Laczkó Zsolt görögkatolikus pap húsz éve kórházlelkész Debrecenben. Néhány évvel ezelőtt egy súlyos daganatot találtak a szervezetében. Betegségéről, családjáról és kórházi munkájáról beszélt a Katolikus krónika műsorában, valamint arról is, hogy mi lehet a célja vagy értelme a szenvedésnek.
„Legelőször annyit tapasztaltam, hogy nem kapok levegőt a bal orrjáratomon. Elkezdődtek a vizsgálatok, sokáig azt hitték, hogy ez polip, vagy valami egyszerű, könnyű eset. Egy professzor tudta megállapítani, hogy ez egy elég ritka, és agresszív betegség tünete. Legelőször orron keresztül műtöttek meg, akkor az arcüregemben volt ez a daganat. Úgy tűnt, hogy minden jól sikerült, eltelt egy év, és a következő kontrollnál kiderült, hogy a daganat újra visszanőtt, sőt még rosszabb helyzet alakult ki, mert a szemüregembe is beterjedt. Csak a drasztikus, nagy csonkító műtét volt előttünk mint megoldás.
Végül 2019 novemberében került sor egy 14 órás komplex nagyműtétre. A lábamból vettek ki szárkapocscsontot, azzal pótolták a hiányzó csontokat, illetve felső fogaimat, szájpadlásomat is ki kellett venni. Tényleg orvosi bravúr, hogy mindezeket a szöveteket bevarrták a nyaki vérkeringésbe, hogy élő szövetek legyenek. Ami további komplikációkat jelentett, hogy a nagy műtét után sugárterápiára is mennem kellett, és ez sokat roncsolt ott, ahol nem kellett volna. Sok-sok ilyen komplikáció jelentkezett.
Nem tudok hátradőlni. Soha. Olyan, hogy én jól vagyok, ez azt jelenti, hogy az Úristen tenyerén vagyok. És akkor történjen bármi, ha én ott tudom magamat, akkor jó helyen vagyok, és
kibírok mindent, ha az Ő tenyerén vagyok”
– mesélte el a történetét Lackó Zsolt atya.
Felesége, Laczkóné Király Emese arról mesélt, hogyan élte meg mindezt a családjuk. „A gyerekekkel sokat beszéltünk, és mindig ezek a kérdések jöttek, hogy de miért történt, hogy mi célból jön ez? Mi a célja ennek a betegségnek? Mert biztos, hogy mindennek van célja, tehát mindig azt mondjuk, hogy semmi nem történik véletlenül. Én is olyan típusú vagyok, hogy ha van valami nehézség, akkor mindig keresem azt, hogy mit tanulhatunk belőle, mi az a pozitív dolog, amibe kapaszkodhatunk. Anna lányunk még akkor egyetemista volt Miskolcon, kísértem ki a buszhoz, és akkor is arról beszélgettünk, hogy de miért? Kérdeztem tőle, hogy „Anna, miért történhet ez édesapáddal? Hát olyan jó ember!”. És akkor Anna volt a bölcsebb, azt mondta, hogy
„Tudod, anya, nem biztos, hogy azért történt ez a dolog, hogy apa jobb ember legyen, hanem azért történt, hogy mi legyünk jobbak.”
A pap így folytatta: „Legelőször, amikor a 14 órás nagyműtét után az intenzív osztályon kinyitottam a szemem, és fölébredtem, mérhetetlenül boldog voltam. Boldog, hogy élek, hogy szeret az Úristen, hogy van egy szerető családom, hogy sokan szeretnek, mert imádkoznak értem, és ez tart folyamatosan, azóta is.”
„Olyan sokszor keressük a boldogságot, az értékeket. De nem kell hétmérföldes csizmával keresni ezeket a dolgokat, itt van az orrunk előtt – én ezt tanultam meg. Hát itt van bennünk. Nem kell elszaladni, országokat keresztül autózni, hiszen itt van. Csak meg kell egymást találni” – fogalmazott a feleség.
Lackó atya szerint az, hogy ő beteg, nem hátrány kórházlelkészként, sokkal inkább előny. „Mert én is tudom, hogy mit él meg, mit érez az a beteg, merthogy magam is próbáltam a másik oldalt, valahol ez az empátiának, a megértésnek még inkább az alapja. Nem felülről akarok leereszkedni, hanem sorstársként melléjük lépni, és ez más minőségű. Mondják bölcs emberek, hogy a szeretet a megosztás arányában nem fogy, nem csökken, hanem éppen tovább növekszik. Próbálok eszköze, csatornája lenni az Úristennek, hogy rajtam keresztül sokak felé áradjon tovább.”
Persze adódik a kérdés, nem haragudott Istenre a betegsége miatt?
„Soha nem haragudtam az Úristenre. Én hinni akarok és szeretni folyamatosan, és
azt éreztem, hogy Ő végtelenül szeret engem a betegségemben, és én végtelenül akarom Őt viszontszeretni.
Volt egy dilemmám, hogy mi lenne, ha történne csoda és meggyógyulnék, vagy pedig nem gyógyulok meg, és hosszasan hordozom a hiányaimat, és melyik hogy hat rám és a környezetemre. Én ezt a dilemmát teljesen rábíztam az Úristenre, hogy döntse el Ő. És tudtam erre a választ előre, hogy ha meggyógyultam volna, hamar elfelejtem én is, mások is, hogy beteg voltam. Na, de így, hogy látható és maradandó nyomokat kell, hogy viseljek, ez engem is, másokat is emlékeztet arra, hogy mi történt. Sejtettem, hogy az Úristen ezt fogja választani, és én ezt teljesen belső békességgel fogadtam el. Nekem az elég, hogy az Úristen velem van, vezet és én rábízom magam” – összegezte Lackó Zsolt.
hirdetés
