„Lehetőségünk van életünk minden napját a feltámadás, az örök élet felől megközelíteni” – mondta Varga László kaposvári megyéspüspök a 777-nek adott interjúban. Mesélt róla, hogyan vált élete részévé a mindennapos szentségimádás, miért hívta el az egyház tagjait böjtre és imára az áldozatok gyógyulásáért, és mit jelent a szellemi harc, amelynek mindannyian részesei vagyunk. A húsvét üzenetéről szólva hangsúlyozta: a feltámadás nemcsak jövőbeli ígéret, hanem jelenlévő valóság, amely új nézőpontot adhat mindennapjainknak.
Igazán felemelő beszélgetés volt, amelyet mindenkinek ajánlunk, aki szeretne közelebb kerülni a húsvét igazi mélységéhez!
Miért éppen az irgalom a püspöki jelmondata, miért ezt választotta?
Elfogadtam a hívást a papságra, és röviddel utána a Szentlélek összekapcsolta az életemet a szegényekkel, a bűnösökkel, a sérültekkel. Ez mindvégig megmaradt. Amikor felszenteltek, egyértelmű volt, hogy az irgalmat szeretném megélni.
De korábbra ugrok. A megtérésem után azonnal egyértelmű volt nekem, hogy az ellenségszeretet központi téma az evangéliumban. Én ezt akkor úgy éltem meg a katonaságban, a hadseregben, hogy letettem a fegyvert. Nem voltam hajlandó lőni. Akkor még azt jelentette nekem az irgalom, hogy nem taníthat meg senki ölni. Később aztán ez a megbocsátásra és az ellenség szeretetére fókuszálódott bennem.
hirdetésKorábban kórházlelkészként, börtönlelkészként is szolgált, illetve lelkigyakorlatokat tartott. Amióta püspök lett, mennyire jut ideje az ehhez hasonló szolgálatokra?
Meglepő lehet, de a naponkénti gyóntatást, lelkivezetést megtartottam. A börtönlelkészi és kórházlelkészi szolgálatot már korábban, plébánosként leadtam. De továbbra is járok hajléktalanokhoz, anyaotthonba és a fogyatékosok intézetébe. Minden hónapban valahova elmegyek. Tartok a mai napig lelkigyakorlatokat itt, a lelkigyakorlatos központban, egy- és többnaposakat is. Évente négy vagy öt lelkigyakorlatot tartok családosoknak, papoknak, hitoktatóknak, tantestületeknek, nyáron pedig dicsőítésbe ágyazott lelkigyakorlatunk van. Van, aki ezt szereti jobban, van, aki a csendet.
Fotó: Kaposvári Egyházmegye
A mindennapi szentségimádást a papi élete középpontjának nevezte már több interjúban. Mit él át ezek során, miért tartja fontosnak?
Pontosan emlékszem a napra, amikor elkezdtem: 1986. szeptember 18-án tartottam az első csendes szentségimádást, és azóta mindennap gyakorlom. Szerettem volna megtanulni jelen lenni. Szerettem volna időt adni annak, aki a legjobban szeret. És szerettem volna megtanulni csendben lenni, hogy meghalljam, Ő mit mond nekem.
Ha hangosan imádkozom, akkor én mondom el Neki azt, hogy én mit tartok fontosnak, legyen az kötött vagy spontán ima. Ezeket is fontosnak tartom, de amiből én igazán merítek, az a csendes szentségimádás.
Ez az igazi forrás nekem: egy személyes találkozás, együttlét Jézussal.
Azt tapasztalom, hogy ha ez megvan, akkor minden más magától jön. Én ilyenkor csak csendben vagyok, és hallgatok. Próbálok figyelni a szívemmel. Ezt tanulni kell, mert egyébként nagyon ritkán vagyunk a jelenben: a múlt törmelékeiben matatunk, vagy épp tervezünk.
