Egy olasz fiatal, aki életével és halálával is tanított

Egy fiatal olasz srác, aki sportolt, tanult – mégpedig remek eredményekkel – horgászott, és közben a szabadtéri események szerelmese volt. Ő volt Nicola Perin, a mindig mosolygós fiatal, aki azonban 15 évesen leukémiás lett. Betegségét méltón, sőt példamutatóan ajánlotta fel, hitében megerősödve halt meg mindösszesen 17 évesen. 
Habár még nem közismert, de a szülőföldjén, Olaszországban élőkre már most ösztönzőleg hat az életpéldája: szűk hazájában sokan már most imádkoznak a közbenjárásáért.

Nicola 1998. február 2-án. 6 éves korában kezdett rögbizni, és nemsokára már hátvédként játszott a regionális ificsapatban ,az észak-olaszországi Rovigóban. A játékszenvedélye édesapjától ragadt rá, hiszen ez szoros kapocsként kötötte össze őket – ahogyan az Ermanno Luzi által készített interjúban is olvashatjuk, amely a szüleivel készült.

Nemcsak a rögbit szerette, hanem a horgászatot is és más szabadtéri tevékenységekbe is bekapcsolódott. Ugyanakkor tudta, hogyan hasznosítsa az energiáját az iskolában is, ahol tanulóként és barátként is kitűnt, és elnyerte mind a diáktársak, mind a tanárok tiszteletét. Mindig segítőkész volt és minden korosztállyal szót tudott érteni.

Kis naplót is vezetett a fiatalkorához képest kiemelkedően érett fiú, ahol ezt írta: „Nagy örömet jelent számomra, hogy minden nap megélhetem a megbocsátást, a barátságot, a szolidaritást és a vendégszeretetet.” Ezt az idézetet és még továbbiakat olvashatunk az életrajzában, amely olasz nyelven íródott Isten hátvédje: Nicola és az ő gyógyíthatatlan életkedve címmel.

Amikor középsikolás lett, fényes jövő állt előtte. Ekkor azonban fáradtságra és egyéb tünetekre kezdett panaszkodni, ezért szülei orvoshoz vitték. Az eredmény lesújtó volt: 2013-ban, 15 évesen leukémiát diagnosztizáltak nála.

Hit és bátorság a szenvedésben

Nicola meglepő lelkierővel nézett szembe a diagnózisával. Hamarosan Gianluigi Pasquale kapucínus szerzetes lett a lelki vezetője, majd a gyóntatója is. A tinédzser különös odaadással tisztelte Pio atyát és a Szűzanyát, kedvenc imádsága pedig a Miatyánk volt.

Türelmes és alázatos maradt a szurkálások és böködések közepette, amely együtt járt a vizsgálatokkal és a kezelésével. „A fiam mindig mosolygott. Ő hordozott minket és az orvosokat, ő támogatott minket” – mondta az édesanyja a Luzinak adott intejrújában. „Nagy nyugalommal és békével” szenvedett, sosem panaszkodott, és gyakran bátorította a fiatalabb betegeket és együtt játszott velük.

Mindez nem azt jelenti, hogy a szenvedés könnyű volt számára. „Nicola írásai között olyanokat is találtunk, amelyben kéri az Istent és a Szűzanyát, hogy bocsássanak meg neki, hogy nem tud imádkozni vagy nincs elég ereje hozzá” – nyilatkozta az édesanyja Luzinak. De még így is „megmutatkozott hatalmas hite és az Istennel való erős kapcsolata”.

Betegen is másokért

Nicola azt írta a naplójába, hogy a betegsége megtanította neki, hogy élete minden egyes napját értékelje. „Sokszor elképzeltem, hogy majd megöregszem, egy napon megráncosodom és a hajam megszürkül. Elképzeltem, hogy családom lesz. Az élet már csak ilyen. Törékeny, értékes és kiszámíthatatlan. Minden egyes nap, amelyet végigélhetünk, nem kijár nekünk, hanem ajándékba kapjuk. Szeretem az életemet, boldog vagyok, és adósa vagyok a szeretteimnek. Nem tudom, mennyi ideig fogok élni, úgyhogy nem akarom arra pocsékolni az időmet, hogy szomorkodom.”

Figyelmét mások felé fordította: bocsánatot kért a szüleitől, hogy szenvedniük kell miatta, és játszott a beteg gyermekekkel a kórházban, hogy felvidítsa őket. Az édesanyja az Aleteiának adott interjújában azt mondta, hogy egy alkalommal Nicola iPad-et kapott ajándékba, és amikor rájött, hogy már nem fogja használni, így szólt: „Nem számít, majd eladjuk és segítünk vele más gyerekeknek és családoknak.”

Minden lehetséges kezelést megkapott, beleértve két csontvelő-átültetést is (egyet az édesapja, egyet az édesanyja jóvoltából), mégsem gyógyult meg. Teljesen tisztában volt a helyzete súlyosságával, mégsem vesztette el a reményt. Folytatta középiskolai tanulmányait, Skype-on keresztül kapcsolódott be az órákba. Az első átültetés után még ösztöndíjat is kapott a tanulmányi eredményéért.

Keresztvetés: az utolsó cselekedet

Végül túl gyenge lett ahhoz, hogy bármilyen tevékenységet végezni tudjon. Két nappal a halála előtt megkérte édesapját, hogy segítsen neki keresztet vetni. Ez volt az utolsó mozdulata életében. 2015 december 24-én halt meg, 17 évesen. „Felajánlotta szenvedését és mindvégig elfogadta azt” – mondta édesanyja Luzinak.

Mindössze néhány évvel a halála után sokan látogatják a sírját és kérik közbenjárását. „Már vannak, akik segítséget kaptak; most gyűjtjük a tanúságtételeket, követjük a püspök utasításait, aztán jövőre majd bemutatjuk ezeket neki” – mondta az édesanyja.

Forrás: Aleteia

Fordította: Pál Ágnes

hirdetés