Váratlan, súlyos betegség, nyolchetesen műtét, háromévesen transzplantáció és csodával határos, a Szűzanyának tulajdonított gyógyulás, amiben Boldog Bódi Mária Magdolnának is különleges szerepe volt. Egy 21 éves lány megrendítő, nem hétköznapi története. Interjúnk.
Kiss Annát nyolchetesen műtötték meg először, az orvosok nem tudták garantálni, hogy meg tudják menteni az életét. Epeút elzáródással diagnosztizálták, hároméves koráig élt rossz májjal, rendszerint olyan rosszul lett, hogy kórházba került. Végül édesapja lett a donora, tőle kapott májat. Gyógyulását Isten csodájának tartja, Boldog Bódi Mária Magdolna pedig fontos szereplője az ő és családja életének is.
Milyen családból érkezel? Mesélj magadról, hogy kontextusba helyezhessünk téged.
Veszprém mellett élünk, szüleim hittantanárok, édesanyám kántorizált, most egy templomi kórust vezet, édesapám Veszprémben a városi Passió szervezője, rendezője. Viszonylag mélyen jelen vagyunk az egyházmegye életében.
Három testvérem, két húgom és egy bátyám van, én vagyok a második. Mind a négyen igazán vallásos neveltetést kaptunk, nagyon határozottan jelen volt Isten és a gondviselés az életünkben. Folyamatosan terelgetett, de tinédzserként volt bennem egy lázadás a templom, a Jóisten és mindenki ellen, aki támogatni akart, mert nem éreztem magaménak a hitemet.
Szerintem ez abból fakadt, hogy ha úgymond alá adják az embernek a hitét, az nem lesz olyan erős, mint ha elsajátíthatja.
De mióta felkerültem Pestre és úgy tudok foglalkozni magammal, ahogy igénylem, mélyebb lett a hitem. Most végezek az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán csecsemő – és kisgyeremeknevelőként. Szeretnék továbbtanulni és korai fejlesztőként dolgozni.
Meddig volt felhőtlen a gyerekkorod? Mikor derült ki a betegséged?
Nyolchetesen derült ki, tehát nem volt felhőtlen gyerekkorom. A harmadik életévem után
isteni csodának tudom be, hogy élek, mert senki nem úgy gyógyul meg egy ilyen megterhelő betegség után, mint én.
Az egész úgy kezdődött, hogy nem múlt el a csecsemőkori sárgaságom. Az orvosok nem vették komolyan, azt mondták, ez mindenkivel előfordul. Hát nem, a nyolcadik héten a csecsemők nem szabad, hogy sárgák legyenek, mert hogyha ez még fennáll, akkor már nem tudható be csecsemőkori sárgaságnak, hanem például egy epeútelzáródás tünete is lehet, ahogy az nálam is történt.
Nagyon sok vérvétel és vizsgálat után kiderült, hogy epeút atresiám van. Egyből elküldtek Budapestre, Veszprémben azt mondták, nem tudják kezelni, mert nagyon pici voltam. Pesten elkezdtek kivizsgálni,
nyolchetesen volt az első operációm, ahova úgy toltak be, hogy természetesen megpróbálják a műtétet, mert kötelességük, de a szüleim készüljenek fel arra, hogy nem élem túl.
Már nagyon nagy volt a baj, nem volt sok esélyem. Sikerült a műtét, de ezzel nem oldódott meg a helyzet, kezeléseket kellett kapnom. Többnyire egyéves korukig bírják a gyerekek rossz májjal, ugyanilyen betegséggel, én hároméves koromig ugyanazzal a májjal éltem, de nagyon beteg voltam közben. Balatonalmádiban éltünk pár évig, az ottani templomban kántorizált az anyukám, nagyon sokan imádkoztak értem, ha összeült a Rózsfüzér Társulat, értem fohászkodtak.
A transzplantációig folyamatosan betegeskedtél?
Évente háromszor-négyszer kórházba kerültem epeút gyulladással, amivel két-három hetet töltöttem bent. Ilyenkor mindig nagyon-nagyon magas lázam volt, és egy borzasztó rosszullétet is jelentett. A sárgaság folyamatosan jelen volt, egészen a transzplantációig, és nagyon sokszor annyira elfajult a rosszullét, hogy nem tudtam beszélni, csak artikulálatlan hangok jöttek ki a számon.
