Az egész modern világ arra rendezkedett be, hogy ne álljunk meg gondolkodni, de dönthetünk úgy, hogy mégis lelassulunk, a kezünkbe veszünk egy könyvet és feltesszük a legfontosabb kérdéseket – mondta a 777-nek adott interjújában Czopf Áron, keresztény-konzervatív történész, újságíró. Áron szerint az önmegvalósítás, a munkamánia és a szelfibotok korában is kiléphetünk a világ gondolkodásmódjából, hogy helyette az örökkévalóra nézzünk és eszerint is éljünk.
Hogyan lehet ma keresztény-konzervatív fiatalként határozottan kiállni a véleményünk mellett abban a liberális ellenszélben, amelyben vagyunk? Te ezt már többször megtetted.
A fiatalok azt ma világosan érzékelik, hogy liberálisnak lenni könnyű. Konzervatívnak lenni viszont kihívás, hiszen egy olyan országban élünk, ahol sok értékünket a kommunizmus eltiporta. Ez a történelmi adottság arra kényszeríti a 21. századi magyar konzervatívokat, hogy valami újat építsenek. A döntő kérdés az, hogy érezzük-e: van vesztenivalónk. A liberalizmus megpróbálja puhára bélelni a jelenvalólétet, ha úgy tetszik ártalmatlanítani a létezést. A konzervatívok ezzel szemben érzékelik azt, hogy nagyon is van vesztenivaló. Amit évezredeken keresztül építettünk föl, egy pillanat alatt eltűnhet. Azt gondolom, a szeretetből fakad, hogy ami számunkra kedves, azt szeretnénk tovább örökíteni. Itt érkezünk meg a kereszténységhez. Ha szeretsz valakit, az örökkévalóságot kívánod neki. Nem kívánhatsz kevesebbet. Ezért konzervatívként sem a múlt, hanem az örökkévalóság felé fordulunk.
Ha örök értékeket vallunk, miért hallgatunk még mindig?
Az elmúlt háromszáz évben, vagyis a modernitás korában a hagyományos értékrend mindvégig alárendelt pozícióban volt. A konzervativizmus a haladás fékjeként, a hang visszhangjaként, a fény árnyékaként jelent meg csupán. Ez kevés.
hirdetésMit tehetünk, ha arra vágyunk, hogy ezek a hagyományos értékek újra fontossá váljanak a társadalomban?
A szabadság a nyelvben kezdődik. Ha nem vagy képes megnevezni a célodat, akkor nem is tudod elérni. A klasszikus bölcsesség szerint „semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart”. Fontos tehát megneveznünk a céljainkat, az értékeinket. Egyetlen fogalomról sem mondhatunk le. Ott van például a tolerancia fogalma, amelyet manapság a liberálisok szeretnek használni, holott eredetileg Istennek a megtévedt emberiséggel szembeni türelmét jelentette. Vagy ott van a szuverenitás fogalma. Ez is a kereszténységhez köthető: a latin supremus azt a legfelsőbb, semmi másból nem eredő hatalmat jelenti, amely kizárólag Istenre vonatkoztatható. Ehhez képest ma már a népekre, államokra használják, ezek viszont nem lehetnek legfőbb hatalmak. De gondolhatunk az egyenlőségre is. Ez régen a jog előtti egyenlőséget jelentette, ma már egyre inkább az egyformaságot, az igazodási kényszert a többség véleményéhez. Az említett fogalmakat, az időközben megváltozott használatuk ellenére sem szabad elengednünk, mert ha a mélyükre ásunk, akkor látjuk, hogy mi a valódi jelentésük. Nicolás Gómez Dávila alapelvét tartom követendőnek kultúrában: amit meg akarunk újítani, azt nem elutasítani kell, hanem megismerni és elmélyíteni.
Történészként hogy látod, merre tartunk most, 2020-ban? Milyen biztató jelek vannak, és mi az, amire éberen kell figyelnünk?
A szelfibot és a fájdalomcsillapítók korában élünk. Ezekben az a közös, hogy a jelenlétünk intenzitását csökkentik. A szelfibot a magány protézise: már nincs szükségünk útitársra ahhoz, hogy fotózkodjunk Európa történelmi belvárosaiban. Ez a nyugati civilizáció egyik mélypontja. Nem beszélve arról, hogy a munka vallássá vált. Eszerint alakítjuk az életünket. Pedig nem véletlen, hogy a zsidóságnál a szombat, a kereszténységnél a vasárnap mint pihenőnap jelenik meg: néha muszáj kívül kerülni mindazon, ami a kötelesség, ami a mindennapokban körülvesz.
Keresztényként hol vagyunk mindebben a hanyatlásban, mi a feladatunk, ha változtatni akarunk?
A posztmodern kor felfogása szerint, a világ nem egy szerves egész, de nem is egy gép, hanem egy szöveg. Furcsa módon ez a szemlélet hasonlít a hagyományos ember felfogására. Keresztényként mi is az Igén keresztül olvassuk az életünket és az egész világot. Fontos, hogy ez Isten kinyilatkoztatása, és nem a miénk. Azt feltételezzük, hogy van a szövegnek van egy szerzője és van egy szerzői szándék a szöveg, vagyis a világ, az élet mögött. A fő feladatunk szerintem az, hogy mindig ássunk mélyebbre. Konzervatívként bizonyos értelemben egy reneszánszra van szükségünk: arra, hogy a múlt értékes darabjait előássuk és hagyjuk, hogy megihlessék a jelent.
Fotó: Katona Flóra
Hol van a szerepe mindebben a kultúrának? Az is a múlt értékes részét képezi.
Elveszítjük a kultúránkat, ha nem vesszük figyelembe, hogy eredetileg transzcendens, Isten által ihletett. Miért mondom ezt? A kultúránk a vallási ünnepek tapasztalatából táplálkozik. A kultúra művelést jelent, a kultusz pedig vallási ünnepet. Ilyen például a szentmise: egy olyan esemény, amikor nem azzal foglalkozunk, hogyan jussunk előrébb az életben, hogyan húzzunk hasznot az erőforrásokból. Ehelyett megnyílnak előttünk a pillanatok belső terei, amelyeket be tud bolyongani a figyelmünk. Az ünnepnek tehát nincs „funkciója”: amikor ünneplünk, tehát amikor a hasznosság kényszere alól kikerülünk, akkor hirtelen szembetaláljuk magunkat az élet végső kérdéseivel. Ez elől a modern ember menekülni próbál: véletlenül se kelljen megállni, elcsendesedni, gondolkodni.
Mit tegyünk, ha mégis el akarunk jutni ezekhez a kérdésekhez?
Egyszerűen szánjunk rá időt! Oldozzuk el magunkat a hétköznapi valóságtól egy kicsit, és akkor rálátunk ezekre. Egyébként – bár a legtöbben ennek nincsenek tudatában – vallásos módon cselekszünk a mindennapi életben. Épp ezért használunk olyan teológiai fogalmakat is a politikában, amiket korábban említettem.
Ha már említetted a vallási ünnepeket: ez elég távol esik a hétköznapi életünktől, nem?
Kevésbé, mint gondolnánk. Minden ünnep analogikus viszonyban áll az életünk egészével. Ott van például az advent: készülünk a karácsonyra, ahogy készülünk a földi élet utánra is. Ugyanígy nagyon sokat tanít nekünk egy esküvő, egy keresztelő vagy egy temetés. Az igazság nem a mi termékünk, épp ezért nem a mi erőfeszítéseinkből táplálkozik, csak rácsodálkozni lehet. Ebben segítenek az ünnepek.
Mindez alázatot is feltételez, gondolom.
Kimondtad az egyik kulcsfogalmat. Ahhoz, hogy tanulni tudjunk vagy a fogalmaink mélyére ássunk, alázat kell. Ahhoz, hogy elfogadjunk valamit, ami évezredek óta létezik, és túlmutat a saját intelligenciánkon, szintén alázat kell. És ahhoz is, hogy ne tárgyként tekintsünk a másik emberre, illetve ne akarjuk kisajátítani a természetet. Mindehhez szükség van az alázat mellett arra a derűre is, amely csak az örökkévalóság fényétől beragyogott életben lehetséges.
