Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor a nehézségek nem fogynak, sőt, egyre inkább halmazódnak. A kereszthordozásunk csúcspontján döntés elé kerülünk: belemerülünk a fájdalmunkba vagy Istenben bízva haladunk előre? Szabó Veronika őszinte, szívhez szóló tanúságtétele a mindennapi életből.
Egyszer egy ismerősöm megkérdezte, hogy oké, hogy egy évre elvonultam a világtól (a Jeunesse Lumiére Katolikus Közösséggel misszióztam) és Istenre „pocsékoltam” fiatalságom idejét, de mégis foglaljam már össze egy mondatban, hogy miért érte ez meg nekem?
Megtaláltam életem értelmét – hangzott a snassz válasz.
Aztán később igyekeztem izgalmasabban megfogalmazni, hogy eddig Isten az életem része volt, amely résszel időnként többet, időnként kevesebbet foglalkoztam. Most már nem része az életemnek. Hanem Ő maga az életem. És minden egyéb Belőle forrásozik. Bár nagyon magasztos a megfogalmazás, de azt hiszem, nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy meglássuk, a gyakorlatban mégis mit jelent ez az egész. És íme, jött egy történés az életemben, ami valamit megsejtet az egészből. Egy egyszerű biciklis incidens.
Habár a szívem az Úrnak adtam már, nem volt bennem olyan “föld felett lebegek három méterrel” életérzés. Őszintén megvallva, elég rossz állapotban voltam.
Kimondtam az igenemet Istenre, arra, hogy Őt akarom szeretni, Őt akarom követni, de ez nem óvott meg a világban történő megpróbáltatásoktól. És ez nem baj.
Valahol mélyen ott lapult bennem az igazi öröm. Viszont a nyáron történt valami, ami miatt egyszerűen nem tudtam aludni. Csak hánykolódtam az ágyban, hiába kezdtem el intenzíven sportolni vagy még komolyabban venni az imádságot, hiába fárasztottam ki magam testileg és szellemileg is, egyszerűen a heti alvással töltött óráim száma nem haladta meg az ötöt. Nem teljesen értettem, mi ez. Nem találtam rá válaszokat, de valahogy igyekeztem odaadni az Istennek. Az értetlenségemet rábíztam, hogyha akarja, majd megvilágosítja az okokat. Így folytak hetek, hónapok, és fizikailag kezdtem nagyon kimerülni.
Gondoltam, kicsit beújítok sportolás-ügyileg, és felturbózom a biciklimet. Nem nagyon értettem hozzá, de lelkesedéssel töltött el, hogy belemélyedhetek a szerelés rejtelmeibe. Sok javítás, olajos kéz és megvágott ujj után rendben működött a járgány. Fék megcsinálva, világítás oké, belsőgumi kicserélve, kormány beállítva – végre lehetett vele száguldozni! Erre a következő alkalommal – totáldefekt…mindkét kerék. Sebaj! Elvisszük a szerelőhöz. Csudijó, most már semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy biciklivel suhanjak végig Budapest utcáin.
Aztán egyik nap, amelyet megelőző éjszaka szintén nem bővelkedett pihentető alvásban, legurultam a templomba biciklivel, hogy még a közi előtt igazán bensőséges módon találkozzam az Istennel. Örültem is, hogy most már jó a bicikli, hisz a mise után sietni kellett a közire, és nem szeretek késni. Addigra már tényleg a végkimerülés állapotában voltam. Már arra sem volt erőm, hogy feltegyem a miértet az Istennek. Csak mentem, csináltam a dolgom annak reményében, hogy egyszer majd csak visszajön az alvás kegyelme az életembe. A mise szép volt. Kimentem a biciklihez, kulcs a zárban, elfordítottam – és beletörött…
Akkor, ott, megálltam egy pillanatra. Legszívesebben összerogytam volna a fáradtságtól. Csak sírtam volna, hogy ezt nem bírom Istenem, elegem van az egészből, minek szívatsz?, mi ez az egész?!, nincs erőm tovább küzdeni, értelmetlen az egész. De akkor hirtelen valami megfordult bennem. Elmosolyodtam. Nekilendültem a futásnak, futás közben felhívtam jóapámat, hogy milyen ötlete van biciklizár feltörésre, megtárgyaltam vele a teendőket. Épp időben megérkeztem a közibe, betoppantam hullafáradtan a kezdődő dicsőítésre, beálltam a hátsó sorba.
Újabb döntés előtt álltam: összerogyok vagy kitárt kezekkel áldom az Urat? Mert bármi van, Ő méltó a dicséretre.
Elkezdtem zengeni teljes szívből. Egyszerűen egy akkora mennyei derű ragadott magával, mintha kicseréltek volna. Szinte táncra perdültem! Meg is tettem volna, csak hosszú kezeimet kitárva és arcba vágva kedves Krisztusban szeretett testvéremet, rájöttem, hogy nem biztos, hogy ez a tér a megfelelő dinamikus mozdulatokkal való dicsőítésre. A lelkem megkönnyebbült, a szabadság öröme vett körül engem. Fülig érő mosollyal énekeltem, ujjongtam és ami korábban mindig feszélyezett, hogy mit gondolnak rólam közitársaim, hogy össze-vissza táncolva, kezeket lóbálva imádkozom, egyszerűen nem izgatott. Az Isten volt ott és én.
Hogy utána jól aludtam-e? Nem. De másnap egy barátommal végső megoldásképp szétflexeltük fényes nappal a templom előtt a bicikliláncot. Csak kicsit néztek furán az emberek. De a sekrestyés az első gyanús tekintete után, megszánva minket áramot adott.
Hullámok vannak. Néha nagyon nagyok, néha kisebbek. Néha be lehet őket venni, néha továbblendítenek. Néha teljesen elsodornak, néha kétségbe ejtenek.
De ha lemegyünk a tenger mélyére, ott béke van. És nyugalom. Nem érzékelhető a felszínen történő vízmozgás. Valahol nem is az a lényeg, hogy mi történik ott fenn, hanem az, ami a mélyben van. Még inkább elmerülni az Istenben. És Ő megadja, hogy bármi is történik a nagyvilágban, bármilyen megpróbáltatások is érnek minket (akár komolyabbak, mint a bicikliszerelés és a nem alvás), az emberben ott tud lenni a béke és az öröm. Mert ilyen az Istenben való élet.
Hogy mindent értek? Nem. Miért történt az egész? Talán irgalmasabb lettem apukámmal szemben, aki évek óta küzd az álmatlansággal. De valahol nem is ez a lényeg. Hanem az Isten. Mert Ő „láncokat tör szét, szűnik az árnyék fénye elől”.
Szabó Veronika
hirdetés
