Hétfő hajnaltól péntek hajnalig izgalmas kalandban van részem, ugyanis a Misszió Tours Utazási Iroda meghívásából a 777 részéről engem ért a megtiszteltetés, hogy a 10. Fekete Madonna zarándokvonattal Częstochowa-ba utazhattam, hogy tudósítsak Nektek. Útinapló az első napról.
A częstochowa-i zarándoklatról egy kis útinapló sorozattal is jelentkezem, mindig másnap megosztva az előzőnapi történéseket. Így most a hétfői napról szeretnék nektek mesélni egy kicsit.
Meglehetősen korán keltem, hogy odaérjek a Keleti pályaudvarra hétfő hajnalban. Álmos voltam és az izgalommal vegyes félelemtől éhes is, bár enni nem tudtam volna egy falatot sem: hamarosan útrakeltem közel 500 zarándokkal a 10. Fekete Madonna zarándokvonattal, hogy a Felvidéken és Csehországon átrobogva megérkezzünk a sziléziai vajdságban található Częstochowa-ba.
A vonatállomás élettel teli volt hajnal 5-kor. A terv szerint 5.44-kor indultunk volna, de kisvártatva kiderült, hogy felsővezetékszakadás miatt két órával később indulunk. Figyeltem az arcokat, hogy valaki hitetlenkedik-e a hír hallatán, de a környezetemben senkit nem hatott meg igazán a hír. Nem szegte kedvünket a vesztegelés.
Alig gördültünk ki az állomásról, reggelizni hívtak, kollégákkal találkoztam és Kovács Gergely érsek atyával is megismerkedhettem.
hirdetésIgyekeztem magamba szívni a zarándoklat hangulatát és megismerkedni emberekkel, megszólaltatni őket Nektek. Amerre mentem mindenhol csupa mosolygós, reményteli szempárral találkoztam, de a legerősebb benyomásom mégis az volt, hogy biztonságot adtak nekem. Egyedül utazni persze kaland, de stresszt is tud jelenteni: otthon azon aggódtam, hogy kinek szólok, hogyha valami bajom van, esetleg lebetegednék, de olyan természetességgel karoltak fel és át emberek, hogy
egyértelműen éreztem, hogy a Jóisten rajtuk keresztül felel a félelmeimre, hiszen kijelenthetem, hogy bármelyik zarándokhoz odaléphetnék bármivel idegenül is.
Csodálatos tájakon zakatoltunk keresztül, erdők, mezők, tavak… Valahol nagyon megrendítő volt az a pont, amikor a történelmi Magyarország határát hagytuk el.
Elképesztő belegondolni, mekkora volt közigazgatásilag a hazánk, és tudni azt, hogy lélekben azóta sem lett kisebb.
Együtt ebédelhettem Petrás Máriá Kossuth-díjas népdalénekessel, akinek hangjánál kevés csodálatosabbat hallottam. A művésznő mesélt az unokáiról és megengedte, hogy tegezzem, de ezt nehezen tudom betartani az elfogódottságtól a jövőben…
Az út során rengeteget dicsőítettünk, énekeltünk és imádkoztunk, elrepült az idő, egyszercsak megérkeztünk Częstochowa állomására. Onnan buszokkal mentünk a Szent II. János Pál pápa zarándokházhoz, hogy elfoglaljuk a szállásainkat. Kaptam egy kedves szobatársat, de alighogy lepakoltunk, rohantunk is a Jasna Górára, hogy részt vegyünk az esti Apel-en, ami lengyelek nemzeti imája.
Ha arra gondolok, mit tanulhatunk a lengyelek hitéből, egyértelműen a kérlelhetetlenség jut eszembe. „Ők tényleg komolyan veszik, hogy van Istenük” – futott át a fejemen a Kegykápolnában többszáz emberrel az Apel-t hallgatva:
egy átlagos hétfő este dübörögtek az évszázados kolostor falai között a lengyel fohászok!
Megindító élmény volt, ráadásul ez nem egyszeri alkalom volt, minden este elimádkozzák. Példát adtak. Ha egy nemzet imádságos, nem veszik el.
Ha egy ország térden állva vívja a legnehezebb csatáit, sohasem szégyenül meg.
A Kegykápolna csodaszép, díszes és tekintélyparancsoló. Méltó a Fekete Madonnához.
Az ima utáni csendességben az emberek még maradtak egy kicsit, ekkor ütköztem véletlenül neki egy férfinak, aki megkérdezte, mit jelent a Pápa felirat a velünk utazó pápai diákok pólóján. Jót mosolygott azon, hogy ez egy városnév, de közben a Szentayát is így hívjuk.
Beszélgetésbe elegyedtünk: Andrew lengyel, de Melbourne-ben lakik a családjával, most a rokonait jött haza meglátogatni, és persze a Szűzanyát. Dicsérte Magyarországot, ahol egyszer már járt. Amikor meglátta a csoportunkba tartozó gyulafehérvári érsek atyát, felderül az arca, megvitattuk, hogy mennyi közös van bennünk magyarokban és lengyelekben, hogy Petőfi milyen jó költő volt és azért Bem apó sem volt semmi! Megbeszéltük, hogy „lengyel-magyar két jó barát”, én pedig rávágtam, hogy „Polak, Węgier, dwa bratanki”, majd elbúcsúztunk egymástól. Azt hiszem az ilyen dolgok erősítik meg az emberben a keresztények egységében való reményét.
Az este 9-es imádság után elindultam felfedezni a Jasna Górát, ami gyakorlatilag egy kolostorváros. Nagyon könnyű bene eltévedni. Lassan összeverődtem a többi zarándoktársammal, de úgy döntöttem elindulok a szállásra, bár nem pontosan tudtam merre menjek, viszont nem lehettem olyan messze és a büszkeségem nem engedte, hogy segítsegüm hívjam a Google Maps-et, (meg persze az sem segített a helyzeten, hogy 8%-on volt a telefonom) nélküle próbáltam visszajutni valahogy a zarándokházba. Kezdtem kicsit megijedni, hogy elvesztem, amikor valahonnan zenét sodort felém a nyáresti levegő. Gitár és énekszó.
Sejtettem, hogy ez csakis dicsőítés lehet, keresztény könnyűzene benyomását keltette, bár a szöveget nem értettem, mivel lengyelül szólt.
Megtaláltam a hang forrását, egy zarándokháznál egy másik zarándokcsoport dicsőített az utcán. Leültem melléjük a fűbe és azt hiszem, jobban nem is zárulhatott volna a nap, mint egy kis lengyel dicsivel!
(És persze nem vesztem el, de ami késik…)
hirdetés
