Az Életed kérdései legújabb részében két mélyen gondolkodó kérdésre válaszol Szilágyi Szabolcs atya és Gájer László atya. Adrienn azt kérdezi: mit tegyen, ha nehezen tudja megérteni és megérezni Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában – a válaszokban hit és értelem, megérzés és bizonyosság feszül egymásnak. Kristóf pedig arra kíváncsi, milyen reformokra lehet szüksége az Egyháznak a 21. században. Az atyák gondolatai rámutatnak: a valódi megújulás nem új tanításokban, hanem a hiteles életszentségben, a jézusi vezetésben és az Eucharisztiához való mélyebb kapcsolódásban rejlik.
Adrienn: Mit tegyek, ha nehézséget okoz megérteni, megérezni Jézus jelenlétét az Eucharisztiában? Hogyan tudok közelebb kerülni ehhez a titokhoz?
Szilágyi Szabolcs atya:
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Jézus jelenlétét az Eucharisztiában megérteni és megérezni mindenkinek nehézséget okoz. Nézzük először a megértést, majd a megérzést!
Az értelmünket a Jóistentől kaptuk, ezért jó, ha élünk vele. Viszont az emberi megértésnek van határa. A kérdés az, hogy mit teszünk akkor, ha ehhez a határhoz érkezünk. Azt mondjuk: mivel nem látok már az értelmemmel ennél tovább, ezért ott nincs is semmi? Vagy így gondolkodunk: lehet ott valami, de akkor annak a „megértéséhez” mit használjak?
És ez az a pont, ahol a hit átveszi a szerepet az értelemtől.
A hit pedig azt mondja: Jézus az utolsó vacsorán egy darab kenyérről kijelentette, hogy az az Ő teste, majd az ott lévő tanítványait arra kérte, hogy ezt az átváltoztatást tegyék meg újra és újra az Ő emlékezetére. Emellett Jézus azt is mondta magáról, hogy Ő Isten. Ha tehát elhiszem, hogy Ő Isten, és amit Isten mond, az úgy van, akkor elhihetem, hogy ha ma egy pap azt mondja Jézus nevében az ostyára, hogy az Jézus teste, akkor az valóban azzá válik. És innentől kezdve rajtam áll, hogy elhiszem-e a megértéstől függetlenül, hogy az Eucharisztia Jézus teste, vagy sem.
Hasonló a kérdés a megérzéssel is. Korunkban a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az érzelmeknek. Ennek az a veszélye, hogy az érzéseinket fontosabbnak tartjuk, mint kellene. Jó, hogy vannak érzéseink, mert hasznos információkat tudhatunk meg általuk önmagunkról vagy egy helyzetről, valamint sok mindenben segítségünkre lehetnek és számos dologtól megóvhatnak.
De Jézus szavainak igazsága fontosabb, mint a megérzéseink ‒ és ebben nagy békére lehet lelni.
Magamhoz vehetem Jézust az Eucharisztiában, vagy imádhatom Őt a szentségimádás során úgy, hogy nem teljesen értem vagy érzem a jelenlétét, viszont valamilyen módon mégis „megtapasztalhatom” azt, mivel elhiszem, hogy az Eucharisztiában valóságosan jelen van. Canterbury Szent Anzelm azt mondta: „Credo, ut intelligam.” Azaz: „Hiszek, hogy értsek.” A titok mindig is titok marad, de Isten kegyelméből előfordul, hogy mégis „megtapasztalhatóvá” válik. Azonban ha ez elmarad, az sem baj. Attól az Eucharisztia még Jézus, és attól még létrejött a Vele való találkozás. Ő hat rám és formál engem, és ez az, ami számít.
Teréz anya harminc évig soha semmit sem érzett az Istenből, pedig naponta áldozott és járt szentségimádni. Mégis, amikor ránézett az ember, egy mosolygós asszonyt látott; valakit, aki Isten szeretetét sugározta. Miért? Mert bár nem tapasztalt semmit, Isten az Eucharisztia által átformálta őt. Kis Szent Teréz pedig a szentségimádást a napozáshoz hasonlította: olyan, mint lebarnulni a napon.
A legtöbbször, amikor az Eucharisztiában találkozom Vele, én sem tapasztalok semmit. Ilyenkor szeretek arra gondolni, hogy mindezek ellenére a Vele való kapcsolatom nem csökken, nem is stagnál, hanem épül. És elég, ha ezt tudom, ha ezt elhiszem. A boldog színelátásban egy örökkévalóságon keresztül lesz majd bőven mit tapasztalnunk, addig pedig marad az, ami adatik. És jól van ez így.
És még valami: érdemes megismerni az eucharisztikus csodákat, mert nagyon meggyőzőek, kézzelfoghatóak és empirikusan bizonyítottak. A nemrégen szenté avatott Carlo Acutist készített az ismertebbekről egy nagyon jó összeállítást, az interneten is megtalálható.
Gájer László atya:
Az Eucharisztiával kapcsolatban azt fontos elsősorban megérteni, hogy a Nagycsütörtök és a Nagypéntek ugyanaz. (Ezzel kapcsolatban érdekes lehet a katolikus teológus, Scott Hahn, A negyedik kehely című könyve.) Nagycsütörtökön Jézus vezet egy pászkavacsorát, ami hiányos, és amit nem fejez be: ugyanis nemcsak félbehagyja azt, hanem nem használja az abban szokásos bárányt és keserű salátát. Merthogy a pászkavacsora, ami a zsidók Egyiptomból való szabadulásának emlékezete, a kereszten fejeződik be. Jézus ott issza ki a negyedik kelyhet, és ő maga a Bárány, szenvedése pedig a keserű saláta. Nem Egyiptomból, hanem a lélek bűnben való szolgaságából szabadít meg. Elsőre talán nagyon elvontnak tűnik, amit most mondtam, de rámutat arra, hogy az Utolsó Vacsora és a nagypénteki Keresztáldozat ugyanaz. Egyetlen áldozat van: Nagypénteken. És az A SZENTMISE. A kereszten. A Nagycsütörtöki Vacsora ennek nem a jele, sokkal inkább az elővételezése. De a legkarakteresebben úgy tudnám megfogalmazni, hogy az Utolsó Vacsora és a Keresztáldozat ugyanaz. Nem két esemény, hanem egy. (Elnézést, túl sok szót írok nagybetűvel ebben a válaszban, de jelen esetben ezt szükségesnek érzem.)
A Szentmise, és minden Szentmise maga az Utolsó Vacsora, maga a Keresztáldozat.
Nem megismétlése, nem emlékezete, nem egy utalás arra, nem egy közösségi felidézése. Hanem ugyanaz. Egyetlen esemény. Egy képpel tudnám leginkább szemléltetni, amit Pilinszky János használ: “Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét” (A “teremtő képzelet” sorsa korunkban). Ez a kép jóllehet metaforikus, jól fejezi ki azt, hogy mi történik az Eucharisztiában: Egyetlen áldozat van. Ez egy egyetemes esemény, amelynek történelem feletti jelentősége van. A történelemben Nagypénteken történt meg. És mint egyetemes esemény, Nagycsütörtökön a vacsoraasztalon, és minden egyes szentmisében ez az egyetemes esemény átvérzi a történelem szövetét. A Nagycsütörtök, a Nagypéntek és minden egyes Szentmise ugyanaz. Az egyetlen esemény megjelenik. Ezért nevezhetjük teljes nyugalommal és teljes pontossággal az Eucharisztiát áldozatnak. Éppen azért, mert Jézusnak egyetlen áldozata van. Az egyetlen Keresztáldozat a Misében jelen van.
Hogy egy lépést hátráljunk, érdemes rátekinteni magára a Jézus-eseményre. Jézus megjelenése annak a folyamatnak a csúcsa, amit kinyilatkoztatásnak nevezünk. Vagyis, hogy Isten, az Őt elveszített emberiség nyomába eredt, és elkezdte feltárni magát kezdetben – és amúgy visszavonhatatlanul – egy nép tapasztalatában. Ez az Ószövetség: Isten beszélni kezd magáról.
Ez az önfeltárás Jézus személyében válik tűpontossá, megkérdőjelezhetetlenné és teljessé. Jézus után nem lehet újat mondani Istenről.
