Közel egy éve újult ki az ukrán-orosz háború, 2022. február 24-én kezdődött meg az orosz invázió. Mit tehet az ember, ha a szomszédjában háború tör ki? És ha keresztény? Mi a felelősségük a keresztény egyházaknak a háborúban? Kinek higgyünk a fake news áradatában? Többek között ezek a Közért második adásának legfontosabb kérdései, Martí Zoltán főszerkesztő beszélget Bedekovics Péterrel, a Pesterzsébet–Klapka téri református gyülekezet lelkészével.
Úgy tűnik, hogy eddig ennek a háborúnak mindenki a vesztese. Nyilván legfőképpen az ukrán nép, de Oroszország sem mondhatja magát győztesnek. Hogyan élted meg ezt az egy évet, mennyire szoktál sajnos hozzá ahhoz, hogy a szomszédunkban háború van?
Ahogy a háborúnál, úgy a koronavírus kapcsán is egy nagyon fura tapasztalat volt – meg úgy általában az ilyen súlyos dolgoknál -, hogy az elején mindenki nagyon megijed, és nagyon aktívan foglalkozik vele, és aztán ez elkezd elülni, hozzászokunk.
Az az érdekes egyébként, hogy elég sok kárpátaljai ismerősöm van, akik közül sokan otthon is maradtak, ők is hozzászoktak a légiriadóhoz, az áramkimaradáshoz, hozzászoktak ahhoz, hogy háború van az országban. Én ezt nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy úgy éled a mindennapjaidat, hogy a saját országodban, ahol élsz, éppen háború van. Az igazság az, hogy mondjuk fél évvel ezelőtt napi szinten imádkoztam a békéért. Most meg van, hogy a vasárnapi istentiszteleten is elfelejtem a könyörgések között, van, hogy kimarad egy-egy vasárnap.
Ez baj, nem?
Azt gondolom, hogy az mindenképpen baj, ha bármilyen nyomorhoz, ami körülöttünk van, hozzászokunk. Legyen szó hajléktalanhelyzetről, betegekről, háborúról. Minden, amihez csak úgy simán hozzászokunk, hogy jó, hát van ilyen, és nem törődünk vele, az szerintem probléma.
Tehet bármit az ember, hogyha a szomszédjában háború tör ki?
Tehet, és azt gondolom, hogy – hála Istennek – büszkén kihúzhatjuk magunkat, mert a magyarországi egyházak szinte soha nem látott módon álltak ebbe bele és segítettek azoknak, akik menekültek, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat. Én azt gondolom, hogy amit mindenképpen tehetünk – és kell is tennünk -, az az, hogy
segítünk azoknak, akik menekülnek, vagy éppen otthon maradtak – adományokkal, látogatásokkal, imával.
Európai viszonylatban mennyire van szerinted köztudatban, hogy Magyarország karitatív módon segít?
Azt látom, hogy nagyon sok helyen tudják. Mondok egy példát: én ugye cserkész vagyok, és a Cserkész Világszervezetnek az európai régiója is beleállt ebbe a történetbe. Az UNICEF-fel van egy közös nagy régiós projekt, amelyben a tagszervezetek egy része is benne van, akik közel vannak Ukrajnához, és Magyarország volt az egyik első, aki ebben lépett.
Úgy gondolom, teljesen egyértelmű a nyugati protestáns egyházaknak, testvéregyházaknak, hogy a mi egyházunk mennyit tesz, és ők maguk is támogatják ezt a munkát. Persze nem az elismerésért csináljuk, sem az egyház, sem a cserkészek, de azért ezt jó látni, hogy a munkánkat nagyon támogatják és el is ismerik.
Ugye itt két ortodox nép háborúja zajlik. Ez önmagában véve szomorú tény, hogy két azonos felekezet tagjai ölik egymást. Az egyházi vezetők – Kirill pátriárka és az ukrán metropolita – azonban mintha még fokoznák az indulatokat, ahelyett, hogy a békére törekednének.
Mind a két egyházi vezető beszédében nyilvánvalóan erős politikai üzenetek jelennek meg. Szerintem ez teljes mértékben vállalhatatlan. Ők az egyház vezetőjeként egy nagyon komoly egyházi álláspontot is képviselnek azzal, amit mondanak, ez önmagában brutális, de ráadásul ezt egy szertartáson teszik, egy ünnepen, szószékről, ahol elvileg az evangéliumról és Krisztusról kellene beszélniük. Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy egyik álláspont sem Isten álláspontja.
Mi a felelősségük szerinted, akár Kirill pátriárkának, az orosz ortodox egyház vezetőjének, akár az ukrán metropolitának? Van-e felelősségük abban, hogy ez a háború még tart?
Azt gondolom, hogy abban mindenképp van felelősség, hogy ki mit képvisel. Abban kellene
nekik példaadónak lenniük, hogy egymással testvéri közösséget gyakorolnak, közösen lépnek fel a béke mellett,
közösen azt képviselik, hogy a vezetők üljenek le egymással és beszéljenek. Ennek az ellentétét képviselik, tehát azt gondolom, hogy van felelősségük.
Azt nem tudom, hogy mekkora a felelősségük abban, hogy ez a háború még mindig tart, az látszik, hogy nem segítik, hogy a népek megbékéljenek egymással. Persze nagyon nehéz megbékélni egy aktív háború közepén. Az biztos, hogy ilyen beszédekkel nem az evangéliumot képviselik ezek az egyházi vezetők. Az elmúlt évtizedben az orosz-ukrán helyzet azért egyházi szinten is eléggé komolyan alakult, hiszen ugye a moszkvai patriarchátusból kivált az ukrán, és nem is ismerik el egymást.
Milyen üzenet az szerinted, hogy ez a két egyházi vezető nem közösen elmegy imádkozni, hogy a népeik megbékéljenek egymással, hanem sátánozzák egymást?
Ez a súlyos ebben igazán, hogy azok az emberek, akik Krisztust képviselik, akik az Isten népének a vezetői az adott egyházban, ilyen szinten nyilatkoznak meg: ez egy hiteltelen képviselet. Egyébként a Szentírás azt mondja, hogy mindenki számon lesz kérve arról, ami rá lett bízva. Számot kell majd adni annak az Úrnak, akit ők képviselnek, és akinek a nevében ilyeneket mondanak.
A háború egyik nagy szövevényessége a kisebbségi kérdés, hogy magyarok élnek Kárpátalján, akikért nyilván aggódunk. De hogyan tudunk úgy együttérezni egy megtámadott országgal, hogy az a nemzettársainkkal nem az európai uniós alapelvek alapján viselkedik?
Az az Ukrajna, amelyik most ebben a helyzetben van, nem bánt túl jól a kisebbségeivel. Nem tudom, hogy az orosz kisebbséggel pontosan hogyan bántak, azt tudom, hogy a magyar kisebbséggel hogyan bánnak, bántak. És nemcsak az elmúlt heteknek a híreiről van szó, hanem a nyelvi törvényekről, az oktatás ellehetetlenítéséről, illegális házkutatásokról magyar közösségekben, magyar vezetőknél – nemcsak politikusokról beszélünk, hanem közösségi vezetőkről is. Tehát nagyon komoly problémák vannak és voltak.
Én azt gondolom, amíg ez a háború zajlik, addig fontosabb kell legyen az, hogy mi most őket felebarátként irgalmasan szeressük, támogassuk, mint hogy ezekkel a politikai kérdésekkel foglalkozzunk. Ettől még meg kell védenünk a saját testvéreinket. Viszont önmagában – hogy politikusok bizonyos döntéseket hoznak egy kisebbség kapcsán – külön kell választanunk attól, hogy itt egy nép szenved – kórházakat támadnak meg, óvodákat bombáznak le.
Olyan brutalitás van mindkét oldalon, ami miatt az emberek szenvednek, és ez visszafordíthatatlan. Nekünk meg kell keresnünk azt, hogy hogyan tudunk tenni népként, országként, helyi gyülekezetként, magánemberként azért, hogy a szenvedésük enyhüljön.
Az egyik példa a szenvedés enyhítésére az ima. De vajon van-e értelme? Hiszen kívülről úgy látjuk, hogy egy éve tart egy olyan háború, amlyben csak növekedik az áldozatok, a sebesültek száma, azoké, akiknek az egész élete tönkremegy, akiknek lebombázzák a házát – látszólag semmi hatása nincs annak, hogy imádkozunk.
Az imádságnak van hatása. Nem tudom, hogy mennyivel lenne rosszabb a helyzet, hogyha nem imádkoznánk, valószínűleg sokkal rosszabb lenne. De igen, fölmerül a kérdés, hogy tényleg imádkozzunk-e? Van olyan a Bibliában, amikor a tanítványok próbálnak meggyógyítani egy beteg gyereket, akinek rohama van, és nem tudják. Jön Jézus, Ő meggyógyítja, és akkor kérdezik, hogy miért nem sikerült, és azt mondja, hogy az ilyen csak imádsággal és böjttel űzhető ki. Ezt látjuk több helyen a Szentírásban, hogy a nagyon komoly imatémákat böjttel meg kell erősíteni. Böjtölünk? Az imádság intenzitása is csökkent. Böjtölt egész Magyarország a szomszéd népért? Böjtöl Európa?
Imádkozunk érte, tényleg?
Amikor egy ukrán meg egy orosz egyházi vezető egymást sátánozza, akkor hol van itt a békéért való imádság?
Az imádság nem egy mágia, hogyha elmondom elég sokszor, akkor meggyőzöm Istent, hogy teljesítse. Az imádságnak az a lényege, hogy keresem Isten akaratát. Ennél – azt hiszem – sokkal intenzívebben és sokkal többet kell ezzel foglalkoznunk.
Felmerül a kérdés – most megpróbálok belehelyezkedni egy ateista álláspontba, bár nem feltétlen könnyű –, mit jelent az, hogy Isten sír a világért? Hát nagyon kedves Tőle, de Ő a világmindenség ura.
Ez az a pont, ami az alázat hiányát mutatja az emberben, hogyha én el akarom dönteni, hogy Isten hogy tegyen, vagy hogy ne tegyen, és mit kéne csinálnia. Ugye alapvetően nagyon szeretjük a függetlenségünket, nem akarjuk, hogy Isten megmutassa, hogy mi hogy legyen. Amikor meg nagy baj van, akkor meg milyen jó lenne, ha Isten átvenné az irányítást.
Isten bele tud avatkozni a helyzetbe, és szerintem nagyon sokat avatkozott már most is bele. És van, amikor meg nem avatkozik bele, ezt isteni szuverenitásnak nevezzük. De azt gondolom, hogy ez a szituáció nagyon jól mutatja, hogy az emberi bűn mit tesz a világban.
A háború egyértelműen a bűnből következik.
Tehát az embernek az Istentől való elszakítottsága okozza mindezt. Abban biztos vagyok, hogy itt az egyetlen megoldás az, hogy Istenhez kell térni, akármilyen felekezetű az ember.
Tehát keresztényként felelősségünk az, hogy Istenhez kell fordulnunk egy ilyen szituációban.
Ahogy a Szentírást végignézzük, az is tele van háborúsággal, népek egymásnak rontanak. És nagyon sokszor az a felismerése a népnek, hogy igenis Istenhez kell térni, és felismerni azt, hogy mi eddig hogyan voltunk Vele. Én azt gondolom, hogy ebben a világban – amely tele van bizonytalansággal; nemcsak háborúkkal, hanem betegségekkel, gazdasági válsággal, identitáskrízisekkel – a legjobb megoldás Istenhez fordulni. Azt gondolom, hogy egyébként nagyon sok országban van is megújulás, és van Istenhez fordulás, és a világnak nincs más esélye, mint hogy Hozzá fordul.
A teljes adást itt meghallgathatod:
hirdetés
