meg. Közvetlenül ezt megelőzően ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a bioetikai kérdések megítélése jelentős mértékben függ a világlátásunktól, ezért kifejezetten hasznos, ha a különböző irányzatok képviselői írásban is vitát folytatnak egymással. Ehhez az örökséghez hűen ma is fontosnak tartom, hogy a Társaság olyan szellemi teret biztosítson, ahol a különböző szakmai iskolák és világnézetek képviselői szabadon megismerhetik, ütköztethetik és továbbgondolhatják álláspontjukat. Meggyőződésem, hogy mindannyiunk gondolkodásában vannak vakfoltok, amelyekre sokszor éppen a másikkal folytatott párbeszéd világít rá.

Nem feltétlenül az a cél, hogy minden kérdésben egyetértésre jussunk, inkább az, hogy jobban megértsük a másik érveit, és ezáltal a saját álláspontunkat is árnyaltabban tudjuk megfogalmazni. 

Ha most, az elnöksége kezdetén három olyan bioetikai kérdést kellene megneveznie, amelyekről Magyarországon a következő években fontos lenne beszélni, melyek lennének azok? 

Talán meglepő, de elsőként nem a politikai vitákban leggyakrabban előkerülő kérdések jutnak eszembe. Úgy gondolom, az egyik legfontosabb feladatunk az időskor és az idősek társadalmi helyzetének újragondolása lesz. A rendszerváltás idején a születéskor várható átlagos élettartam Magyarországon 69,5 év volt, ma már megközelíti a 77,5 évet. Az időskor tehát az emberi élet egyre hosszabb szakaszává válik, miközben társadalmi és kulturális értelemben még nem alakultak ki azok a mintáink, amelyek segítenének megfelelően viszonyulni ehhez az új helyzethez. Különösen fontos kérdés, hogyan tudjuk megőrizni az idősek méltóságát, társadalmi megbecsülését és aktív részvételét a közösségeink életében.

A második kérdés az egészségügy feladatának és szerepének újragondolása. A modern társadalmakban az élet különböző területei egyre inkább elkülönülnek egymástól, és sajátos logikájuk szerint működnek. A vallás, a gazdaság, a művészet és az egészségügy például csak kivételes esetekben kerül valódi párbeszédbe egymással. A betegek azonban nem pusztán fiziológiai problémáikkal keresik fel az orvost… Saját élettörténettel, emberi kapcsolatokkal, célokkal és az élet értelmére vonatkozó kérdésekkel érkeznek. A betegség és a gyógyítás ezért mindig egzisztenciális folyamat is, amely messze túlmutat azokon a feladatokon, amelyekre ma az orvosképzés elsősorban felkészít. Vajon képesek vagyunk-e valaha visszatérni ahhoz a hippokratészi eszményhez, amely szerint a gyógyítás nem egy elszigetelt szerv vagy tünet kezelését jelenti, hanem az egész emberre, a maga testi, lelki és társadalmi összetettségében tekint? Úgy gondolom, ez az egészségügy jövőjének egyik alapvető kérdése.

Harmadikként – és talán ez a legsürgetőbb – a környezeti krízist említeném. Az elmúlt évek nyarainak szélsőséges hőhullámai után aligha kell hosszan magyarázni, hogy ez a kérdés Magyarországon is mindennapi tapasztalattá vált. A környezeti válság mélyen etikai kérdés is, hiszen felelősséggel tartozunk egymásért, a jövő generációiért és a teremtett világért. 

Új szülők, új gyermekek című könyvében is foglalkozott a témával, ezért érdekel a véleménye a lombikkezelés kapcsán. Összetett kérdés az embriók létrehozása, kiválasztása, fagyasztása és tárolása. Hogyan lehetne szabályozni a lombikkezeléseket?  

