Dolhai Attila neve az én generációmban a legtöbbünknek nagyon is ismerős, hiszen sok izgalmas szerepben – például Rómeóként, Mozartként, János vitézként vagy Jekyll és Hyde-ként – láthattuk az Operettszínházban és más produkciókban. Néhány éve a hitéről is örömmel tesz tanúságot, felvállalva minden emberi gyengeséget és hibát, ami lehetővé teszi, hogy megmutatkozzon Isten irgalmas szeretete. A 777-nek adott interjúban beszélt a hivatása és a hite közti kontraszt oldódásáról, a konfliktushelyzetek tanulságairól, a Karitásszal közös akcióiról és arról, hogy szerinte miért van égető szükségünk példaképekre.
Egyre több helyen teszel tanúságot, köztük miséken, templomokban is. Mi az az üzenet, amit ilyenkor mindenképp fontosnak tartasz elmondani?
Ezeken az eseményeken általában arról beszélek, hogy nekem milyen kapcsolatom van a Jóistennel, hogyan alakult ez ki. A vezérelvem, hogy azért beszélek a hibáimról és a nehézségekről, amik az életemben jelen voltak, vannak, hogy ez kapcsolódási pont legyen azok számára, akik hasonló nehézségekkel állnak szemben.
A te életedben hogyan erősödött meg a hit?
Katolikus családba születtem, azt az eszközrendszert, amit a katolikus egyházban a szüleim, nagyszüleim és a közösség át tudott adni, megtanultam, de gyakorlatilag bizonyos életszakaszokban valódi lelki kötődéssel nem jártak ezek. Ministráltam, volt, hogy örömmel mentem, de volt, hogy csak kötelességből. Az ifjúsági hittanórákon is jobban vonzott a társaság, mint az, hogy a Bibliáról vagy Jézus Krisztusról beszélgessünk. Később aztán ez az örökölt hit valódi tartalommal, valódi Istenhez fordulással telt meg. Ehhez
néha kétségbeesés kellett, hogy észrevegyem, hogy oda kéne forduljak, és ezután jöttek a saját megtapasztalások az Istennel való kapcsolatomban.
Sokszor segített ezekben az élethelyzetekben egy-egy gyónás vagy beszélgetés, akár egy idegen pappal.
Ha készülök egy-egy ilyen tanúságtételre, akkor megpróbálom keresni az aznapi üzenetemet, mint ahogy minden vasárnap keresem a Szentírásban vagy a prédikációban a nekem szóló üzeneteket, szerintem sokan vagyunk így. A Magnificat zenekarral egy-egy szentmisén dicsőítünk, és valahogy mindig ugyanazt mondom, de mégsem ugyanazt.
Személyes példaként miket szoktál felhozni?
Sokszor beszélek arról, hogy a házastársi kapcsolatomban a szeretet kezdetben hogyan nem tudott, aztán később hogyan tudott megnyilvánulni, vagy hogy a napi imádság mi mindenben segít. A szabad imának, a Jóistennel való szabad beszélgetésnek egy közösségben tapasztaltam meg az erejét. Ott értettem meg, hogy nem kell annyiban kimerülnie az imának, hogy köszönöm, Istenem vagy jaj, segíts, Istenem, és kész, hanem tovább is lehet nyújtózkodni. Ez a szabad ima szép lassan kialakul az emberben, csak nyilván foglalkozni kell vele, meg időt kell rá szánni.
A kapcsolataidban hogyan éled meg az ima erejét?
Megtanultam, hogy a családban a feszültségeimet nem mindig azzal akarom megoldani, akivel konfliktusban vagyok, hanem inkább elvonulok imádkozni, aminek a végén megnyugszom, és akkor talán képes vagyok azzal is megbeszélni a problémámat, akivel éppen konfliktus van.
Én gyerekként láttam a szüleimet imádkozni, de mégsem tudtam azt, hogyha éppen mondjuk a feleségemmel vagyok konfliktusban, akkor érdemes érte elmondani egy imát, amikor rá gondolok – ez persze nem mindig megy könnyen. De azt tapasztalom, hogy
a napi ima által ritkulnak ezek a konfliktushelyzetek.
Már nem mindenáron akarok a saját igazamért harcolni. Túlzás azt mondani, hogy már nincsenek konfliktusaim, de sokkal kevesebb van, mint mondjuk a házasságunk első 15 évében volt. Az imáink már többször nem önmagunkról szólnak, hanem egymásért imádkozunk.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
És – ha jól értem – közösen is szoktatok imádkozni a feleségeddel.
Igen, a közös ima reggelenként jön össze egyszerűbben, ha együtt megyünk dolgozni, és ilyenkor a gyerekeink is be szoktak csatlakozni. Beülünk az autóba és együtt imádkozunk. Jó megtapasztalni, hogy már a gyerekeim sem azon gondolkoznak, hogy mit kell mondani, hanem beleengedik magukat az imába. Az estéket van, hogy kicsit nehezebb összehozni az én életritmusom miatt.
Köthető valamilyen konkrét eseményhez vagy szakaszhoz, amikor személyesebbé vált a hited?
Nem egy konkrét eseményhez tudom kötni, hanem ez folyamatos közeledés és távolodás hullámzása. Gyerekként már – azt hiszem – elültetődött bennem egy mag, amikor ministrálni jártam. A Hét Láng Szövetség akkor alakulgatott, amikor én serdülő voltam. Volt a családban olyan, aki hamar be is kapcsolódott ebbe a közösségbe. Én is elmentem, de akkor még úgy éreztem, hogy nem tudok ugyanolyan aktívan részt venni egy-egy imádságban, mint mások.
Az első valódi szentségimádásom akkor volt, amikor már a Magnificattal együtt zenéltünk, és én már felnőtt családapa voltam. Pedig hányszor ott voltam a szentségimádáson, tudom, hogy hogy zajlik, tudom, hogy mi történik, mégsem tudtam beletenni magam.
De a mindenek fölötti Jósághoz való könyörgés, a Jóistenhez kétségbeesésben való odafordulás már sokkal korábbi életszakaszaimban megtörtént.
Megtörtént, amikor a főiskolára felvételiztem, megtörtént, amikor házasságra készültem, megtörtént sok-sok ilyen alkalommal, és ezek mindig meg tudtak erősíteni. Az esküvőnkre már úgy készültünk, hogy a Jóisten áldása is legyen rajta a kapcsolatunkon. Szép lassan, mint a puzzle, úgy épült fel a hit az életemben. Apránként készültem föl arra, hogy egyszer csak igent mondhassak a hívásra.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Szerinted mi az, ami miatt ez a hullámzás benne lehet az istenkapcsolatunkban?
Mindig eltávolodunk valami miatt. Vagy azért, mert a siker, vagy a munka, a feladat egy kicsit eltávolít bennünket a Jóistentől. De a heti szentmisére való járás például egy megtartó kapocs. Az is, hogyha van valakinek egy olyan plébánosa, vagy egy olyan pap a közelében, akit valamiért szeret.
Sok éve láthatunk már téged az Operettszínházban és más fellépéseken. Hogy érkeztél el ehhez a hivatáshoz?
Ministránsként volt idő, hogy azt éreztem, nekem papnak kell lennem. A szüleimben is volt ilyen vágy, hogy de jó lenne, ha a három fiukból legalább egy pap lenne – ez állandóan ott lebegett az otthoni beszélgetésekben. És akkor én ministásként azt gondoltam, hogy talán pap leszek. Aztán megnyugtattak, hogy más szép hivatás is van az életben, nem biztos, hogy papnak kell lenni. Ha nem kell, akkor nem kell. Aztán hitoktató szakra jelentkeztem a zsámbéki katolikus főiskolára, az Apor Vilmosra. Aztán viszont annyira az önmegvalósítással voltam elfoglalva – akkor volt a Kifutó című műsor, az első szárnypróbálgatásaim –, hogy azt gondoltam, nekem nem itt van a helyem. Ahogy haladtam előre az életemben, az volt a kérdés, hogyha a Jóisten újra megszólít, vajon fogok-e igent mondani.
Rövid ideig hivatalnokként dolgoztam, de biztos voltam abban, hogy ezt nem szeretném csinálni. Vártam a megerősítést Istentől, hogy tényleg el kell-e menjek a Színművészetire, ahova már régóta vágytam. Már majdnem túlkoros voltam, és mivel négyévente indították a szakot, nem voltam benne biztos, hogy felvesznek.
Bementem a Rókus templomba a Blaha Lujza téren, imádkoztam és rábíztam magam a Jóistenre.
Onnantól tudtam, hogy ha akarja, akkor felvesznek, ha nem akarja, akkor meg úgysem. Végül fölvettek, és azt gondoltam, hogy de jó, akkor a Jóisten is biztos azt akarja, hogy én ezt csináljam – ez adott erőt meg hitet, hogy végigcsináljam.
Ezek szerint ez is az elhívásod része volt. Mi volt a következő olyan élethelyzet, amikor úgy érezted, Isten megszólít?
A következő nagy elhívás az az Eucharisztikus Kongresszus volt. Előtte volt a pandémia, ami nagy változást hozott az életemben, mert kialakult egy hangszalagproblémám, amit meg kellett műteni. Éppen ott tartottam, hogy abba kéne hagyni a színpadi éneklést, meg egyáltalán a színházat, és valami civil dolgot kellene csinálni. Ekkor jött a hívás az Eucharisztikus Kongresszus hírnöki feladatára, és akkor úgy éreztem, hogy a Jóisten nem azt akarja, hogy abbahagyjam, hanem csak azt, hogy csináljam másképp, mint ahogy eddig.
Akkor egyértelműen érezted, hogy neked ott dolgod van?
Egyértelmű volt. Ennél konkrétabban nem szólíthat meg a Jóisten, hogy fölhívnak telefonon, hogy figyelj, gyere hírnöknek.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Ez a feladat milyen változást hozott benned?
Azóta próbálok nagyon tudatos és elkötelezett lenni a hitem megvallásában. Addig bennem kérdés volt, a Színművészetin is, hogy kell-e arról beszélni, hogy kiben hiszek, milyen vallású vagyok, vagy ez magánügy. Egyáltalán bárki másra is tartozik-e, érdekel-e bárkit? Nagyon érdekes volt megtapasztalni, amikor az Eucharisztikus Kongresszus kapcsán az emberek megkérdezték, hogy „Tényleg hívő vagy? És jártok vasárnaponként templomba? Minek?” És akkor választ kellett adni.
Ahogy a feleségem szokta mondani, egyre vékonyabb ez az ösvény, amin járunk. Nyilván bizonyos mértékig valamiféle kötelezettséget is jelent az életben, de ezt nem érzem tehernek. Sőt sokkal könnyebbnek érzem magam.
Mi volt a visszhangja a kollégáid körében, amikor felvállaltad a hitedet? Ért bármilyen negatív tapasztalat?
Soha nem szóltak meg ezért. Tiszteletben tartják a hitem, olyanok is, akik nem vallásosak, vagy nem ebben a vallásban szocializálódtak. Az nem baj szerintem, ha az ember meghatározza önmagát. Azzal segítesz másoknak is meghatározni saját magukat.
És azzal sincs semmi baj, ha valaki azt mondja, hogy „figyelj, én nem tudom, hogy ti miért jártok, én nem akarok a részese lenni ennek a közösségnek”, mert mondjuk nem tetszik neki, amit az egyházról hall. Ilyenkor el szoktam mondani, hogy valójában Jézussal kell közösséget vállalni. Tehát
itt nem arról van szó, hogy egy egyházban kitűnő, hibátlan emberek vannak. Mi nem szentek vagyunk, hanem azzá szeretnénk válni, közben botladozunk és hibázunk, és rosszul döntünk sokszor.
Korábban úgy fogalmaztál: „nagyon sokáig nem tudtam feloldani a szakmám és a vallásom közt húzódó kontrasztot”. Mi lendített át ezen?
Nagyon érdekel, hogy a színházat mint eszközt hogyan tudjuk a Jóisten szolgálatára fordítani. Az éneklést, a keresztény könnyűzenét már látjuk, hogy hogyan lehet. A színházban is vannak szerintem ilyen lehetőségek, és azon töröm a fejem, hogy ezt hogyan is lehetne jól megfogalmazni. Ha azt mondjuk, hogy Szent Erzsébet musical vagy Ignác, a lelkek lovagja, akkor már kapizsgáljuk ezt az irányt. Az alakul bennem, hogy példaképeket kellene adni az embereknek. A magyar történelemben is vannak olyan példaképeink, akikről színházi előadásokat írtak, és még inkább példaképekké teszik a felnövekvő generációk számára, elég ha csak az István, a királyra gondolunk mint legnépszerűbb hazai produkcióra.
Például Batthyány-Strattmann Lászlóról mint szemorvosról és családapáról darabot kellene rendezni. Arról beszélni, hogy egy ember, aki nem szentnek születik, hogyan éli meg az életét, mi történik vele? Milyen döntések vezetnek odáig, hogy ő lett a hercegek orvosa, az orvosok hercege? Hogy eltelik 50-100 év, és azt mondjuk, hogy ezt az embert avassuk boldoggá? Ha látjuk, hogy egy esendő emberből hogyan lesz példakép, az nagyon inspiráló. Batthyány-Strattmann mellett jó példa lehet Szent Ferenc is, de a lényeg, hogy sok-sok életúton keresztül szeretnék ilyen példákat állítani önmagunk elé.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Könnyebb út amögé bújni, hogy jó, persze, Szent Erzsébet eleve szentnek született, könnyű neki, de én embernek születtem. Nem egy csodára kell várnunk az életünkben, hogy na, ha majd az megtörténik velem, akkor én is szent leszek, hanem a hétköznapi emberi döntésekben, hogy képesek vagyunk-e szeretni, hogy a tevékeny szeretetünk mit hoz elő belőlünk, hogy képesek vagyunk-e feláldozni időt, energiát, ami majd építi a Jóisten országát. Az én életemben a színpadi éneklés, a dicsőítés, a miseszolgálatok valahogy így kapcsolódnak össze. De az a teljesen hétköznapi példa is hozzátartozik, hogy erőt veszek magamon, hogy most nem szidom le a lányaimat, amikor megint én pakolom ki a mosogatógépet. (nevet) Vagy veszem-e a fáradságot arra, hogy valahogy motiváljam a gyerekeimet, hogy ha vasárnap van, akkor misére megyünk. Nem azért, mert kötelező lenne, hanem lássák meg, hogy mi, szülők miért szeretjük, és készítsük őket is – a feleségem, Viki ebben nagy mester. Sok ilyen apró döntés van az életünkben, akár a családon vagy a párkapcsolaton belül, amikor dönthetek a tevékeny szeretet és az önfeláldozás mellett.
Dönthetünk úgy, hogy felismerjük annak az örömét, amikor nem önmagunkért, hanem a másikért élünk.
Most ezekről úgy beszélnek, mintha én annyira tudnám, de higgyétek el, hogy nem, hanem én is úton vagyok, és a saját kudarcaimon, konfliktusaimon keresztül látom ezeket a dolgokat.
Több jótékonysági akcióban is közreműködsz. Nemsokára lesz a Bazilikában jótékonysági koncert, de a Karitász akcióiban is rendszeresen részt veszel, például az Angyalbatyuban. Mi motivál ezekre?
Minden hozzám tesz, ami szolgálatból van. Amikor vége lett az Eucharisztikus Kongresszus hírnökségének, nagyon szerettem volna továbbvinni ezt valahogy. Összekapcsolódtam a Katolikus Karitásszal, mert bennük és bennem is volt igény arra, hogy együtt dolgozzunk. Először csak az Angyalbatyu programban, aztán a Magnificat zenekarral, amellyel szoktunk miseszolgálatokat végezni, részt vettünk az első adventi koncerten is a Bazilikában.
És most is lesz egy jótékonysági koncert a Bazilikában.
Igen. Tavaly Lackfi Jánossal voltunk, ahol ő tanúságtételt tett, mi pedig dicsőítettünk. Idén pedig Miklósa Erikát kértem föl, Molnár Leventét, Vadász Dánielt, és remélem, hogy a lányom, Luca is ott tud velünk lenni. A Pannónia Szakközépiskola gyermekkórusával és egy szimfonikus zenekarral közösen hozunk létre egy olyan karácsonyi műsort, amelyben népénekek, gyerekénekek is lesznek, és szeretnénk nagy közös éneklést is. Igyekszem nem sokat szerepelni benne, mert ez az egész nem rólam szól, hanem az összefogásról, hogy ennyi művészember itt áll és adja a tehetségét, a tudását ahhoz, hogy egy csoda szép adventi koncert létrejöjjön.
Többször említetted a tevékeny szeretetet, számodra ez mit jelent?
Azt hiszem, emberi igény, hogy mindannyian jobbá akarjuk tenni a saját életünket. Ebből valaki annyit lát, hogy meg kell teremteni magunknak az anyagi biztonságot, de ha ezt lelki oldalról nézzük, akkor
az életünk jobbá tétele azt is jelenti, hogy a szeretetkapcsolatainkat megpróbáljuk minél minőségibbé tenni.
De ez egyedül úgysem megy, csak a Jóistennel. A tevékeny szeretet először megjelenhet a szűk környezetünkben, aztán a tágabban is. Ezért is érdemes példákat tenni magunk elé, mert hiszem, hogy el lehet jutni a hétköznapi életünkben az önfeláldozásból arra a szintre, hogy aztán egyszer csak valaki azt mondja, hogy itt volt egy élet, amely igazán hasznos volt mások vagy a társadalom számára. Szerintem, akik elhivatottak a saját szakmájukban, akár legyen az újságírás, vagy hivatali munka, vagy bármi más, azok mind ezt csinálják.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Te magad is szeretnél példává válni?
Én nem gondolom, hogy példa akarok lenni, inkább azt látom, hogy ez egy nagy öröm, amikor a részese vagyok annak, hogy a Karitász gyűjt és ad, szegényeken és rászorulókon segít, vagy mosolyt csal az emberek arcára. Én az éneklésemmel tudok ennek a részévé válni, és ha benne vagyunk az örömben meg a szeretetben, akkor már benne vagyunk a Jóistenben. Remélem, hogy eljön az a pillanat, amikor a színházat is be tudjuk kapcsolni ebbe a szolgálatba.
Akkor ezzel is oldódik az a kontraszt a szakmád és a hited között, amelyről már beszéltünk. Hogy képzeled ennek a megvalósítását?
Az egyik nagy tervem, hogy szeretnék egy keresztény zenés színházi fesztivált létrehozni. Azt gondolom, hogy a működő színházaknak nem küldetése, hogy ilyen témájú darabokat dolgozzanak fel. Vannak, akik egy-egy ilyen témájú darabot színpadra állítanak, de én azt szeretném, hogyha erre épülne egy esemény minden nyáron. Ez gondozná az olyan jellegű kezdeményezéseket, mint a Szent Erzsébet, a Szent Ignác, és hasonló témájú darabokat. Azt gondolom, hogy ez egy hiánypótló kezdeményezés lenne.
hirdetés