C. S. Lewis írja Jézusról a Keresztény vagyok című könyvében: “Olyasvalaki, aki csupán ember volt, ám olyanokat állított, mint Jézus, nem lenne nagy erkölcsi tanítómester. Az vagy eszelős volna – egy szinten azzal, aki magát buggyantott tojásnak tartja –, vagy pedig maga a pokol ördöge. Választanunk kell. Vagy Isten Fia volt ez az ember, és ma is az, vagy őrült, s valami annál is rosszabb. Bezárhatjuk, mint egy bolondot, leköphetjük, megölhetjük, mint egy démont, vagy lába elé borulhatunk, és Urunknak, Istenünknek nevezhetjük. De ne hozakodjunk elő semmi olyan leereszkedő zagyvasággal, hogy nagy erkölcstanító volt. Ezt a lehetőséget nem hagyta nyitva számunkra”.
Ebben áll a kereszténység lényege: Jézus maga az Isten. A Minden, a Teljesség. És ha ez így van, akkor minden megoldódott. Akkor a lába elé borulhatok, és benne örök életem van. Khrisztosz Jannarasz, a kortárs görög ortodox teológus írja az Istenéhség című könyvecskéjében: “Csupán egyetlen névnél állok meg. Nem eszménél vagy fogalomnál, hanem csak egy névnél, amely „jele” a személyes, egyedi, és egyszersmind egyetemes életnek. A név pedig ez: Jézus Krisztus. A személyre vonatkozás határain belül, amelyet megjelöl, az eszmék nevetségessé, a fogalmak haszontalanná válnak, a szerelem és a halál enigmája sem vár rám többé Szfinxként a válaszúton. És minden más szó ezen a néven túl szükségtelennek tűnik”.
Jézus mindent feltárt önmagában Istenről. Ennek a tűpontos feltárásnak, kinyilatkoztatásnak a hegye az Ő áldozata, a Kereszt, amely Isten Szívének a legmélyéből felfakadó cselekedet, az Ő szeretetének az elementáris megmutatkozása a történelemben. A Nagypéntek a kinyilatkoztatás tűhegye. Az Eucharisztia az egyetlen és egyetemes áldozat bevérzése a történelembe.
Mintha szeretetében újra és újra átszaggatná a tér-idő korlátait, hogy velünk lehessen a szeretének kifejezett legelementárisabb pillanatában: a Kereszt áldozatában. Ez a Szentmise.
Kristóf: Mi a véleményük az egyháznak a 21. század elején milyen reformokra lesz majd szüksége?
Gájer László atya:
Lehet, hogy erős, amit mondok, de azt állítom, hogy az Egyháznak nincs szüksége reformokra. Itt van a hitletétemény a kezünkben, és az idők végéig hordozzuk. Felmutatjuk. A valóság teljessége és emberi sorsunk végső, átfogó horizontja tárul fel ebben az igehirdetésben. Ehhez nincs mit hozzátenni. Jézus személye után egyetlen gondolkodó, egyetlen filozófus és egyetlen vallás sem fog tudni újat mondani. Isten teljességének ismeretében ez logikai képtelenség.
Azzal töltjük az időt, hogy ezt az egyetemes teljességet hirdetjük.
Ehhez képest azok az úgynevezett reformfolyamatok, hogy hogy épül fel a Római Kúria, hogy a papjaink az örök élet igézetében élnek Istennek szentelt életet vagy az Ő szeretetétől izzó házasságot választják (“cölibátus-kérdés”), hogy milyen szinodális dinamikák működnek a közösségünkben vagy hogy miként viszonyulunk egy-egy sérült élethelyzethez, csupán logisztikai kérdéseknek tűnnek és nagyon is időlegesek. A birtokolt Igazság fényében apróságnak, elhanyagolhatónak tűnnek az ilyen kérdések. Az Igazság ragyog – ez az örömhír. Gyakorlatilag célba értünk, elkezdődött az örök élet. Sóvárogva várjuk, hogy kiteljesedjen, és megyünk előre, minden vágyunkkal a teljes megtérés felé. Ennyi. A ragyogó igazság birtokában nincs szükség reformra. Eleve nem is lehetséges: Az Igazság tökéletes.
De hogy ne bagatellizáljuk el a kérdést, elismerem, hogy az emberekből álló, történelmi körülmények között fennálló intézménynek szüksége van arra, hogy időről időre felülvizsgálja a cselekvési mechanizmusait. Ezzel kapcsolatban most megelégszem azzal, hogy a magyar egyház számára teszek néhány javaslatot. Megtettem ezt két éve egy szegedi konferencián. Az ott mondottakat érvényesnek tartom ma is.
Az első javaslatom akkor az volt, hogy a magyar egyház segítse elő a kárpát-medencei népek kölcsönös kiengesztelődését. A saját gyógyulása érdekében is legyen katalizátor ezekben a folyamatokban. Ezen a téren vannak szép eredmények, amiket fel tudunk mutatni.
Második javaslatom arra vonatkozott, hogy a keresztény közösség lépjen túl az ideológiai és politikai szekértáborokon, és azok felett állva hirdesse meg az egyetemes Igazságot, miközben eszköze és segítője lehet az egyes csoportok, csoportidentitások közötti kiengeszteéődésnek.
Ezen a téren van még hova fejlődnünk, azt hiszem.
A harmadik javaslat arra vonatkozott, hogy ne szégyelljünk akkorának mutatkozni, amekkorák vagyunk. Nem kell magyarázni vagy értelmezni a népszámlálási adatokat. Manapság egy huszszázalékos kereszténység is nagy dolog. Ráadásul a világító, a kreatív kisebbség szerepét töltheti be az Igazság birtokának tudatában egy enervált társadalomban.
A negyedik pontban Richard Rohrhoz csatlakozva teszek egy javaslatot, aki ezt írta a Minden egybetartozik című könyvében: “Ha az Egyház többé nem tanítja meg az embereket, hogy hogyan imádkozzanak, majdhogynem úgy érezzük, létezésének értelmét veszíti el “. Ezzel sokkal többet kellene foglalkoznunk.
A plébániáink gyakran csak kultúrházak, a papjainkat pedig a programszervező szerepébe toljuk.
Pedig a pap elsősorban “spirituális ember”. Olyan ember, aki életátadásában kapcsolódik Istenhez. És ebből tud valamit megtanítani. (A kirándulások, táborok, pingpongversenyek, borkóstolók, farsangi estek és irodalmi körök stb., amelyek a plébániákon esetlegesen működnek, legfeljebb ezen spirituális valóság után jöhetnek szóba.) A papjaink spirituális emberek, és nem pszichológuslegények. Nem elsősorban életvezetési tanácsokat adnak, hanem az Igazságot. Minden más ezután következik. Itt, ezen a ponton van a lehetséges reform ütője. Elrendeződni az Igazság vonzásában. Ezért kell megtanítanunk az imát. És ezen a téren van talán a legtöbb hiányosságunk. (Ezért kezdtük el az úgynevezett Merülőnapokon tanítani a szemlélődő és a dicsőítő imádságot egészen konkrét módszereket ismertetve az Új Jeruzsálem Katolikus Közösséggel. Vagy ebből a célból fordítottuk magyarra Johannes Hartl imáról szóló könyveit: Tűz a szívemben, Imádság egyszerűen.)
Szilágyi Szabolcs atya:
Köszönöm, Kristóf, a kérdésedet! Ez bennem is folyamatosan felmerül, és az Egyházban is érzékelhető egyfajta útkeresés. Az Egyház útkeresése mindig is megvolt ‒ hiszen egy folyamatosan változó világban létezik ‒, de az utóbbi időkben mintha felerősödött volna.
Első körben arra szeretnék reflektálni, hogy milyen reform-megközelítéseket nem tartok előre vivőnek. Utána térnék rá arra, ami segítene.
Lerini Szent Vince már az V. században beszél dogmafejlődésről, amit a következőképpen fogalmaz meg: „Azt kérdezhetné valaki: »Semmi se fejlődik Krisztus Egyházának tanításában?« Dehogynem! Sőt, egészen jelentős a fejlődés. […] Csakhogy valóban fejlődése legyen ez a hitnek, és ne megváltoztatása. A fejlődés ugyanis azt jelenti, hogy magának az igazságnak ismerete teljesebbé válik; a megváltoztatás pedig azt, hogy az igazságot valami egészen megmásítja. Szükséges tehát, hogy igenis növekedjék […] az egész Egyháznak a felfogóképessége, tudása és bölcsessége. […] De mindig ugyanannak maradjon meg a tanítás, azaz megmaradjon maga a dogma ugyanabban a jelentésben és ugyanabban a tartalomban.”