A párbeszédben sem vagyunk jelen, mert a legtöbbször nem hallgatjuk teljes figyelemmel a másikat, hanem arra gondolunk, hogy erre mit kell mondani. Halljuk ugyan, de nem hallgatjuk egymást. Ezt gyakorolni kell. Teréz anya mondja: „Isten a csend barátja”. Vagyis Isten a szív csendjében beszél. Nem az a fontos, amit mi mondunk Neki, hanem az, amit Ő mond nekünk. Csak meg kell hallani. Ehhez pedig csend kell.
Akkor ez sok gyakorlással jár, ha jól értem, mindenkinek.
Csak mindennap csinálni kell. (nevet) Aztán menni fog. Nekem, azt hiszem, ez volt az egyik legfontosabb a megtérés élménye és a Szentlélekben való megújulás tapasztalata után. A csendes jelenlét. Nagyon gyógyító. Az a legszebb, hogy vágyakozom rá. Ez nem feladat, amit ki kell pipálni, hanem olyasmi, ami nélkül nem szeretnék élni.
Idén év elején, a Remény évében havi egy nap szigorú böjtre és imára hívott meg az áldozatok gyógyulásáért felajánlva. Lát arra lehetőséget, hogy az egyház az ima és a böjt mellett más módon is tegyen az áldozatokért a gyakorlatban?
Én úgy tekintek a botrányokra, abúzusokra, vagy az erőszak megnyilvánulásaira az egyházon belül, hogy ez szellemi harc. Ugyanis a Szentírás és az egyház tanítása alapján egyértelmű, hogy létezik gonosz lélek.
A keresztség pillanatától kezdve szellemi harcban vagyunk. Ellent kell mondanunk a sátánnak,
minden cselekedetének, minden csábításának, és meg kell vallani a hitünket. Ezt is folyamatosan gyakorolni kell.
A szellemi harcot nagyon fontosnak tartom, az egyén és az egyház életében is. Jézus azért jött, hogy elhozza Isten országát, és legyőzze a sátánt, a bűn fejedelmét és a halál szerzőjét. A szellemi harc eszköze az ima és a böjt. Erről bőven van tapasztalatom, hogy mennyire eredményes a gonosz ellen vívott harc, amikor böjtölünk és imádkozunk. Én az okokat szeretném megszüntetni. Úgy látom, hogy az abúzusok következmények. A gonosz munkájának következményei az egyházban. Ezért hirdettem meg az imát és böjtöt, hogy az egyházam meg tudjon tisztulni, meg tudjon újulni. Azok pedig, akik áldozattá váltak, meg tudjanak bocsátani és vissza tudjanak térni az egyházba. Erre hívtam meg embereket. Most 350 körül van azoknak a száma, akik vállalták, hogy havonta egy teljes napot szigorú böjtben töltenek, és egy szentségimádást vagy igeolvasást, elmélkedést felajánlanak. Hiszek abban, hogy ez nagyon gyümölcsöző.
Fotó: Kaposvári Egyházmegye
Ha már behozta a szellemi harcot – erről máskor is nyíltan beszél – , ez miért kulcsfontosságú? Milyen területeken kell ébernek lennünk, illetve milyen fegyverei vannak egy „átlag hívőnek” ebben a harcban?
A Szentlélek egyértelművé teszi, hogy a szellemi harc létezik, és hogy a keresztény embernek hatalma van Jézus Krisztus nevében szembeszállni a gonosz munkájával. Mert Jézus nevére meg kell hajolnia mindenkinek a mennyben, a földön és az alvilágban.
Jézus nem csak egyszerűen legyőzte a sátánt, vagy kiűzte a megszállottakból a démonokat, hanem folyamatosan megmutatta, hogy hogyan kell függővé tenni magunkat a Mennyei Atya akaratától. Ez a lényege a szellemi harcnak:
minél többször vagyok élő, személyes szeretetkapcsolatban a Mennyei Atyával vagy Jézussal, annál kevésbé talál rajtam fogást a gonosz.
Eredménytelen a kísérletezése és a kísértése, mert én függeni akarok valaki nagyobb szeretetétől. Ezen kell dolgoznunk, hogy személyes szeretetkapcsolatban maradjunk Jézussal, az Atyával, a Szentlélekkel. Amikor ezt élem, akkor nincs tere a sátánnak. Amikor viszont nem függök a Mennyei Atyától, mert például a saját akaratomat akarom mindenáron keresztülvinni, akkor a gonosz találhat rajtam fogást. Ezért amikor elindul valaki a szellemi harcnak ezen az útján, hogy függeni akar totálisan az Atyától, az elindult az alázat útján. Mert tudja, hogy csak Isten a nagy, csak az Övé a dicsőség. Az alázattal elfogadja azt, hogy bűnös, és tele van hálával, hogy az Isten meg irgalmas. Ez nagyon sok örömöt ad.
Mit üzen a mai kor emberének a nagyhét és húsvét ünnepe?
Minden korban Jézus az aktuális. Ő a középpont. Azoknak, akik nem hallottak róla, meg kell hirdetni az életünkkel, a szavainkkal. Azokat, akik pedig hallottak róla, meg kell hívni megtérésre, Krisztus követésére.
A feltámadás tapasztalata mindig úgy kezdődik, hogy térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, változtassátok meg a gondolkodásokat. Tegyétek első helyre Jézust, és kérjétek meg, hogy Ő mondja meg, hogy ki legyen a második, harmadik, negyedik helyen. Ne ti döntsétek el, majd Ő elmondja. Ha Ő az első, akkor neki joga van megmondani. Mint a házasságban: a házastársnak joga van azt mondani, hogy mi a fontos, és ahhoz kell igazodni, mert ő az, akit a legjobban szeretek.
Számomra a nagyhét a feltámadásra, a húsvétra való készület. Jézus példát adott. A lábmosással szeretetének a legnagyobb jelét mutatta meg; azzal, hogy megmosta a tanítványaiban azt, ami a legközelebb van a földhöz, a legsebzettebb, a legkoszosabb. A szolgáknak lett volna a dolga a lábmosás, de ezt Jézus tette meg. Ő azóta is ugyanígy szolgál közöttünk, nem fejmosást kapunk Tőle, hanem lábmosást.
A nagyhét egyik legfontosabb eseménye az Eucharisztia. Jézus megígérte, hogy velünk marad mindennap a világ végéig. Ez azt jelenti számomra, hogy az Eucharisztiában ezt megvalósította. Szentségileg jelen van, állandóan egyesül velünk, amikor magunkhoz vesszük.
Ez az egyik nagy reményünk, hogy Isten mindig itt van velünk és bennünk.
Nagypénteken vállalta a halált értünk, hogy legyőzze az ellenséget, a bűn és a halál szerzőjét. De nem csak ez történt, Ő sorsközösséget vállalt minden bűnössel. Két lator között feszítették keresztre. Engedte magát megostorozni, megkínozni. Mert az Isten együtt akar szenvedni a szenvedőkkel. Nem szüntette meg a szenvedést, de legyőzte a halál szerzőjét. Nekem a nagypéntek egyik nagyon szép üzenete ez. Jézus nemcsak azzal tanított, amit elmondott, hanem azzal is, amit magára vett.
Húsvét pedig a feltámadás, a győzelem ünnepe, és attól kezdve lehetőségünk van nekünk, keresztényeknek életünk minden napját a feltámadás, az örök élet, a mennyek országa felől megközelíteni. Mert az az igazi reményünk, hogy bejutunk az Atya dicsőségébe. Ez a remény pedig igaz, mert Jézus föltámadt, és elment elkészíteni a helyet nekünk a mennyben.
Van lehetőségünk arra, hogy e felől a remény felől közelítsük meg a mai napot. Lefordítom, mit jelent ez: mi az, ami az üdvösségünk szempontjából fontos, és mi az, ami nem fontos?
Mi az, ami a mennyország szempontjából értékes, mi az, ami nem értékes?
Eszerint kell döntenünk. A húsvét felől kell megközelítenünk a hétköznapjainkat. Ha innét közelítenénk, soha többé nem követnénk el bűnt. Nem tesszük, ezért megtörténik velünk.
Fotó: Kaposvári Egyházmegye
Szoktuk mondani, hogy Krisztussal együtt mi is feltámadunk, de ez mit jelent az életünkre nézve?
Engedni kellene megtörténni azt, ami már megtörtént. Ugyanis két jelentése van annak, hogy Krisztussal feltámadunk. A halál utáni feltámadás, meg a keresztség. A keresztségben meghalunk és feltámadunk Krisztussal, és nekünk onnantól kezdve Isten országában van az életünk beágyazva. Feltámadott életünk van. Olyan életünk, amellyel szemben a halál tehetetlen. Nem tudja legyőzni, mert ez már örök élet, amit most élünk.
Csak ebben nem hiszünk, nem tudunk vele mit kezdeni. Pedig az életünket úgy kellene megközelíteni, mint ahogy a szentmisében mondjuk, amikor a pap átváltoztatja a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé, hogy „halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz”. Előtte pedig azt mondja a pap: „íme, hitünk szent titka”. Vagyis a hit titka, hogy mindannyian, akik megkeresztelkedtünk, átmentünk a halálból az életbe.
Elkezdődött Krisztus élete bennünk.
Ha hiszek ebben, akkor megtapasztalom. Ha nem hiszek, akkor nem tapasztalom meg. Ha hiszem, akkor meglátom. Ha nem hiszem, nem látom meg. Nem kell éreznem, hogy Krisztus bennem él, Ő akkor is ott van, mert megtörtént. Engednem kell megtörténni mindennap azt, ami már megtörtént. Fel vagyok támasztva. Új életem van.
Milyen jó, hogy mondta az érzéseket, mert a mai korban annyira azt hangsúlyozzák, hogy az érzéseink alapján döntsünk és válasszunk, miközben a hit valami egészen más.
Igen, minden a hangulat, az érzés, az énközpontúság körül forog. Szelfi-egyház vagyunk. A keresztények állandóan szelfiznek Krisztussal, de úgy, hogy ők vannak a középpontban, nem Krisztus. Ebből át kell kerülni egy másik nézőpontba, amikor Jézus felől közelítek mindet, a hit titka felől – és akkor helyreáll a világ. Már meg van váltva, mert már valaki meghalt érte, és benne él, ez igazi örömhír.
Hogy látja az egyház jelenlegi helyzetét, itt is szükség lenne feltámadásra? Úgy is kérdezhetném, ha az egyház a Menyasszony, mennyire áll készen a Vőlegénnyel való találkozásra?
A Vőlegény szerelmes a Menyasszonyba, a Menyasszony meg csak szeretgeti, de el van foglalva önmagával. És ez nem jó. Ezért mindig meg kell térnie a Menyasszonynak. Ezért hirdettem meg az ima-böjt szolgálatot, hogy megtisztuljon és megtérjen az egyházam. Mert nem vagyunk szerelmesek, nem szeretjük szenvedélyesen az Istent. Pedig a fő parancs erről szól: „szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” – épp úgy, ahogy egy szerelmes teszi.
Mi pedig hagyjuk magunkat szeretni, de nem fogjuk fel igazán. Ha megérintene bennünket ez a szenvedélyes szeretet, amivel Isten szeret bennünket, szétvetne bennünket az öröm. Sokkal többet örülnénk, mint amennyit most. Önmagunkkal vagyunk elfoglalva, a problémáinkkal, a projektjeinkkel, a bűnökkel, a programokkal, feladatokkal, a világgal – és ezek mind akadályok. Ez nem azt jelenti, hogy ezek egyáltalán nem fontosak, csak mindezzel az Isten szemüvegén keresztül kellene foglalkozni. Hogy látja például a történelmet, az egyháztörténelmet? Mi az eseményekkel foglalkozunk, a hírekkel, a bűnökkel, amit rólunk mondanak. De Jézust ez érdekli? Őt szerintem az érdekli, hogy a Menyasszonya hittel néz-e erre a világra. Látja-e azt, hogy a Vőlegény szerelmes belé? Hogy benne él, hogy szenvedélyesen szereti, hogy egy vele? Jézus ma is meghal azért az egyházért, amelyik bűnös. Ő tudja, hogy milyen az egyház, és mégis szenvedélyesen szereti. Mert a bűnösökhöz jött. Nem a bűnt szereti az egyházban, hanem a bűnös egyházat. Csak így tudja szentté tenni.
Ha az egyház többször elfeledkezne magáról, akkor bele tudna feledkezni abba, hogy milyen a Vőlegény. Ez pedig azonnali örömmel töltené el.
Lekötnek minket a hétköznapi feladatok, pedig szabadok vagyunk arra, hogy ezt a jelenlétet együtt éljük át Jézussal. Az Úr nem kívülről drukkol az egyháznak, nem teszi fel a kérdést, hogy „vajon sikerül, vagy nem sikerül neki?”. Nem. Ő itt van velünk, és azt kéri, hogy csináljuk együtt. Vele egészen más minden.
Hiszünk ugyan Isten szeretetében, de csak az agyunkkal. Nem tudjuk összekapcsolni a hitünket a hétköznapokkal, pedig a valóságban van jelen Krisztus. Ha ezt felfedezzük, minden megváltozik. Ha egy templomot kívülről nézek, csak azt látom, hogy az ablakai ólomfoglalatban vannak, de ha bemegyek abba a templomba, szemben a nappal, akkor ragyogni fognak az ablakok. Ha belépünk a Krisztussal – aki itt és most jelen van, nemcsak a templomban, hanem mindenhol – való kapcsolatba ott felragyog a fény, és látjuk, hogy milyen szép az egyház, minden hiányossága, minden bűne ellenére. Nagyon szerethető – mert Jézus nagyon szereti.
Fotó: Kaposvári Egyházmegye
A Facebookon is aktív; mikor és miért döntött úgy, hogy a közösségi médiában is szeretné képviselni Krisztus üzenetét?
Engem 2017. május 13-án szenteltek püspökké. Még abban az évben, szeptemberben a munkatársaim meggyőztek arról, hogy belépjek ebbe a térbe. Azóta mindennap egy vagy két mondatot kiírok, ami megszületik a csendben, a szentségimádás közben. Ez – úgy tűnik, hogy – nagyon sokaknak segít, bár én nem szoktam a kommenteket elolvasni. Egyszerűen szeretném megosztani azt az ajándékot, amit én is úgy kapok. Nekem nem számít, hogy hányan követnek, csak az, hogy működjön rajtam keresztül a forrás – és én nagyokat kortyolok a forrásvízből. (nevet) Mesélek arról, hogy ez milyen jó, igyatok ti is!
Mit üzenne a 777 olvasóinak, amit fontos, hogy magunkkal vigyünk?
Szabadítsátok fel az örömöt a szívetekben! Ott van benne. Az ember normális állapota az öröm. Nézzük meg a gyerekeket: az alapállapotuk az öröm. Mert szeretve vannak és mert szeretnek. Aztán elfelejtjük ezt, és így elfelejtünk mosolyogni, nevetni is. Full komolyan vesszük magunkat és a világot, a benne lévő problémákat. De ez legyen a válaszunk: a mosoly. Jézus azt mondja, ha nem leszünk olyanok, mint a gyerekek, nem megyünk be a mennyek országába. Szóval:
szabadítsátok fel az örömöt a szívetekben, hiszen feltámadott életünk van!
Szeretve vagyunk, és szabad örülni.
