Ritkán történik olyan papszentelés, amely egyszerre ennyire megrendítő és felemelő. A 28 éves kolumbiai Andrés David Forerót Mallorcán szentelték pappá – mindössze másfél hónappal azután, hogy az orvosok nyirokcsomórákot diagnosztizáltak nála. A fiatal pap azonban nem rejtette el betegségét, és hitével sokak számára vált példává.
Minden papszentelés természetesen különleges, azonban múlt vasárnap Mallorca szigetén kifejezetten megrendítő és felemelő esemény szemtanúi lehettek a hívők Sencellesben: a 28 éves Andrés David Forerót úgy szentelték pappá, hogy közben harcot vív a rákkal.
A kolumbiai származású fiatalemberben régóta él a papi hivatás iránti vágy, végül a Mallorcai Egyházmegye szemináriumába jelentkezett kispapnak, tavaly októberben pedig diakónussá szentelték. Másfél hónappal ezelőtt azonban szomorú hírt közöltek vele az orvosok: nyirokcsomórákot diagnosztizáltak nála, azonban ez hivatástudatán, az Isten iránti elköteleződésében egyáltalán nem változtatta meg – vagy ha igen, akkor csak megerősítette. Papszentelésekor a mallorcai püspök idézte Andrés atyát:
hirdetés„Egyetlen pillanatban sem éreztem magam távol Isten kezétől.”
Családja Kolumbiából online tudta követni a papszentelést, miközben a templom megtelt ismerősökkel, barátokkal – és sok ismeretlennel is. Érdekesség, hogy Andrés atya egyáltalán nem próbálta elrejteni vagy eltitkolni a betegségét a hívők elől, sőt a kórházi kezelés alatt is prédikált. Azáltal, hogy szenvedését Isten elé viszi, fontos példát mindannyiunk számára.
Andrés atya érdekében a jelen lévő püspök és a papok maszkot viseltek a szertartás teljes hossza alatt – mint ahogy természetesen ő maga is. Ebben kivételt jelentett megható beszéde, amely köszönetét és háláját fejezte ki:
„Egy nagyon különleges pillanathoz érkeztem ma, egy olyan momentumhoz, amelyről régóta álmodtam és vágytam. Éveken át a szívemben hordoztam, mint egy ígéretet, mint egy csendes hívást, és ma Isten tiszta kegyelméből valósággá válik.Semmi nem az enyém abból, amit ma ünneplek. Minden ajándék, amelyet kaptam és amelyet megosztok. Az az álom, amelyet gyermekként dédelgettem, egy napon – Ábrahámhoz hasonlóan – arra indított, hogy elhagyjam az otthonomat és a kényelmemet, hogy kövessem az Urat itt, egy számomra ismeretlen földön, Mallorcán.
Elsősorban szeretnék hálát adni és köszönetet mondani Istennek azért, hogy ilyen hűséges és jó volt hozzám, és az érdemtelen ajándékért: a papi hivatásért. Most már elmondhatom, hogy pap vagyok. Minden az Ő kezdeményezése volt: az Ő ingyenes hívása és az a szeretet, amely mindig megelőzött engem, amely megtartott és kísér utamon. Az hogy ma itt állok, az nem a saját érdemem, hanem az Ő tiszta kegyelme. Ő utat tudott nyitni még törékenységeim, kétségeim, korlátaim és bűneim közepette is.
[…]
Atyák és testvérek a hitben, köszönöm mindennapi tanúságtételeteket, az időben kimondott szót, a türelmeteket, és azt, hogy mindegyikőtök a maga módján megmutatta nekem, mit jelent Krisztus szíve szerinti pásztornak lenni. Az itt jelenlévő paptestvéreknek és azoknak is, akik Kolumbiából vannak jelen: nagy részét annak, aki ma vagyok, és annak, aki papként leszek, tőletek tanultam – azáltal, hogy láttalak titeket élni, együtt szolgáltunk a lelkipásztori munkában, együtt tanultunk és testvéri találkozásokat éltünk meg. Veletek tanulom meg, mit jelent papnak lenni.