Ez nagyon szép, de mintha sokan nem ilyen beragyogott életet élnének.
Valóban nem. Ma már a legtöbben a saját személyiségük katedráját építik, vagyis önmegvalósítanak. Nincs már egységes valóságértelmezése az emberiségnek, kételkedünk a nagy átfogó világmagyarázatokban, és mindenki csak a saját igazát fogadja el. A keresztények számára az a kérdés, hogy ők ki tudnak-e lépni ebből.
Ehhez a gyakorlatban szerinted mit kell tennünk? Hogyan tudunk a világ általános szemléletmódja és a saját igazságunk helyett Istenre nézni?
Először is lassítsunk le! Lassítsuk le a lépteinket és a lélegzetvételeinket. Ízlelgessük a csend különböző változatait: a megszólalás előtti pillanat csendjét vagy éppen a kozmikus csendet, amely a város zaja mögött lappang. A csend sajnos egyre jobban kiszorul az életünkből, pedig mindent áthat. Nem vesszük észre, de még beszéd közben, a szavaink között is ott hullámzik a csend, ez adja a mondataink ritmusát. Ahhoz, hogy az életünk végső kérdéseire irányítsuk a figyelmünket, egyfajta hiányt kell érzékelnünk. Ahogy Heidegger mondta, a ma embere idegensen és gépesítetten „fütyörészik” és fecseg, ezzel akarva elterelni a figyelmét az élet végső, nyugtalanító kérdéseiről. Az egész modern kultúránk arra rendezkedett be, hogy ne gondolkodjunk ezeken, ne tegyük fel a kérdést, hogy mi végre vagyunk itt.
Például mivel érjük ezt el?
A hír-és mindenféle tartalomfogyasztásunk is ezt a célt szolgálja. A könyv nagyjából négyszáz évig volt az emberi gondolkodás legfőbb médiuma. Most már nem az. De nem mondhatunk le róla, mert egy elolvasott könyvnek súlya van. Ezzel szemben a jelenleg uralkodó médiumok (pl. tévé, internet) olyan tartalmakat közvetítenek, amelyek túlságosan könnyen fogyaszthatóak, könnyű figyelni rájuk, és épp ezért nem is hatolnak mélyre. Ne hagyjuk a figyelmünket sodortatni az impulzusoktól! A lelassulásnak, a csendnek és az alázatnak az egyik legkonkrétabb megnyilvánulása, ha csak leülünk és olvasunk. Ha eljutunk egy mondathoz, amely provokál minket, akkor letesszük a könyvet – és gondolkodunk. Erre tényleg időt kell hagyni.
Fotó: Czopf Áron
Kérlek, mesélj a hitedről kicsit!
Tizenhárom éves voltam, amikor azt mondta nekem valaki, hogy az élet egy játék. Én ezt akkor nem fogadtam el, mert azt gondoltam, hogy ez öncélúságot jelent. Később rájöttem, hogy tévedtem, de az életnek ez a meghatározása addigra már többévnyi olvasásra sarkallt. Ez volt tehát a szellemi eszmélésem pillanata. Aztán arra jöttem rá, hogy amikor a kislányok a babáznak, akkor az anyaságra készülnek fel, amikor a fiúk kisautót tologatnak, akkor arra a férfi élményre készülnek, hogy egyszer beülnek az autójukba és bárhová mehetnek, önállóak. Tehát a játék nem egy magába zárt valóság, nagyon sokat tanulhatunk belőle. Anélkül tanulunk a játékban, hogy tudatosítanánk. Ezért beláttam, hogy mégis igaz a mondat: az élet egy játék. Kérdés, hogy mire készít fel? Mi az a cél, ami értelmessé teszi az egészet?
Hogyan élhetünk, ha az élet egy játék?
A játéknak pont az a lényege, hogy nem funkcionális, hanem oldottá teszi a figyelmünket. Jézus is azt mondja, hogy legyünk olyanok, mint a gyerekek. Ha a célracionalitás börtönében vagyunk, és a hasznot nézzük mindenben, akkor nem vagyunk olyanok, mint a gyerekek. Ha megnyílunk, akkor a valóság is megnyílik számunkra. Ez a játék és az élet lényege.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás