Rendkívül értékes és a papi hűség különlegességét bemutató interjút készített a Magyar Kurír katolikus hírportál Farkas László atyával, aki 18 év alatt immáron a hetedik helyén szolgál – augusztustól Dunakeszin. Az elmúlt években több személyes tragédiát is megélő pap megható módon beszélt arról, hogy milyen nehézségekkel jár a második családjának elhagyása – ugyanakkor az imában kapott megerősítével lelki békére talált.
“A főpásztor szinte mindig megkérdezi az érintetteket az áthelyezésről. Jó esetben tehát nem arról van szó, hogy a lelkipásztor passzívan beletörődik a főpásztori döntésbe, hanem részévé válik egy párbeszédnek, amely a püspök és a pap, de főként a pap és Jézus között jön létre. A pap felteszi magában a kérdést: miért akarja ezt tőlem Jézus? Ha a megszülető válaszokból úgy látja, káros lenne számára a váltás, ezt elmondhatja a püspökének, sőt kötelessége is elmondani. Ez alapján mindketten mérlegelnek. Én is feltártam az aggodalmaimat, rámutattam, mennyire nehéz helyzetben érint ez a változás. Marton Zsolt püspök arra kért, imádkozzak egy hetet, ő is ezt fogja tenni. Ez idő alatt csak a lelkivezetőmmel beszéljek az esetleges áthelyezésemről, majd jöjjek vissza. Így is tettem, de nem igazán hallottam Jézus szándékát. A Szentírást lapozgatva azonban olyan szöveghelyekre bukkantam, amelyek közül az egyik már két korábbi elhelyezésemkor is elém került, s most ismét Jézus követésére hívott:
„A rókáknak odújuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét.”
A püspökhöz visszatérve őszintén megmondtam, hogy továbbra sem könnyű a helyzetem, de kész vagyok a döntésére bízni magam.
Az utóbbi másfél évben elveszítettem a szüleimet, most pedig Isten azokat is elkérte tőlem, akiket második családomként kaptam tőle. A szívem vérzett, mert Hatvanban otthonra, testvéri közösségre találtam a hívek között. Nagy szeretettel vettek körül, pótolni akarták édesanyámat, nem hagytak magamra. Megéltem, amit Jézus ígért: „Aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet” (Mk 10,29). Úgy éreztem, stabilitásra van szükségem, nehéz lenne elviselnem még egy gyászt. A Hatvanban töltött három év alatt sok lelkipásztori öröm ért, és éppen most kezdtek beérni a korábban elindult folyamatok gyümölcsei. Szerettem volna élvezni a munkám eredményét.
Ami megkönnyítette a döntésemet az a tudat, hogy aki engedelmeskedik, nem hibázik. De leginkább Jézus válasza. Megkérdeztem tőle ugyanis: Velem jössz? Azt mondta: Igen. Mire én: Ha te velem jössz, akkor a világ végére is elmegyek veled, csak ne hagyj el soha. Jézus igenje adott erőt. Ő időnként elkéri tőlünk a ragaszkodásainkat, de segít, hogy újra és újra testvéri közösségre találjunk. Bárhová helyeznek, ő az, aki mindig életet fakaszt körülöttünk, feltéve, ha vele maradunk. Az is segített, hogy hiszem, a püspök szándékában mindig azt kell keresni, miként valósul meg azon keresztül Isten terve, még akkor is, ha esetleg a főpásztor sem hoz mindig tökéletes döntéseket. Azt is megértettem, hogy a püspöknek az egész egyházmegye érdekeit szem előtt tartva kell előre gondolkodnia a jövőről. Egy hamarosan bekövetkező strukturális krízisre kell most választ adnia a rengeteg papi áthelyezéssel.
Felmérte, hogy a következő tíz évben drasztikusan csökkenni fog a papi létszám.
A 130 lelkipásztorból várhatóan 70 marad, ennyien kell majd ellátniuk az egyházmegye több mint 300 települését. Ennek a helyzetnek a kezelésére kellett kidolgozni egy tervet, amelynek az első lépéseit most tesszük meg.”
A teljes interjút itt olvashatod el.
Fotó: Bodnár Patrícia
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás