2022. 07. 07.

Egyedül lenni jó! – introvertáltként élni egy extrovertált világban

Manapság könnyebb extrovertáltként élni, hiszen az egész nyugati világ erre épül. Őrült tempóban pörgünk, rohanunk, egyszerre igyekszünk foglalkozni a munkával, a családunkkal, a barátainkkal, a számlákkal, a bevásárlólistával. Mindeközben persze még válaszolni kell az üzenetekre is, lehetőleg azonnal. Képben lenni a hírekkel, nehogy lemaradjunk. Hol van ebben az egészben Isten? És mit tegyünk, ha valójában introvertált személyiségünk van, és legszívesebben csak behúzódnánk a szobába a zaj és a tömeg elől, hogy egyedül lehessünk?

Egyedüllét. Neked mi jut eszedbe róla? Magány, kirekesztettség, elszigeteltség? Vagy épp csönd, megnyugvás, feltöltődés? Nekem az utóbbi. Ez abból is fakadhat, hogy alapvetően introvertált ember vagyok, ami nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy nem a társas programok, találkozások, bulik, pörgős hétköznapok töltenek fel, hanem az, ha időnként teljesen magam lehetek. Ilyenkor a legjobban az esik, ha otthon vagyok, pihenek, olvasok, sorozatot nézek, írok – és még ezerféle dolog, amit egyedül szeretek csinálni.

A társadalmunk ma szinte extrém mértékben arra van berendezkedve, hogy extrovertáltként éljünk.

Egylégterű irodákban dolgozunk, nyüzsgő nagyvárosokban élünk, tengernyi programra elmegyünk, percről percre nézzük a híreket és persze folyamatosan elérhetők vagyunk a közösségi oldalakon. Mindez úgy tűnik, teljesen normális, megszokott: rengetegen élünk így. Csakhogy ebben az őrült rohanásban, amit életnek nevezünk, introvertáltként nagyon ki lehet merülni. Erre csak az utóbbi néhány évben jöttem rá, mikor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért vagyok folyamatosan fáradt. Rájöttem, hogy leginkább ezért.

Mintha a XXI. században kötelező lenne magasan tartani a stressz szintünket, bezsúfolni a lehető legtöbb programot a naptárunkba, sok-sok emberrel tartani a kapcsolatot, jelen lenni mindenhol, nem lemaradni semmiről. Nem véletlen, hogy elterjedtté vált a Fear Of Missing Out (FOMO) kifejezés, hiszen nagyon sok ember ezzel küzd. Velem is előfordult, nem egyszer, hogy bár fáradt voltam, és legszívesebben lemondtam volna egy programot, végül mégis erőt vettem magamon és elmentem, mert mi van ha kimaradok valami nagyon fontosból? Ahogy a kifejezésben is benne van: félünk a kimaradástól. Tehát az egésznek a gyökere a félelem.

hirdetés

Elhittük, hogy a szerethetőségünk attól függ, mennyire vagyunk aktívak, mennyire veszünk részt a közös programokon. Elhittük, hogyha egy eseményről lemaradunk, akkor a barátaink eltávolodhatnak tőlünk. Elhittük, hogyha mi nem keresünk valakit, ő sem fog keresni. Ezek azonban nem feltétlenül igaz állítások, sőt. 

Eszembe jut Jézus, aki sokszor tudatosan elvonult a tanítványaitól és a tömegtől, hogy egyedül legyen. Biztos nem volt könnyű ezt újra és újra beiktatnia a napjaiba, de megtette, mert tudta, hogy az imákból, az Atyával való beszélgetésekből tud igazán feltöltődni és megerősödni.

Kulcsfontosságú tudatosítani magunkban, hogy

az egyedüllét hívő emberként nem a magányt jelenti.

Hanem az Istennel való időtöltés helyét, a zajos világ utáni csendet, a rengeteg minket ért kihívás utáni megnyugvást. Nem tudom, hogy Jézus vajon extrovertáltnak vagy introvertáltnak tartaná magát (leginkább szerintem jót nevetne a kérdésen), de abban biztos vagyok, hogy érdemes követni az Ő példáját ebben is: nagyon tudatosan, időtartamokat kijelölve a napunkban, hetünkben kizárni minden mást, becsukni a szobánk ajtaját vagy csak kimenni egy erdőbe, parkba, vízpartra, és egyedül lenni. Ekkor van igazán alkalom arra, hogy Isten szóljon hozzánk. Pontosabban,

Ő mindig szól, csak mi a nagyon fontos dolgaink közepette nem halljuk meg.

„Sajnálom, Uram, ma nem érek rád, egyszerűen rengeteg mindent kell még elintéznem” – mondjuk magunkban időnként. Ő pedig csak vár és vár minket, türelmesen. De azt is fontos megjegyezni, hogy még a mindennapi pörgéseinkbe is behívhatjuk Istent – ahogy ezt Pintér Béla nemrég megfogalmazta a 777-nek adott interjúban. Rávilágított, hogy nem kell bűntudatot éreznünk, ha olyan életszakaszban vagyunk, hogy egyszerűen nem mindig tudtunk csendességet tartani. Ő velünk jön mindenhová. 

Ugyanakkor időnként tényleg megengedhetjük magunknak, hogy kicsit félrevonuljunk, kikapcsoljuk a wifit, félretegyük az elintéznivalókat, összecsomózzuk az aggodalmainkat egy batyuba és egyszerűen csak legyünk. Én hajlamos vagyok még erre is teljesítményként tekinteni, és a maximumot akarom kihozni abból az egy órából, amikor egyedül lehetek. De Isten ezt nem így fogja fel! Ő sokkal lazább, nyugodtabb nálunk. Azt mondja: „Gyermekem, nem kell csinálnod semmit, csak pihenj velem! Élvezd, hogy egyedül vagy! Figyelj rám és vedd észre a jelenlétem!”. Ha az Ő békességére rá tudok hangolódni, onnantól már nem is olyan nehéz. Hátradőlök és csak vagyok. Nem magányban, hanem egyedül. Egyedül, mégis Vele.

Szilágyi Anna

Borítókép - Fotó: Artinun Prekmoung | Dreamstime.com
Blog Szilágyi Anna
hirdetés

3 hozzászólás

  • Válasz Szilágyi József 2022. 07. 07. 19:02

    “A barát az az ember, aki mellett hallgathatok…”
    (Antoine de Saint-Exupéry)

  • Válasz Szilágyi József 2022. 07. 07. 19:20

    “Az embernek 2 év kell, hogy megtanuljon beszélni, és 40 év, hogy megtanuljon hallgatni.”
    (E. Hemingway)

  • Válasz Szilágyi József 2022. 07. 07. 19:34

    “Azért beszélgetünk olyan szívesen,
    mert vigasztalást várunk attól, hogy egymással szót váltunk,
    így próbálunk könnyíteni különféle gondolatokban elfáradt szívünkön.
    És szeretünk sokat beszélni meg gondolkodni arról,
    amit nagyon kedvelünk, óhajtunk,
    vagy amit nagyon veszedelmesnek tartunk.
    De jaj, gyakran haszontalanul, hiába.
    Ez a külső vigasztalás ugyanis
    a belső, isteni vigasztalásnak nem kis kárára van.”
    (Kempis Tamás: Krisztus követése – részlet)