Elgondolkodtató írást ajánlott figyelmünkbe egyik olvasónk: Szadai Szilárd ügyvéd Facebook-oldalán osztotta meg gondolatait életről, lelkiismeretről, célokról – és Teremtőről.
Sokan a brutális őszintesége és kegyetlen önzősége miatt tartják zseniálisnak Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versét. Én is azt gondolom, hogy a magyar irodalom öt legnagyobb verse között tarthatjuk számon, de egészen más miatt. Szerepel benne egy kulcsmondat, ami számomra értelmet ad a versnek, ami a verset immáron nem csak érdekessé, de fontossá is teszi:
„Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.”
Ez az ugyanis, amire valójában áhítozott a költő lelke. Egy olyan társat szeretne találni, aki más, mint ez a világ, más, mint a többi, mint a legtöbb felszínes, üres ember, aki ennek az egocentrikus, dicsekvő, csupán a csomagolásra adó világnak kifejezetten az ellentéte.
Talán te is találkoztál már azzal a jelenséggel, hogy valamire nagyon vágytál, és miután megkaptad, csak rövid ideig tudtál annak örülni. Feltehetően te is tudsz olyanról, aki bővelkedik anyagiakban, mégsem boldog. Vagy akinek szinte tényleg minden oka meglenne a boldogságra, mégis úgy érzi, hogy valami még hiányzik a teljességhez. Véletlen lenne? Nem hinném.
Tudnunk kell azt, hogy ez így normális. Ha így érez az ember, akkor működik rendesen. Nem más ez, mint jel, egy hiánytünet, hogy valami nélkül nem lehetünk teljes emberek.
Az igazság az, hogy a földi életben bizonyos keretek közé vagyunk szorítva, és addig, amíg csak „kicsiben merünk” gondolkodni, addig a földi lét szenvedélybetegei maradunk. Addig bár elsőre hatalmasnak tűnő, mégis kisszerű vágyaink lesznek, mint a becsvágy, és egész életünkben a hiúság foglyai maradunk. A kézzel fogható, látható dolgok iránt sóvárgunk, majd csodálkozunk, hogy amikor már megkaptuk őket, miért válnak olyan gyorsan megszokottá. Az érzéseink is földi természetűek maradnak, ezért valójában csak az érzékiség rabjai maradunk, és nem értjük, miért múlik el a szerelem, pedig megpróbáltuk ápolni – de csak a földi vonzatát.
Ne bánkódj, ha néha úgy érzed, hogy kissé kiábrándultál már ebből a világból.
Ugyanis nem kell feltétlenül imádni ezt a világot. Elég, ha szereted, ha nagyon szereted. Ha csak a földi életet és annak velejáróit imádod, csalódni fogsz. Ha azt hiszed, hogy a házad, az autód, a karriered, a szerelmed, vagy a gyermeked a „minden”, bármilyen meglepő, de még mindig nem értetted meg az élet lényegét. Valójában csak folyton bálványokat kergetsz, mert szeretni vágysz.
Ha már eleget gondolkodtál az élet értelméről, vagy eleget csalódtál a földi dolgokban, megérted:
kell ennél valami tisztábbnak, valami nemesebbnek, valami szebbnek lennie.
Az nem lehet, hogy ennyi legyen a földi élet, hogy megszületünk, végiggürcöljük az életünket tárgyakért, holmikért, majd elporladunk, és kis idő múlva már senki sem emlékszik ránk. Így semminek nem lenne értelme, és felesleges lenne betartani a társadalmi játékszabályokat. Akkor azt, aki nem hisz semmiben, de betartja a szabályokat, valójában gyávának is tarthatnánk, mert csak a társadalom elvárásainak hódol be. Hiszen tudjuk, hogy ebben a világban sokkal nagyobb haszonra lehet szert tenni, ha áthágjuk a szabályokat, mégis azt látjuk, hogy a legtöbb ember azért mégiscsak együttműködik egymással.
Valójában rajtunk múlik az is, hogy a velünk történt rossz dolgokért kit teszünk felelőssé. Szintén csak rajtunk múlik az, hogy a sérelmeink miatt örökké csak a sebeinket nyalogatjuk, vagy mérhetetlen erőt kovácsolunk belőle. És szintén a mi döntésünk, hogy ezt az energiát mire fordítjuk: jóra vagy rosszra. Ezt a dilemmát József Attila fogalmazta meg a legtömörebben a Két hexameter című, hihetetlen rövid, mégis fantasztikus versében:
„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
És mennyire igaza van. Akkor vagyunk igazán nagyok, ha a bennünk felgyülemlett feszültséget, energiát csak azért is inkább a jóra fordítjuk. Különben legyőzöttek vagyunk.
Ha megnézzük, milyen szervezett társadalmat alkotott az emberiség, rájövünk, hogy valami erő mégiscsak mozgatja az embereket, hiszen dönthetnénk úgy is, hogy teljes káoszban éljük az életünket. Mi mégis inkább a rendre, a szervezettségre törekszünk, szépítjük az otthonainkat, mert valami megmagyarázhatatlan igényünk van rá. És betartjuk az alapvető szabályokat, mert ha nem, akkor valami megszólal bennünk, amit úgy hívunk: lelkiismeret-furdalás. Látta már valaki ezt a lelkiismeretet, megtalálták már az emberi szervezetben, kimutatta már műszer? Ennyit a látható világról.
A lelkiismeretünk az egyik kiindulópontunk, hogy léteznie kell valami nagyobbnak, valami természetfelettinek a világban, amivel érezhetően mi is kapcsolatba tudunk kerülni, hiszen nem véletlenül szólal meg néha a hang bennünk, hogy „na ezt már azért nem kellene”, vagy, hogy „segíteni kellene neki”.
Ezért tartják úgy, hogy az ember valójában három részből áll: testből, lélekből és szellemből, és ez a szellem az, aki olykor megszólal bennünk, és amely nem ehhez a világhoz tartozik.
Gondoljunk csak bele, ha nem folyton azt tanítanák, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”, hanem azt, hogy „gondolkodom, mert megteremtettek”, akkor könnyebben rájönnénk, hogy kell, hogy legyen, aki létrehozta a személyemet, hogy milyen csoda az, hogy lelkivilágom lehet, és nem csak egy sejthalmaz vagyok. És ha engem is teremtettek, akkor nyilvánvalóan céllal teremtettek meg. De mi lenne az én célom? Végül is részben erről kell, hogy szóljon az élet: felvenni a kapcsolatot a Teremtővel, hogy rájöjjünk, mi is az életünk értelme, milyen feladatot bízott ránk.
És ha létezik Isten – és nekem meggyőződésem, hogy létezik –, akkor vajon milyen lehet ez az Isten? Vajon ha tényleg létezik, akkor nem hagy maga után nyomot, hogy megismerhessük?
Dehogynem. És itt érkezünk el az első nagyon fontos megállapításhoz. Ha tehát létezik objektív igazság, akkor a Földön lévő sok vallás közül lennie kell egynek, amely a legközelebb áll az igazsághoz. Ha Isten létezik, akkor nyilvánvalóan gondoskodott arról, hogy megismerhető legyen, tehát logikus, hogy csak meg kell találnunk a vallások között azt, amely tényleg igaz, és a többi vallás pedig inkább csak jel, bizonyíték arra, hogy a Földön mindenhol megérezték, hogy léteznie kell valamilyen természetfelettinek.
Dr. Szadai Szilárd
Forrás: Dr. Szadai Szilárd ügyvéd Facebook-oldala
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás