Tulajdonképpen történelmi interjút adott a 777 Podcast adásában Eperjes Károly és Borbála, hiszen korábban még nem szerepeltek közös beszélgetős műsorban – miközben együtt már volt fellépésük. Érdemes megnézni a beszélgetést, amely egyszerre volt lélekemelő, vidám, – és mindenekelőtt igazán őszinte.
Egyszerre adott rendkívül őszinte és vidám interjút a 777-nek Eperjes Károly Kossuth-díjas színművész és lánya, Eperjes Borbála. A 777 Podcastben többek között az apa-lánya kapcsolatról, a hírnévről, a családról és a hitről beszélgettek – miközben a személyes történetekből egy szeretetteljes, egymáshoz szorosan kötődő család képe rajzolódott ki.
Borbála számára édesapja ismertsége soha nem írta felül azt, hogy ő elsősorban az édesapja:
„Számomra ő nem egy közéleti személyiség, hanem ő Apa. Három-négy éves voltam, amikor rájöttem arra, hogy apa híres, például ahogyan utánafordultak az utcán. De semmivel nem tudnám megkülönböztetni mint egy normális, rendes apát.”
Eperjes Károly ugyanakkor pontosan tudja, hogy egy ismert ember családja sem tud teljesen kívül maradni a nyilvánosságon. Színészként az egész élete valamilyen módon a középpontban van, miközben gyerekei érthető módon szeretnének ettől távol maradni:
„Az egész életem – de ez minden színésznél így van – ott van a középpontban, ők pedig ebből szeretnének kimaradni, amit meg is értek. De teljesen nem tudom elvonatkoztatni magamat, hiszen nekem van egy erős megjegyzésem: szerintem „szamárság” az „Isten, haza, család” mondás, helyette az „Isten, család, haza” a helyes. Az első identitásunk az Istennel való kapcsolatunk, a második a családunk, míg a nemzetünkhöz tartozni az egy szellemi-lelki döntés.”
A család és a hit Eperjeséknél szorosan összekapcsolódik. Borbála ugyanakkor fontosnak tartja, hogy a gyerekként kapott hitből felnőttként saját, személyes istenkapcsolat szülessen. Ez nála nem ment magától: egy komoly mélypont során hosszabb időre elfordult Istentől.
„Más amikor az ember már felnőtt emberként is tud dönteni a hit mellett, hogy valóban hisz Istenben. Nekem gyakran mondják, hogy könnyű dolgom volt, mert otthonról ezt a neveltetést kaptam, de volt olyan pont az életemben – egy nagyon komoly mélypont során -, amikor elfordultam az Istentől egy hosszabb időre. Amikor visszataláltam Hozzá, akkor az már az én döntésem volt. A mostani istenképem már az enyém.
Ez egy sokkal személyesebb kapcsolat, közvetlen, nem egy büntető istenkép van előttem.
A szülőknél gyakran ott van a szigorúság, így ezzel kötik össze – és nyilván Isten is tud az lenni, de ennél Ő sokkal több. Nem csak parancsok, nem csak szabályok.”
Édesapja is arról beszélt, hogy az Istennel való kapcsolat az évek során egyre mélyebbé válhat. Az ő hite azonban más tapasztalatokon keresztül formálódott, mint lányáé.
„A korom miatt lehet kicsit más az én istenképem. Én soha nem féltem Tőle, és soha nem is vitatkoztam vele – Bori például igen. Már fiatalon eljutottam arra a szintre, hogy ha nehézséget ad Isten, akkor az nem büntetés, hanem valamit meg akar tanítani vele. Ezt nagyon nehéz elfogadni, de ebben mindig bíztam. Amikor nehéz helyzetben voltam, akkor sem azt mondtam, hogy „Miért?”, hanem, hogy „Bocsáss meg!”.”
A beszélgetésből az is kiderült, hogy Borbála személyiségében több olyan tulajdonságot is felfedez, amelyet édesapjától örökölt. Bár ő nem a színpadon éli az életét, a nyilvános megszólalásoktól sem riad vissza:
„Én a testvéremnél extrovertáltabb vagyok, mint ahogy Apa is ilyen típus, viszont az is igaz, hogy most már jobban megválogatom a szavaimat. Én nem a színpadon létezem, de nem okozott problémát, amikor a betegségemből való gyógyulásomról tettem tanúságtételt kétszáz ember előtt – ez például nyilván Apától jön. A praktikusságot és a gyors gondolkodást szintén tőle örököltem, illetve van bennem egy nagy szigor is: ha feladat van, akkor arra koncentrálunk, nem másra.”