Ezek alapján igenis beszélhetünk arról, hogy az egyház tanítása fejlődik, mert az igazság megértése mind teljesebbé válik. De ez nem jelenti az igazság megváltoztatását. Mindebből pedig az következik, hogy két reformtörekvés kerülendő: az egyik a liberális, a másik a konzervatív. A liberális nem tesz mást, mint az igazság tartalmát módosítja az adott egyén vagy közösség szempontjának túlhangsúlyozásával. Ilyenek például az LMBTQ azon törekvései, amelyek szerint elfogadható lenne az egyén szexuális önazonosságának megváltoztatása (gender), vagy a Teremtő által szándékolt heteroszexuális irányultság megváltoztatása (homoszexualitás). A konzervatív ellenkező módon jár el: az igazság tartalmát hangsúlyozza túl az egyén vagy a közösség rovására. Ilyen például az a felfogás, mely szerint a szentmisének csak egy, konkrét, kizárólagos rítusa fogadható el.
Léteznek olyan megközelítések is, amelyektől reformokat várnak, de ezek egy adott pontról a természetükből fakadóan nem tudnak elmozdulni. Ilyen a meghallgatás, a párbeszéd, a szinodalitás (szün-hodosz: együtt-járás).
Kétségtelen, hogy ezek fontosak, de ezek mindig csak kiindulópontok vagy eszközök lesznek.
A Jézus által kinyilatkoztatott és az Egyház dogmái szintjén megfogalmazott igazságok nem képezik párbeszéd témáját, viszont a meghallgatás és a párbeszéd előkészíthetik ezek megértését. Jézus a Szentírásban alapvetően arra küld, hogy terjesszük az evangéliumot, és mondjuk el másoknak, amit Ő tanított.
Fontosnak tartottam mindezt leírni, hogy lássuk: bár ezek a reform metódusok kecsegtetők lehetnek, mégsem érhetnek el megfelelő reformokat. De akkor mi az a megközelítés, ami célravezető lenne?
A katolikus szó a görög „kata holos” kifejezésből származik, amelynek jelentése: az „egészre vonatkozó”. Tehát akkor járunk el helyesen, ha az igazságot és a konkrét személyt, közösséget egyszerre vesszük figyelembe.
Jó reform abból fakad, ha a mindenkori igazságot megfelelően alkalmazom az adott helyzetre, kérdésre. Ennek van egy személyes és egy közösségi síkja.
A személyest úgy hívjuk, hogy életszentség. Még kispapként olvastam egy cikket Ratzingertől, aki abban a kis írásában bemutatott három kevésbé ismert szentet. Ebben leírta, hogy tudták ezek a szent emberek a Felvilágosodás idején a maguk hitelességével megőrizni és továbbadni a hitet. Szent az, aki jól ismeri a nagybetűs Igazságot, magát Jézust, és aki az életét az Igazság szerint éli. Bíró László püspök atya szavaival élve: „Szent az, akivel ha találkozol, akkor tudod, hogy van Isten.”
Milyen reformokra van szüksége az Egyháznak a 21. században? Arra, hogy minél többeket meghívjon az életszentségre, és ahhoz minden lehetséges eszközt megadjon.
A közösségi síkot úgy hívjuk, hogy jézusi vezetés. Az Egyház hierarchia, Jézus akarta így, és így is marad. Viszont a vezetés akkor hiteles, ha jézusi módon történik. Jézus jó Pásztor volt, és mindannyiunkat arra hív a maga helyén az Egyházban, hogy jó pásztorokká legyünk. Ez pedig nagy kihívás, mert azt jelenti, hogy hitelessé kell válnunk, aminek az útja (meglátásom szerint): hűségesnek lenni Istenhez, és segíteni az adott embert a konkrét kérdésében. Az utóbbi években egyre fontosabbá vált számomra, hogy az Egyház gyógyító arcát helyezzük előtérbe. A piliscsabai plébánián ezért is hoztunk létre egy segítő központot, nagyjából húsz segítővel. A Jóisten általunk tud és szeretne is gyógyítani, az Egyháznak pedig minden eszköze megvan arra, hogy gyógyítson itt a földön, és meghívjon a teljes gyógyulásra: Odaátra.
És még valami: Don Bosco Szent Jánosnak, a nagy ifjúságnevelőnek, a szalézi rend alapítójának volt egy álma. Ebben az Egyház hajóját sok ellenséges hajó támadta, egészen addig, amíg két oszlop közé ki nem kötött.
Az egyiken az Oltáriszentség, a másikon Szűz Mária volt.
A látomás magáért beszél.
Ez a rovat a ti kérdéseitekből áll össze. Várjuk kérdéseiteket a kerdes@777blog.hu címre, vagy a Facebook / Instagram oldalunkra privát üzenetben!
hirdetés