Hogy ismerkedtetek meg Boldog Bódi Mária Magdolnával, miért van fontos szerepe a családodban, hogy kapcsolódik hozzátok?
Földrajzilag is közel vagyunk hozzá, most Veszprém mellett él a családom, de az életemet Almádiban kezdtem, ami nagyon közel van Litérhez, ahol Magdi élt. Először egy családi baráttól hallottak a szüleim Magdiról, aki előszót írt egy róla szóló könyvhöz, odaadott egy példányt anyáéknak, akik a betegségem alatt kezdtek el egyre többet megtudni Magdiról. A könyv olvasásával anyának egyre szimpatikusabb lett ez a fiatal lány, mert
határozott és mélyen vallásos, enerigabomba volt.
Ott voltunk az első, Magdi boldoggá avatásáért tartott misén, Litéren, én is, másfél évesen, azóta pedig az összesre elmentünk.
Miért kötitek Magdihoz a gyógyulásodat?
2006 januárjában az almádi Rózsafüzér Társulat kilencedet kezdett imádkozni, melyben Magdit is kérték a gyógyulásomért. 2006. januárjától kezdve kilenc hónapig, október-novemberig imádkoztak értem. Ez alatt a kilenc hónap alatt semmilyen betegségem nem volt, még csak egy megfázásom sem, teljes mértékben tünetmentes voltam. Ez kulcsfontosságú volt a gyógyulásomhoz, mert
ez idő alatt össze tudtam gyűjteni annyi erőt, amivel végül túléltem és felépültem a transzplantációból.
Ez azért is volt csoda, mert mielőtt elkezdték volna az imát, két-három havonta kórházban voltam, tulajdonképpen óramű pontossággal időről időre megbetegedtem. De ebben az imádságos kilenc hónapban nem voltam beteg.
Mikor jött el az a pont, amikor már nem volt más út, csak a transzplantáció?
A rózsafüzér kilencedik hónapjának végére nagyon megbetegedtem, akkor romlott le az állapotom végleg. Az addigi gyulladásokat valahogy kibírtam, de egyszer, mikor anya épp Vörösberényben kántorizált és a nagymamám vigyázott rám és a két testvéremre, nagyon magas lázam lett. A méreg annyira elterjedt a szervezetemben, hiszen nem méregtelenített a májam, hogy már egyáltalán nem tudtam beszélni, sántítottam.
Sürgősségi mentővel felvittek Pestre, azt mondák, nincs visszaút, előkészítettek a májtranszplantációra novemberben,
de még hazaengedtek karácsonyozni. Nagyon gyors, előrehozott karácsonyt tartottunk a családdal, mert december 26-án indultunk Németországba, Kielbe, ugyanis amikor engem műtöttek, Magyarországon még nem végeztek ilyen pici gyerekeken transzplantációt.
A betegséged során Bódi Mária Magdolna támogatásán kívül volt más transzcendens élményed is?
Nagyon fontos szerepe van a fatimai Szűzanyának is ebben a történetben. Minden műtétem 13-án volt, 13-a pedig a fatimai Szűzanya napja, hiszen 13-án voltak a jelenések.
Valamelyik évben például, – még a transzplantáció előtt, – április 13-án lett volna egy műtétem reggel nyolckor, de eltolódott egy sürgős eset miatt, úgy tűnt, el kell napolni, de végül délután ötkor mégis megműtöttek, ami egybeesett az Almádiban tartott fatimai imaórával.
Hogy sikerült a transzplantáció?
Az operáció után, január 13-án a kontrollvizsgálatkor kiderült, hogy valami nincs rendben, újra fel kell nyitniuk, mert valamit rosszul varrtak össze. Aznap meg is műtöttek újra, szintén a fatimai imaórában. Másodszorra már minden rendben volt, azt mondták az orvosok, hogy hazamehetünk.
