Dietrich Bonhoeffer német lelkész a nácikkal szembeni ellenállásra tette fel az életét. A Hitler-elleni összeesküvésben való részvételéért börtönbe zárták, ahol egy idő után a családja sem látogathatta. Hite még ilyen körülmények közepette is mélyült, melyet az általa írt gyönyörű sorokban is láthatjuk. „Az advent ünneplése csak azoknak lehetséges, akik lelkükben nyugtalanok, akik tudják, hogy szegények és tökéletlenek, és akik várakozással tekintenek valami eljövendő nagyobbra” – írta.
Az Axióma cikkét szemlézzük.
Egy évvel azelőtt, hogy Dietrich Bonhoeffert 1945. április 9-én kivégezték a nácik, a börtönből írt barátjának, Eberhard Bethge-nek: „Folyamatosan rágódom egy kérdésen: Mi a kereszténység, ki az a Krisztus valójában számunkra ma?”
Erre a kérdésre most nekünk is fel kell tennünk egy sajátot: „Ki is valójában Dietrich Bonhoeffer ma számunkra?” A válaszok sokfélék, és a Bonhoefferről szóló irodalom évről évre bővül. Bonhoeffer kendőzetlen őszinteséggel nézett szembe saját személyes identitásával 1944-ben írt versében, amelyet Ki vagyok én? címmel írt. Bár fogvatartói előtt, mint mondta, „nyugodtnak, vidámnak és kiegyensúlyozottnak tűnt”, a valóságban tudta, hogy „nyugtalan, vágyakozó, beteg, mint egy kalitkába zárt madár. Túl fáradt és üres ahhoz, hogy imádkozzon, hogy gondolkodjon, hogy dolgozzon, és kész arra, hogy búcsút vegyen mindentől.”
Bonhoeffer sok minden volt: prédikátor, professzor, teológus, zongorista, egyházi harcban résztvevő aktivista, nevelő, összeesküvő, végül mártír. De attól a naptól kezdve, hogy 1931-ben lutheránus lelkészi szolgálatra szentelték, mindenekelőtt lelkész volt. Bonhoeffer azzal kezdte szolgálatát, hogy egy berlini munkásnegyedben negyvenkét lármás fiúból álló konfirmációs osztályt vezetett, és azzal fejezte be, hogy vigaszt és lelki tanácsot adott azoknak, akik a börtön falai mögött osztoztak a szenvedéseiben.
Utolsó cselekedete a Flossenbürgben tartott hadbírósági tárgyalása és kivégzése előtt az volt, hogy fogolytársainak istentiszteletet tartott. Ekkor Ézsaiás prófétától is idézett: „Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs. 53:5)
Az otthona, ahol Bonhoeffer felnőtt, formálisan vallásos volt, de a heti templomba járás, mint szokás nem volt általános. De adventkor és karácsonykor a hit az ő családjukban is felragyoghatott.
Bonhoeffer különösen vonzódott az adventhez, a várakozás és a remény szent időszakához, amelyet az egész keresztény élet metaforájának tekintett. „Egyszerűen csak várnunk és várnunk kell” – írta.
„Az advent ünneplése csak azoknak lehetséges, akik lelkükben nyugtalanok, akik tudják, hogy szegények és tökéletlenek, és akik várakozással tekintenek valami eljövendő nagyobbra.”
Bebörtönzése előtt Bonhoeffer vásárolt egy csomag adventi üdvözlőlapot, amelyen Albrecht Altdorfer 1511-ben festett betlehemes jelenete volt látható. A képen a Szent Család látható, egy romos házban összebújva. Bonhoeffer 1943. november 28-án a szüleinek írt levelében a Tegel börtönből erre a festményre hivatkozott:
„Bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a levelek eljutnak-e hozzátok, mégis szeretnék írni ezen az adventi vasárnapon. Emlékeztek még Altdorfer karácsonyi jelenetére, ahol a Szent Családot a jászollal együtt ábrázolják egy lerombolt ház romjai között? A körülöttünk lévő romok ellenére is lehet, és kell is ünnepelnünk a karácsonyt. Rátok gondolok, ahogy most együtt ültök a gyerekekkel és a sok adventi díszítéssel – ahogy a korábbi években velem együtt.