Barátaimnak és szemináriumi társaimnak, a tanulás, az imádság, a nevetések és a fáradtság útitársainak: köszönöm. Veletek tanultam meg, hogy a hivatást nem magányosan éljük, hanem közösségben. Isten közösségben hív meg bennünket – még ha ez néha nehéz is, még ha fáj is, és még ha néha sok ősz hajszálat is ad. Köszönöm, mert a testvéri támogatás még a legnehezebb pillanatokban is megtart. Megtanultam, hogy lehetséges testvériséget építeni akkor is, ha különbözőek vagyunk, ha másként gondolkodunk, ha nem látjuk ugyanúgy a dolgokat, ha különböző helyekről jövünk, és kultúráink ennyire távoliak és különbözőek. Megtanultam, hogy a közösséget nem egyetlen ember tartja össze. Jézus Krisztus, a feltámadott Úr az, aki egyesít bennünket és maga köré hív.
Családomnak, szüleimnek és itt jelenlévő testvéreimnek szívből köszönöm. Köszönöm az életet, a hitet, amelyet kicsi koromtól belém ültettetek, a feltétel nélküli szeretetet és azt, hogy mindig mellettem álltatok – még akkor is, amikor az utam nem volt teljesen érthető, és amikor a hivatás sok fájdalmat hozott. Köszönöm, hogy mellettem voltatok akkor is, amikor az egészségem meggyengült, és minden nehezebbé vált számomra. Köszönöm a csendes jelenléteteket és a hiteteket az élet Istenében. A távol lévő barátaimnak és családtagjaimnak is köszönöm.
Köszönöm, hogy velem vagytok, hogy nem engeditek el a kezemet, hogy hisztek bennem, és emlékeztettek arra, hogy az igazi barátság is olyan ajándék, amelyet Isten őriz.
Külön szeretnék köszönetet mondani azoknak az embereknek, akiket a szívemben hordozok: azoknak, akikért mindig imádkozom, akik talán nem is tudják, mennyire meghatározták és még ma is alakítják az életemet; azoknak, akik fontos pillanatokban mellettem álltak, akik imádkoztak értem, segítettek a megkülönböztetésben, segítettek felállni és továbbmenni; azoknak, akik szerettek és szeretnek akkor is, amikor minden szürkének tűnik, és nehéz kitartani. Köszönöm a gondoskodást, a kísérést és a hűséges jelenlétet az úton. Hinni abban, hogy a szeretet ereje mindig győz és világosságot hoz. Isten tudja, hogyan helyezze életünkbe a konkrét embereket a döntő pillanatokban, és hogyan adjon értelmet a történetünknek még akkor is, amikor minden értelmetlennek tűnik. Nagyon meghat az a sok ember, aki ma itt jelen van, és köszönöm, hogy eljöttetek. Köszönöm a szeretetet, amelyet felém mutattatok, és hogy kísértétek az utamat. Minden közösségre gondolok, ahol eddig szolgálhattam; az elmúlt napokban sokat gondoltam az első lelkipásztori tapasztalataimra.
Hálát adok Istennek mindazokért, akik ma itt jelen vannak, és arra kérlek benneteket, hogy touvábbra is imádkozzatok értem, hogy hűséges, közeli, alázatos és örömteli pap lehessek. Hogy soha ne felejtsem el: ez a szolgálat csak a kapott és továbbadott szeretetből érthető meg, az önátadás logikájából.
Imádkozzatok értem, hogy soha ne távolodjak el a jó Isten szeretetétől, és hogy Ő legyen az erőm ezen a betegséggel kísért úton, amelyen most járok.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm.”
Szavait hatalmas taps kísérte a templomban – és alighanem a képernyők előtt Kolumbiában is. Andrés atya pappá szentelését követően ott folytatja szolgálatát, ahol diakónusként is teljesítette, azaz Mallorca szigetének három kis településén.
hirdetés