Ezért is csodálatos a gyógyulásom, mert decemberben mentünk ki a szüleimmel, és eredetileg márciusra volt repülőjegyünk haza, hiszen hogy egy transzplantáltat hazaengedjenek, hetekbe, hónapokba telik. Be kell állítaniuk a gyógyszereket, kilökődésgátlókat, van, akinél ez nem is sikerül. Nekem viszont azt mondták már január 25-én, hogy hazamehetek. Anyáék először azt hitték, azért, mert nem sikerült, ennyi volt, de az orvosok azt mondták,
,,nem, anyuka, meggyógyult a gyerek”.
Alig hitték el, senki nem erre számított, mert egy kisgyereknél még inkább összetett folyamat a felépülés. Új repülőjegyet vettünk, hazajöttünk és elkezdődhetett a gyógyulásom.
Mind a két szülőd elkísért a műtétre. Kitől kaptál szervet?
Élődonoros transzplantációm volt, édesapám májából kaptam egy darabot. Olyan szempontból is szerencsém volt, hogy a máj regenerálódó szerv, vagyis a lehető legszerencsésebb transzplantáció szempontjából, mert háromévesen kaptam egy háromévesnek megfelelő méretű májat, ami mára egy huszonegy éves, teljes értékű májra szaporodott fel.
Hogy élte meg az apukád, hogy a donorod lesz?
Egyáltalán nem volt nehéz döntés a számára. Természetes volt, hogy ha lehetséges, ők adnak nekem májat. Vizsgálták anyát és apát is, de nagyon sok mindennek kell egyeznie ahhoz, hogy valaki donor lehessen, apánál volt a legnagyobb egyezés, így az övéből kaptam.
Benned van annak a tudata, hogy az apukád egy ilyen áldozatot hozott érted és az ő mája van benned?
Nem sokat szoktam ezen gondolkodni. Nem volt életem a transzplantáció előtt, pici voltam, nem voltam tudatomnál. Egy szülő nyilván áldozatot hoz a gyermekeiért és mindent megtesz értük, és bár alapvetően is a szüleimnek köszönhetem az életemet és
a történtektől függetlenül is örök életemre hálás lennék nekik, de az, hogy többszörösen újjászülettem általuk, egy olyan emberfeletti szeretetről és gondoskodásról árulkodik, ami elképesztő, komolyan.
Megerősítette ez a ti apa-lánya kapcsolatotokat?
Nagyon sokáig természetesnek tekintettük, hogy transzplantált vagyok és apától kaptam szervet, de azt gondolom, hogy innentől nagyobb hangsúlyt fogok rá fektetni, szeretnék ezzel többet foglalkozni.
A transzplantáció után már problémamentes, felívelő volt a gyógyulás folyamata?
Igen, minden komplikáció és szövődmény nélkül gyógyultam meg, mintha rakétából lőttek volna ki. Eleinte heti szinten kellett Budapestre járnunk kontrollvizsgálatokra, aztán egyre ritkábban, havonta kétszer, majd havonta és végül félévente. Ha az embert transzplantálják, egy idegen szerv kerül a szervezetébe, tehát a szervezetet úgymond le kell butítani, hogy befogadja, illetve ne eszméljen rá, hogy egy másik szerv van benne. Ehhez immunszupresszáns szereket, kilökődésgátlót kell szedni, ami viszont nagyon legyengíti az immunrendszert, vagyis könnyen megbetegedhet az ember. Sokszor elmondják, hogy a transzplantáltaknak fokozottan figyelniük kell, hogy össze ne szedjenek valamilyen betegséget, mert az akár végzetes is lehet. Engem nagyon féltettek, amikor elmentem óvodába,
de semmi bajom nem volt, a gondviselés úgy intézte, hogy egy napot sem hiányoztam betegség miatt.
Van bármilyen emléked a transzplantáció előtti hosszas betegeskedésről, kórházba járkálásról? Elvileg az agy pont hároméves kor után kezd emlékeket raktározni, de az ilyen drasztikus esetek akár meg is maradhatnak.
A transzplantáció előttről nincsenek, illetve készültek fényképek és azokról dereng valamicske. Viszont érdekes, hogy a németországi kórházból már vannak emlékképeim, tényleg úgy hároméves koromtól. Nagyon sokszor jártak nálam bohócdoktorok, kis kedélyjavító szolgáltatásként. Jöttek, bohóckodtak, lufit fújtak, kifestették az arcomat. Rájuk emlékszem és még egy mesére, de
arra, hogy csövek lógtak ki belőlem és borzasztóan rosszul voltam, nem.
Azt gondolom, ez attól is függ, hogy hogyan beszélnek erről otthon, ha azt erősítik meg a betegekben, ami jó és vicces volt, akkor az fog megmaradni, nem az árnyoldal.
A szüleid egységét nem bontotta meg az a nehézség, ami a betegségeddel, az érted való aggódással járt?
Egyáltalán nem. Például abban a kilenc hónapban, amíg nem voltam beteg, megfogant a nagyobbik húgom. Pedig nagyon sokan azt gondolták, hogy a betegségem óriási teher, borzalmas trauma, de anyáék nem így fogták fel.
Egy ilyen betegség nagyon érdekes hatással lehet az emberi kapcsolatokra, az övéket megerősítette, mert Istenre támaszkodtak. Már saját tapasztalatból látom, hogy egy-egy nehézségre hogy reagál egy keresztény és egy nem, vagy félig keresztény pár.
Mivel jár, hogy transzplantált vagy? Figyelned és vigyáznod kell bizonyos dolgokra?
Tavaly februárban, húszévesen megint megbetegedtem, elkezdődött egy kilökődés az én gondatlanságom miatt, de igazság szerint nem igazán kell figyelnem semmire, azonkívül, hogy mindig bevegyem a gyógyszeremet. Ennek inkább lelki vonzata van, fizikailag nem érzem magamat kevesebbnek, többnek viszont igen, mert az, hogy újjászülettem, pluszt ad hozzám. Különösebben nem másabb az életem egy nem transzplantált fiatalénál, bár az alkoholt többnyire mellőzöm.
Meg kellett barátkoznod a hegekkel, amik a testeden vannak? Mit érzel, amikor rájuk nézel?
Kettő hegem van összesen, egy nagy vágás a hasamon és egy kivezetőcső-heg, nyilván látszanak, ha például elmegyek a strandra, de
soha nem gondoltam, hogy takargatnom kéne őket.
Amikor az ember így nő fel és nem emlékszik arra, hogy volt máshogy is, nem gondol bele, hogy milyen nélkülük. Nekem ez végtelenül természetes, sőt, nem túlzok nagyon, ha azt mondom, nekem az a furcsa, hogy nektek nincs összevarrt, heges hasatok. Ha rákérdeznek, nem sért meg, nagyon szívesen elmondom bárkinek, hogy mi történt, mert ez egy csoda. Soha nem szégyenkeztem vagy éreztem kínosnak őket.
A szüleidet a hitükben is megerősítette ez a nehézség?
Teljesen. Közel kerültek Bódi Magdihoz is. Azóta anya rengeteg biciklis zarándoklatot vezetett Litérre. Tavaly, a Magdi exhumálását megelőző éjszakán a sírjánál virrasztottunk, imádkoztunk, énekeltünk. Magdi szerves része az életünknek. Minden Bódi Magdi-misén ott vagyunk Litéren, és évente elmegyünk a kis emlékműjéhez a litéri iskolánál és viszünk neki virágot a sírjához.
Szeptemberben a boldoggá avatáson is részt vettél. Óriási esemény volt az egyház életében, számodra mit jelentett ott lenni?
Szolgálatot teljesítettem, beírtak a kórusba, eleinte dacoltam egy kicsit, mert nem szeretem, ha a fejem felett döntenek, de végül a két húgommal és az apukámmal együtt énekeltem és így még személyesebb volt az élmény. Azt éreztem, hogy most kettesben vagyunk, Bódi Magdi és én.
Ő volt értem, amikor beteg voltam, és most én vagyok érte, amikor boldoggá avatják.
Ezt sem lehet szavakkal leírni, de igazán felemelő volt és nagyon nagy megtiszteltetés, hogy énekelhettem. Bár semmilyen különösebb kiemelt szerepem nem volt, úgy éreztem, hogy személyesen hozzátehettem valamit ahhoz, hogy boldoggá avassák.