Ünnepelnünk kell, még intenzívebben, mert nem tudjuk, mennyi időnk van még hátra.”
A rácsok mögött töltött első advent alatt Bonhoeffer a napi bibliai olvasmányokban, különösen az Ószövetségben talált vigaszt. Örült, hogy meglátogatták a börtönben a szülei és 19 éves menyasszonya, Maria von Wedemeyer.
Az 1944-es advent már sokkal nehezebb volt Bonhoeffernek. A rendszer elleni összeesküvés kudarcával Hitler megtorló hadjáratot indított, amely több ezer halálos áldozatot követelt. A hurok Bonhoeffer nyaka körül egyre szorosabb lett, ahogy egyre nehezebbé vált eltitkolnia saját szerepét az összeesküvésben. 1944 októberében Bonhoeffert kivitték a Tegel börtönből, ahol az elmúlt másfél évet töltötte, és a birodalmi SS-főparancsnokság pincebörtönébe vitték. A családlátogatásokat többé nem engedélyezték, a levélírást korlátozták, és a külvilággal való kapcsolatának nagy részét megszüntették. Mindkét lelki ereklyéjét, amelyre Tegelben támaszkodott – az énekeskönyvet és a Bibliáját – elvették tőle. Bonhoeffer életrajzírói eltérően nyilatkoznak arról, hogy fizikailag megkínozták-e a Gestapo börtönében, bár néhány cellatársát bizonyosan. Egyikük úgy jellemezte a kemény kihallgatásokat, hogy „egyszerűen undorítóak” voltak.
Amit Bonhoefferről tudunk ezekben a sötét napokban, az több fogolytársa tanúságtételéből derül ki, akik túlélték a háborút. Ezek egyike volt Fabian von Schlabrendorff, aki leírta:
Bonhoeffer a vigasztalás és a remény bibliai szavait osztotta meg. Kenyérdarabokat, almát és alkalmanként szivart is megosztott a cellatársaival, amelyeket a családja csempészett be neki. „Örült, hogy
még a börtönben is tudott segíteni a felebarátainak, és mindent megosztott másokkal, amije volt.”
Bonhoeffer néhány rövid levelet tudott kicsempészni ebből a sötét katakombából, mindegyiket ceruzával, papírdarabkákra írva. Az első ezek közül egy karácsonyi levél volt, amely a menyasszonyának, Mariának szólt, 1944. december 19-én keltezve. Nem a börtön borzalmas körülményeiről írt, hanem emlékeztette őt egymás iránti szeretetükre és hálájára: „az imáitok és a kedves gondolataitok, a Biblia részletei, rég elfeledett beszélgetések, zenedarabok, könyvek – mind-mind olyan élettel és valósággal töltődtek meg, mint még soha.” Ebben a levélben mellékelte egy versét, amelyet később megzenésítettek és még ma is énekelnek a templomokban világszerte.
Az utolsó versszak így hangzik:
„A jó hatalmak által oly csodásan védve,
bizalommal várjuk, történjék bármi.
Isten velünk van éjjel és reggel.
és ó, minden bizonnyal minden új napon.”
Bonhoeffert Maria és szülei tudta nélkül a buchenwaldi koncentrációs táborba vitték, ahol két hónapot töltött, majd Flossenbürgben végezték ki 39 évesen. Az egyik utolsó levelében így fogalmazott:
„A világ Isten és az igazak áldásából él, és csak így van jövője. Az áldás azt jelenti, hogy az ember ráteszi a kezét valamire, és azt mondja: minden ellenére Istené vagy. Ezt tesszük a világgal, amely ilyen szenvedést okoz nekünk. Nem hagyjuk magára, nem utasítjuk el, nem vetjük meg és nem ítéljük el. Ehelyett visszahívjuk Istenhez, reményt adunk neki, rátesszük a kezünket, és azt mondjuk: Légy áldott, Isten által teremtett világ, te, aki Teremtődhöz és Megváltódhoz tartozol.”
Forrás: Axióma
hirdetés
