A pénteki 777 OFFLINE-on csak szervezőként voltam jelen, de azokat a perceket, amelyeket a tanúságtételekre és a beszélgetésre fordított kevésbé megosztott figyelemmel töltöttem, a Jóisten alaposan kihasználta arra, hogy megszólítson és a szívemre helyezzen számomra nagyon fontos dolgokat. A kegyelméből kicsit jobban megérthettem, milyen nagyszerű dologra hív engem, azzal, hogy a családos hivatást ülteti el bennem.
Kislánykorom óta tudom, hogy szeretnék gyerekeket, bár nem voltam soha az a „kisbabát látok, elolvadok” és „mihamarabb édesanya szeretnék lenni” típus, ami néha zavart magamban. Ez részben egyértelműen abból fakadt, hogy három húgom van és bőven kijutott a kisgyerekekből egész eddigi életemben, és persze éretlen is voltam ezekhez a komoly dolgokhoz – végül is még most is csak 20 éves vagyok.
Ettől függetlenül mindig reméltem, hogy egyszer édesanya leszek, de azt gondoltam, majd 30 éves korom után, mert Anyukám is 32 évesen szült engem és gyerekként evidens volt, hogy számomra is az lesz az ideális kor. Hiába, erős a mintakövetés.
Rám sokat vártak a szüleim, és ahogy egyre nagyobb lettem, számos olyan élethelyzetet láttam, ahol a gyermekvállalás nem sikerült varázsütésre. Azt gondolom, manapság egyre többet hallunk a nehezített teherbeesésekről, így
már tudatosan készülök arra, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a terveim szerint alakulnak majd e téren a dolgok.
Ennek a felismerésnek és annak köszönhetően, hogy olyan emberek vesznek körül, akik nálam picivel idősebbek és igazán családcentrikusak, nem olyan rég lassan átformálódott bennem az anyasághoz való viszonyom, és az hogy csak a 30-as éveimben szeretnék gyermeket vállalni. Már sokkal nagyobb vágyat érzek a szívemben arra, hogy édesanya legyek.
Nagyon jól körül tudom határolni, mik voltak azok a benyomások, amelyeken keresztül a barátaim formáltak, és nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy ezek nem rózsaszín köddel áthatott hurráoptimista, a valóságot eltagadó befolyások voltak, amelyek azt érzékeltették volna, hogy ,,anyának lenni egy álom, és semmi nehézséget nem rejt magában”. Ezekkel nálam semmit nem érne el senki, és nemcsak az olykor rám törő borúlátásom miatt, hanem mert első gyerekként pontosan láttam, milyen felnevelni 4 gyereket a szüleimnek. Sajnos vagy nem sajnos, de
nincsenek illúzióim, elvált szülők gyerekeként páne nem, de annál jobban hiszek abban, hogy a szülők mély istenhite mégis minden bajban megtarthatja a családot.
Az édesanyám ha akarta, sem tudta volna elfátyolozni a valóságot, és így nagyon is hiteles képem van arról, hogy a gyereknevelés nem sétagalopp, de ennek realitása mellett is biztos vagyok abban, hogy a legszebb dolog lesz az életemben, ha megadatik.
Ráadásul ez tényleg egy hivatás. Az viszont, hogy valamire elhívásunk van, nem azt jelenti, hogy kikövezett úton járjuk be a nekünk szánt ösvényt, hanem azt, hogy Isten indít, küld, vágyat gyújt a szívben és Vele a nehézségeken is átkecmergünk valahogy.
Meghatározó érzés és elhivatottság lett számomra az, hogy édesanya szeretnék lenni, sokáig ez csak egy távoli életesemény volt bennem, mondván, ,,ez az élet rendje, egyszer családot alapítok”, ma viszont már egy izgatott várakozás, hogy egyszer, Isten kegyelméből az Ő társául szegődhetek egy picit a teremtésben.
Minden embert egyedileg, más-más időben hív meg Isten valamely hivatásra, de nagyon fontosnak tartom, hogy esetemben olyan emberek vesznek körül, olyan barátnők és fiatal házaspárok, akik igazán szép és hiteles példával járnak előttem. Ez csodálatos megmutatkozása számomra annak, amit gyakran mondunk, hogy az a legjobb evangelizáció, ha az általunk Jézussal élt életet hitelesen éljük és ezzel tudjuk vonzóvá tenni a hitet másoknak. Ez már hívőként is fontos:
vegyük magunkat körbe olyan emberekkel, akik Krisztusra alapozzák az életüket, a mindennapjaikat, a munkájukat, a házasságukat, a családjukat, mert tőlük lehet igazán tanulni.
A 777 OFFLINE-ról többek között két gondolatot hoztam magammal, az egyiket Fekete Károly református püspök idézte, miszerint „Isten az élet továbbadására méltóztatott minket”. Mekkora dolog ez! A méltóztat szó úgy koppant a szívemen, mint szomjas földön az első esőcsepp. Hiszen tényleg elképesztő:
a világ Ura megadhatja nekem azt a kegyelmet, hogy a nekem ajándékozott életben én is világra hozhassak majd valakit, valakiket, akiket Ő szőtt és alkotott és akart.
Amilyen természetes, olyan szürreális is a gondolat, hogy esetleg én is megélhetem majd azt, hogy továbbörökíthetem az életet kis csöppségeknek. Hihetetlen, hogy a Jóisten bevonhat majd ebbe engem, teljesen átlagos, bűnös embert, és az akaratából életet adhatok valakinek, akit az Úr már mielőtt egyáltalán ismerhetném, életre hívott bennem. Az, hogy erre méltóztat minket, nőket és férfiakat a Mennyei Atya, kimondhatatlan kegyelem.
A másik fontos gondolat Székely János püspök atya egyik történetéből származik (amit hamarosan meghallgathattok a 777 YouTube-csatornáján, addig is iratkozzatok fel), mert rájöttem, hogy habár keresztényként egyértelmű, hogy az élet pártján állok, nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő. Mindenki követhet el hibákat, mindenki találhatja magát váratlan helyzetekben és lehet az ember felelőtlen, állíthatja az élet olyan nehézségek elé, amiket – azt gondolja – nem tud megoldani; akár egy betegség, erőszak, akár a magára hagyatottság képében. Igazak az előző szavak a gyermekvállalással kapcsolatban is. Kicsit megütött, hogy ezekben a helyzetekben a félelem, szorongás, rettegés engem is egyszer egy végzetesen rossz döntésbe sodorhat, de megértettem, hogy már most dönthetek!
Ma, amikor minden rendben és nem kész tények előtt állok, megígérhetem Istennek, hogy ha bármikor megajándékozna egy élettel,
akármilyen körülmények között, betegség, szegénység, egyedüllét közepette, én elfogadom Tőle azt az életet.
Talán ez az eltökéltség Isten kegyelmén túl megvédhet minket és kicsit világosabbá teheti számunkra a helyes utat élet és halál kérdésében akkor is, amikor épp a saját életünket is teljesen kilátástalannak érezzük.
Biztos vagyok benne, hogy ahhoz, hogy majd egyszer édesanya legyek, még nagyon sokat kell tanulnom és mélyítenem kell az istenkapcsolatomat,
hogy olyan szülő tudjak lenni a gyermekeim számára, aki tudja, hogy ajándékba, kis vendégként kapta a kisbabáit és nem erre az életre kell őket elsősorban felnevelnem, hanem meg kell velük ismertetnem Krisztust, Aki az örök életre várja őket is.
„Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért” (2Kor 9,15) – ez a kimondhatatlan ajándék számomra az a sok-sok gyerek, akik gondjait ránk, felnőttekre merte és meri bízni az Úr. Megnyugtató, hogy mi, szülők és jövőbeli szülők mindig fordulhatunk szupervízióért a Mennyei Atyához, sőt a gyerekek nemcsak gyermekeink, de testvéreink is Jézusban.
hirdetés