A gyógyulásodon kívül máshol is megmutatkozott Magdi jelenléte az életetekben? Kéred a közbenjárását?
Minket a kezdetektől támogatott Magdi, aki már anyukám munkakeresésekor is megjelent az életünkben. Anyukámnak el kellett jönnie a régi munkahelyéről, és Veszprémben minden iskolába beadta a jelentkezését, de mindig visszautasították. Közben folyamatosan Bódi Magdihoz imádkozott, hogy állást találjon. Nagyon kalandosan,
Magdi vezénylésére végül bekerült egy iskolába, ahol már 25 éve tanít.
De például amikor picik voltunk, nagyon sokat imádkoztunk az unokatestvéremért, hogy kistestvére szülessen, belefűztük az esti imánkba és Bódi Magdit kértük, hogy segítsen.
Mit jelent neked Magdi, hogy tudsz hozzá kapcsolódni?
Amiatt, hogy ilyen fiatal volt, fiatalon halt meg és közel élt hozzánk, sokkal közelebb érzem magamhoz, számomra kézzelfoghatóbb a személye és lénye sok más szentéhez és boldogéhoz képest. Folyamatosan érzem, hogy jelen van az életemben.
Szeretnék olyan erős hitet, mint amilyen Magdié volt.
Anya ő, egy huszonnégy éves lány a példaképe a hite, a hitének dinamikussága és az életereje, életigenlése miatt. Hihetetlen, hogy milyen ereje van Bódi Magdinak még most is.
Reménykedsz benne, hogy egyszer szentté avatják?
Abszolút. Remélem, hogy minél hamarabb történnek, kiderülnek olyan dolgok, amik bizonyíthatóan az ő nevéhez fűződnek, és szentté avatják, mert szerintem szentnek kellene lennie.
Ha olyan helyzetbe kerülnél, hogy szervdonor lehetnél valaki számára, vállalkoznál rá?
Minden további nélkül. Hogyha olyan szervemet, páros szervemet transzplantálnák, ami után életben maradhatnék, akkor fel is venném a kapcsolatot a recipienssel, a befogadóval és támogatnám, segíteném abban, amit én piciként csináltam végig, mert ez egy nagyon nehéz út.
Mit gondolsz arról, hogy ha valaki elhunyt, de a szervei alkalmasak a szervátültetésre, akkor felhasználják azokat mások megmentésére?
Alapvetően úgy tudom, hogy ha valaki nem rendelkezik az ellenkezőjéről, akkor automatikusan felhasználják a szerveit. Hogy ezt velem megcsinálják-e, az nagyon érdekes és nehéz kérdés, de azt gondolom, hogy igen. Ha nem is emlékszem, de anyáék elmondásából tudom, milyen megélni egy ilyen helyzetet.
Hogyha ezzel valaki életét megmenthetem, akkor szeretném, ha felhasználnák a szerveimet, mert ez egy új lehetőség.
Amikor valakinek – mint neked – ilyen drasztikusan kell szembesülnie a földi élet végességével, akkor még nagyobb bizonyság lehet, hogy Isten megtartott. Megerősítő a tudat, hogy megmentett, és terve van veled?
Mostanában, az elmúlt két-három évben kezd ez bennem tudatosulni, mert eddig teljesen természetes volt a betegségem a környezetemben. De kiskoromban volt egy kis elszólásom. Anyával beszélgettem este és azt mondtam:
„nekem biztosan valami különleges férjet szán a Jóisten, ugye?”,
anya azt válaszolta, hogy „Persze, miért?”, mire azt feleltem, hogy „hát mert én is ilyen különleges vagyok”. Szóval az ember érzékeli ilyenkor, hogy egy különleges dolog történt vele. Bár természetesen minden embernek megvan a küldetése, amit csak ő tud beteljesíteni, ha az ember így újjászületik és kap még egy lehetőséget, akkor egészen máshogy fogja fel a célt, egy kicsit sürgetőbbnek is tűnik, mert bármikor vége lehet.
hirdetés