Az emberi élet kezdetéről gondolkodva gyakran megfeledkezünk egy alapvető szempontról, mely szerint ezek a kérdések mindig emberi kapcsolatokról szólnak. Sokszor nem gondolunk bele, hogy az egyes generációk milyen mértékben vannak egymásra utalva, és mennyire meghatározza az életünket az előző generációktól kapott gondoskodás. A hallgatóimat ezért gyakran arra kérem, mondják meg, melyik évben születtek. Rögtön utána pedig felteszem a kérdést: honnan tudják ezt? Kétféle válasz szokott érkezni: a szüleiktől tudják, illetve a hivatalos irataikból. Ez az egyszerű példa is jól mutatja, mennyire rá vagyunk utalva az előttünk járó generációkra, akik fontosnak tartották, hogy családi emlékezetükben és a társadalmi intézményeken keresztül is megőrizzék születésünk történetét. Ráadásul mindez csak egészen apró töredéke annak a gondoskodásnak, amelyet tőlük kaptunk. A mi felelősségünk, hogy ezt a tőlünk kapott gondoskodást továbbadjuk a következő generációnak. Az élet kezdetével kapcsolatos kérdéseket – legyen szó az embriók létrehozásáról, fagyasztásáról és tárolásáról vagy a mesterséges reprodukciós eljárásokról – is érdemes ebből a perspektívából megközelíteni. Nem elegendő kizárólag az egyes orvosi beavatkozások technikai lehetőségeit és kockázatait mérlegelnünk. Azt is meg kell kérdeznünk, milyen emberi kapcsolatok jönnek létre, milyen felelősséget vállalunk, és mit jelent a gondoskodás azokkal szemben, akiknek az élete ezeknek az eljárásoknak a révén kezdődik. Az embrió etikai státuszának megítélése szempontjából ezért alapvető jelentőségűnek tartom, hogy ne pusztán egy biológiai folyamat kezdeti állomásaként tekintsünk rá, hanem az emberi élet és az emberi kapcsolatok összefüggésében helyezzük el.

A bioetikai szabályozásnak is ezt a szemléletet kellene tükröznie, tehát nem csupán azt kell meghatároznia, hogy mit tesz lehetővé a technológia, de azt is, hogy milyen felelősséggel tartozunk az emberi élet legkorábbi szakaszában. 

Korábban két cikluson át volt a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola rektora, majd az Európai Katolikus Teológiai Társaság elnöke lett. Most pedig egy olyan szakmai társaságot vezet, ahol az orvosi és bioetikai szempontok találkoznak. Közben maga is családapa. Mit jelent az Ön számára ebben a szerepben a katolikus bioetikai hagyomány, hogyan tudja ezt képviselni egy világnézetileg sokszínű szakmai közegben? 

A világnézeti sokszínűségtől lehet félni, de aki nyitott, az megérti, hogy ez igazából lehetőséget is jelent. Nagyon szeretem, hogy az orvostudományi karon egy előadás alkalmával akár 10-15 országból is találkozhatok hallgatókkal, akik különböző kulturális és vallási háttérrel érkeznek Magyarországra. Legutóbb az életvégi döntések kapcsán beszéltünk a különféle temetési szokásokról és arról, hogy ők otthon miképpen bánnak a haldoklókkal. Ez egy nagyon szép beszélgetés volt, amiből rengeteget tanultam. Aki ismeri a katolikus bioetikai hagyományt, azt tudja, hogy az a folyamatos tanulásról szól. Ennek szép példája XII. Pius pápa egyik 1957-es beszéde. A pápa az orvostudomány új lehetőségei kapcsán azt a kérdést tette fel, hogy vajon mindent meg kell-e tennünk az élet fenntartásáért, amit a technika csak enged. A válasza az volt, hogy nem minden kötelező: megkülönböztette a rendes, ésszerű kezeléseket a már csak a haldokolást elhúzó, rendkívüli eszközöktől. Ez is mutatja, hogy az Egyház által hordozott hagyomány – Karl Rahner szavaival élve – nem lámpaoszlopot jelent, amelybe részeg módjára kapaszkodunk, hanem fényt, amely megvilágítja a dolgok és életünk valóságát. 

Péceli-Vermes Nikolett

Borítókép - Fotó: Wikipédia
Interjú
hirdetés