A hit és a személyiség mellett természetesen az apaság is szóba került. Eperjes Károly szerint a gyermek születése olyan pillanat, amelyben egyszerűen megszűnik minden racionalitás:
„Nincs racionalizmus, amikor az ember ott van a szülőszoba előtt és közlik vele, hogy megszületett a babája és bemehet hozzá – vagy kihozzák megmutatni. Ott eltűnik minden. „Én? Neki? Uram, hogy?” Ott csak pityergés van meg szájtátogatás. Abszolút megváltoztatta az életemet az apaság: felelősségteljesebb lettem. Emlékszem, hogy a fiam születésének időszakában egész nyáron Egerben játszottunk főiskolásként. Motorbiciklivel mentem a feleségem után, aki mentővel ment a kórházba. Kijött az orvos és mondta, hogy megszületett a kisfiam, benyúltam a zsebembe és a teljes nyári fizetésemet odaadtam neki.”
A színészi pálya azonban sok távolléttel is járt. Eperjes Károly ma már úgy látja, hogy ennek a család számára volt ára, még akkor is, ha a munkájával éppen értük dolgozott.
„Nagyon bánt, hogy nem voltam többet velük, ez mindig eszembe jut. Kollégákkal is szoktunk erről beszélgetni, szokták mondani, hogy „Szami, ha többet lettél volna velük, akkor nem csinálod meg ezeket a munkákat.” Ebből lehet jól eltartani a családot, ebből lehet taníttatni, meg én szeretem csinálni ezt.”
Borbála azonban a gyerek oldaláról egészen másképp látja ezt a kérdést. Szerinte a gyerekek sokszor megtalálják azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével akkor is együtt lehetnek a szülővel, ha annak munkája miatt kevés az idő:
„A gyerek oldaláról nézve viszont, mi megtaláljuk a lehetőséget, hogy az adott szülővel lehessünk, még ha közéleti személyiség is. Most újra elkezdtem focizni, így az unokaöcsémmel és az édesapámmal tudok lenni, együtt járunk meccsekre. A futballmérkőzésekre járás már korábban is megvolt, pont azért, hogy Apával tudjak lenni, a színházba is sokszor bejártam.”
Persze voltak olyan fontos pillanatok is, amikor Borbála nagyon érezte édesapja hiányát. Ezek közül kettőt külön is felidézett:
„A szalagavatómon és a ballagáson nem volt Apa, az nagyon fájt. De az összes többi szituációnál nagyon természetes helyzet volt, hogy ő nincsen ott. Esténként mindig megvártuk, amíg hazaér, persze Anya letett minket aludni, de mindig csak úgy csináltunk, mintha aludnánk.”
Az este végi várakozás pedig máig kedves családi emlék maradt. Eperjes Károly is pontosan emlékszik ezekre a pillanatokra:
„Igen, mikor bementem mindig úgy csináltak, mintha aludnának, a takaró alatt ki volt dugva a lábuk, mindig kaptak rá egy puszit, akármilyen csibészek is voltak. Néha tudtam, hogy fent vannak, de nem mindig.”
A beszélgetés végén arra kértük apát és lányát, hogy picit mutassák be egymást a 777 Podcast nézőinek és hallgatóinak:
„Vehemens, ami nem mindig jó, de nagyon nagy szívű” – kezdte az értékelést Borbála. „Ez igaz rá is” – folytatta „Szamóca”, azaz Eperjes Károly. „Bírom a gyors reflexióját, az érzékenységét és a humorát. De amiket ő mondott rám, az rá is is igaz. Ő vehemensnek mondja, én ezt inkább hevesnek mondanám.”
„Mind a ketten tudunk bocsánatot kérni, de nagyon nehezen és ez rossz. De amikor bocsánatot kérünk akkor nagyon és őszintén” – fűzte hozzá Bori a beszélgetés legvégén.
Megtisztelő, hogy a 777 volt ennek a különleges beszélgetésnek a házigazdája!
hirdetés
