Mi a közös egy fiatal nőben, aki egy nyüzsgő nagyváros közepén megéli a magányt; egy édesanyában, aki özvegyen marad hat gyermekkel; és egy apukában, akinek széthullott a családja? Az, hogy Isten ezekben az élethelyzetekben belépett az életükbe, hogy elhívjon, hogy megerősítsen, és hogy gyógyítson. A Bizony, Isten! Youtube-csatornán elérhető „Jézus és…” sorozatból a „Jézus és a csend” címet viselő epizódot szemléztük.
Az egyedüllét csendje szólhat a magányról, ugyanakkor – amolyan isteni oximoronként – az egyedüllét csendjében megszólalhatnak kapcsolataink is.
Miért választja egy csinos fiatal nő a világi javak helyett a szerzetességet? A szerzetesi létformáról az embernek a magány jut eszébe. Neki azonban egészen már tapasztalata volt a magányról. Ő maga így vall erről:
„Egy világváros kellős közepén álltam, egy nagyon szép turisztikai helyen, és gyönyörködtem a városban, hogy az ember ennyire szépet tud teremteni, és azt éreztem, hogy magányos vagyok. Körülöttem turisták voltak, családok, barátok, különböző nemzetiségek… szóhoz sem jutottam. Borzasztó rossz érzés. Istenhez fordultam, és azt tudtam mondani, hogy „Uram, nagyon hálás vagyok, hogy ezt megtapasztalhatom, de sírni tudnék, mert annyira nehéz elviselni ezt.” Ekkor csendben maradt a nyüzsgő város közepén, és az Úr a tékozló fiú történetének szavaival szólt hozzá:
hirdetés„Fiam, mindenem a tiéd.” A rossz érzés eltűnt, és egy nagy szeretet-megtapasztalás vette át a helyét.
Hogyan lehet túlélni egy olyan élethelyzetet, amikor az ember fiatal édesanyaként megözvegyül, és egyedül marad hat gyermekkel? Mező Misi hitből fakadó megállapítással indítja a beszélgetés ezen részét: „Amit véghez vittél, az egy Isten irányába való függés nélkül nem működhetett volna.” És az özvegy édesanya, aki hat gyermekét már felnevelte, így válaszol: „Ez így van, de
jó lenne Tőle még jobban függeni.
Szóval ezt még tanulom.” … „Azt tudtam, hogy menni fog, hogy ezt valahogy túl lehet élni, hogy fel fogom nevelni a gyerekeket, ebben szinte biztos voltam. Nem voltak kétségeim, hogy Isten valahogy ki fogja rendelni, hogy valahogy meg fognak oldódni a dolgok.”
Mit tud kezdeni Isten egy férfival, aki nem veszi észre, hogy a házasságában baj van, és széthullik a család? Hogyan tud belépni Isten egy ilyen élethelyzetbe? Egyáltalán miért történhetett meg? Az érintett családapa így beszélt személyes megéléséről:
„Pál Feri atya egyik beszédében volt az, hogy „az emberi változáshoz az kell, hogy ha saját magától nem változik, akkor trauma alapján fog változni.” És Isten, mint egy jó terapeuta, megengedte ezt a traumát. De Ő is gyógyít ki ebből, nem? Ő is gyógyít, Ő segít, sőt, olyan erős lett a hitem, olyan Isten-élményeket kaptam, hogy az ellenoldal is próbál engem megtartani. Szóval nem az van, hogy én Istent megtalálva a szép úton sétálok és minden rendben van, hanem az ellenoldal megpróbál visszarántani. De Isten mégsem enged el, hanem mindig ad új esélyt. A házasságban is mindig adott új esélyt, éveim voltak arra, hogy változtassak, és mégsem változtattam.”
A műsor szakértője, Tapolyai Emőke a keresztény pszichológus nézőpontjából tekintett a magány és egyedüllét kettősére:
Mindenekelőtt megállapította, hogy „az egyedüllét és a magány nem ugyanaz. Az egyedüllét egy fizikai állapot, a magány egy lelkiállapot. Magányos akár a tömegben is lehet az ember, és teljesen egyedül is érezheti magát úgy, hogy jól van. Ülhetsz itt a csendben úgy, hogy nem érzed magad magányosnak. A magány inkább egy viszonyulás a kapcsolataimhoz.”
Felmerült hát a kézenfekvő kérdés, hogy vágyhatunk-e a magányra?
„Az egyedüllétre vágyhatunk. A magányra nem vágyunk, mert úgy vagyunk megalkotva, hogy társas lények vagyunk, kapcsolatra lettünk teremtve. És ebben a kapcsolatra teremtésben
folyamatosan vágyódunk arra, hogy meghitt közelségben legyünk egymással.
Tehát a magányra nem vágyunk, az egyedüllétre igen, mert abban egy kicsit lecsendesedik a lelkünk, meg tudunk nyugodni. Az egy másfajta állapot. Sokszor a csendet a békével kötjük össze, a megnyugvással. Csend kell ahhoz, hogy a saját gondolatainkat meg tudjuk hallani.”
Soha ennyi magányos ember nem volt a világon, mint napjainkban. Vajon mi az oka? Tapolyai Emőke meglátása szerint nem akarunk energiát fektetni a kapcsolatainkba. Azt várjuk, hogy amit kapunk, az mindig tökéletes legyen. És ez átfolyik a kapcsolatainkra is. „Ebben van egy nagyon nagy adag kényelem-szeretet, és a kényelemben önzőség is van. Én elvárom, hogy te add meg nekem a legtöbbet a kapcsolatunkból, de az legyen minden elvárásomnak megfelelő, és ugyanakkor nem biztos, hogy én készen vagyok arra, hogy neked ugyanannyit adjak, mert nem akarok bele fektetni, nem akarok ezért dolgozni.
A kapcsolatok attól válnak jóvá, hogy megdolgoztunk érte.”
„Az emberek azt gondolják, hogy fél meg fél egyenlő egy egész. Csak a kapcsolatokban ez nem így működik, mert azokban nem összeadás, hanem szorzás jel van. Fél x fél egyenlő egy negyed. És ahhoz, hogy egy egész kapcsolatot kapjunk, ahhoz nekünk ebbe a szorzásba egyet kell beletennünk, a teljeset. Tehát magunkat oda kell adni teljesen a kapcsolatba, mert 1×1=1. De minél közelebb vagyunk az egészhez, annál jobb lesz a szorzat.”
„És
itt jön az Isten kegyelme, mert az én tökéletlenségeimet Ő tökéletesíti.
Az én hiányosságaimat Ő kipótolja, Ő szembesít vele, módosítja, új utat mutat. Tehát ez egy csodálatos kegyelmi útvonal, hogyha az önismeretem és önfejlesztésem Isten szeretetében van elrejtve, akkor tényleg létrejöhet az a teljesebb szorzat a kapcsolataimban.”
Miért ilyen nehéz kitörni a magányból?
„Egyik oldalról rejtőzködünk. Nem merünk belenézni a tükörbe, mert nem tudjuk magunkat úgy elfogadni, ahogy vagyunk. És félünk, hogy a másik amilyennek minket fog látni, az nem elég jó. Meg félünk az elutasítástól, megalázástól, szeretetlenségtől. Mindattól, amit a múltunkból hozunk, fel nem dolgozott sebek. És attól félünk, hogy a másik ezt megismétli felénk. Nem nézzük ki magunkból, hogy ezt el bírjuk viselni. Szóval egyik oldalról van egy önvédő rejtőzködés, a másik oldalról – szerintem – már nem bírjuk elviselni a feszültségeket. Gondolj bele, ha két ember közel kerül egymáshoz, annak van egy feszültsége. Minden egyes szintlépés, minél jobban el bírjuk viselni ezt a feszültséget, utána szintet kell lépni a meghittségben, a közelségben. Ezt mi nem merjük bevállalni. Tehát inkább maradunk fenn felszínesen, de ezt a feszültséget nem bírjuk elviselni, pedig ez a nagykorúság egyik jele.”
Végül mindannyian feltehetjük a kérdést, amit Mező Misi is feltett a beszélgetés végén, hogy azért generálunk magunk körül zajokat és tevékenységeket, mert félünk attól, hogy a csendben ráeszmélünk saját hiányosságainkra? És – ahogy Tapolyai Emőke javasolta – ezt a kérdést mindnyájan válaszoljuk meg saját magunknak.
Kissné Berta Rita
hirdetés
