Papp Miklós “gondolatajándéka”, középpontban a szellemi és lelki kincsekkel!
Az ember testi-lelki lényként testi és lelki gazdagságra vágyik. Nincs ebben semmi rossz: hiszünk a teremtés jóságában, keressük a testi javakat és a szellemi kincseket. Nem gondoljuk egy ősi világpesszimista dualizmus mintájára, hogy a testi világ, a test élvezetei, javai, gazdagsága az mind csak rossz lenne. De nem gondoljuk egy materialista, hedonista, testközpontú szemlélet mintájára azt sem, hogy a szellemiség, az igényes esztétika, a lelki élet puszta illúzió lenne. Az ember két világ polgára, mindkét világ a jó Istentől ered, szabad akarnunk gazdagodni az istenadta javakkal mindkét világban.
Nem az a „hű, de nagy keresztény”, aki lenézi a világot, hanem aki úgy szereti, ahogy az Atya.
Alapvetően szabad örülni az istenadata javaknak, élvezni az életet. Egy savanyú kereszténynél semmi sem taszítóbb. S Krisztusban is talán az egyik legvonzóbb tulajdonsága az volt, hogy szeretett élni, a természetet bámulni, gyerekekkel játszani, az emberekkel együtt enni, egy pohár bort meginni, s ezeken túl szeretett töprengeni, imádkozni, az Írásokat kutatni, szellemi vitát folytatni.
Bármennyire hiszünk a teremtés jóságában, bármennyire tartjuk jogosnak a testi és szellemi élet javainak igaz élvezetét – mégis homokszem került a gépezetbe. Mindkét síkon nem tudunk egyformán gazdagodni. A mindig szegény és éhes József Attila ezt így vallja meg:
„Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.”
(Eszmélet, részlet)
A költő valami igazán maradandó, igazán magas szintű bizonyságot keres. Ezzel ő már túl van a „léha, locska lelkeken”, akik fecsegnek, üresen élvezik az életet, mindent liberális könnyedséggel vesznek. De túl van azokon a tudósokon is, akik a „kocka” bizonyosságát keresik csak, akik gazdagok a szaktudományukban, de valahogy a lelki gazdagságuk mégis hiányos. A világ persze szereti a „léha, locska lelkek” bulvárhíreit, sőt, az olcsó és giccses spiritualitást, a könnyed és ezoterikus vallásosságot, de a nagyobb bizonyosság már fejfájást okoz neki. S a világ megfizeti a „kocka” kutatását, az empirikusan ellenőrizhető eredményeket. A költő egyszerre szomorúan, és egyszerre prófétai elhivatottsággal vallja: nem lehet egyszerre kint s bent egeret fogni. Neki a nagyobb bizonyosságot ingyen kell keresnie, azaz szegényen.
Izgalmas módon az életszerető Krisztus is az evilági szegénységre helyezi a hangsúlyt. Már Betlehemben szegényen születik, egyszerű kétkezi ács volt, majd szegény tanító, még saját sírboltja sem lesz. Sokat beszél a mammon kísértéséről és az Isten országában való gazdagodás elsőbbségéről.
Ha kell választanom, hogy mitől leszek inkább boldogtalan, Krisztus és József Attila után vallom: inkább az anyagiakban legyek szegény, mint a lelki kincsekben. A szellemi igénytelenség, a lelki nyomorúság inkább tesz boldogtalanná, mint az anyagi gazdagság vagy a testi jóllét. Be kell látnunk: bármennyire elindulunk mindkét úton a gazdagodás felé, mégsem lehet kint és bent egyszerre gazdagodni. Még ha ennek a fájó miértjét nem is értjük pontosan (van a sötétségnek is misztériuma), kézzelfogható rossz példákat sajnos látunk. Látunk jó testű gazdagokat, akik „csődörök és kancák” (Tolsztoj) a maguk bujaságában.
Látunk arrogáns gazdagokat, akiknek kicsit se fáj a luxus luxusára embertelen összegeket kiadni. Látunk pökhendi gazdagokat, akik lenézik a kultúra, a szellemi igényesség embereit. Persze nemcsak azokat fájó látni, akik jól menő üzletemberként elmerülnek az élvezetekben, hanem azokat a rendes polgári embereket is, akiknek nem nagyon hiányzik a magas szintű kultúra, a vers, a vallás, a rítus, a filozófia. A filozófus Kierkegaard fájdalmasan írja: számára egyszerűen szívszaggató látni azokat az embereket, akik nem jutnak el az igazi Én szintjére, akik egy „általános” emberi életet élnek, de nem a saját, legigazibb életüket.
A betlehemi Kisded istállói szegénysége egy programot indít el bennünk. Legyen elég, ami elég. Nyilvánvalóan egyetlen kormány, egyetlen párt sem fogja mondani: „emberek, akarjatok már szerényebben élni”, hiszen az állami vezetőktől mindig a többet várjuk. De legyen szabad kimondania a betlehemi Kisdednek, s vele a kereszténységnek: legyen már elég, ami elég. Fontosabb az Isten országában, a szellemi kincsekben való gazdagodás. Ez tesz inkább boldoggá. Így a Kisded által elindított program máshová helyezi a hangsúlyt: az ember akarjon csak több lenni, legyen benne innováció, dinamika, „huzat” – de az Isten országa kincsei felé. A szegény Kisded megbékít az evilági szegénységünk felé: megbékít a saját relatív szegénységem felé, meg tudok elégedni azzal, amit az életpályám, a tisztességes bérem ad. Sőt, Klaus Demmer morálteológus szerint arra is képesek vagyunk, hogy egy szinttel szegényebben éljünk, mint amit az anyagi lehetőségeink megengednek. Minden keresztényt jellemeznie kell valamilyen fokú önkéntes szegénységnek. Továbbá a Kisded szegénysége megbékít az olyan vezetők, kormányok felé is, akik, ha nem is perfektek a pénz igazságos elosztásában, de elősegítik a szellemi gazdagodást.
Amikor szavazok, én nem csak a pénzelosztást, hanem a szellemi kincsek gazdagítását is mérlegre teszem.
De mindezeken túl nem akarom feledni: a betlehemi Kisded evilágban szegény, de gazdag az Isten szellemi kincseiben. Bár evilági szegénysége meg tud békíteni evilági szegénységem felé, de szellemi gazdagsága kifejezetten ösztökél, noszogat a szellemi kincsek felé. Krisztus a szellemi több felé nem hagy békén.
Mikor olvastál egy igazán nehéz lelki könyvet? Milyen rendszerességgel olvasol verseket, hány verset tudsz fejből? Hol nyitsz ajtót-ablakot a szellemi kincseknek? Kik a szellemi elited, akiket hallgatsz, keresed az előadásaikat, prédikációikat? Mit tanulhatnál még?
Papp Miklós
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás