Váratlan betegség, megrendítő diagnózis, imádság, kegyelem és a hit megtartó ereje – többek között ezekről beszélt őszintén Ákos egy személyes hangvételű beszélgetésen. A zenész először mesélt nyilvánosan az idei év egészségügyi megpróbáltatásairól, miközben megtérésének történetét, a ferences közösséghez fűződő kapcsolatát és azt is megosztotta, hogyan tapasztalta meg Isten jelenlétét élete legnehezebb pillanataiban.
A hitről, a megtérésről, a szenvedésről és a kegyelem megtapasztalásáról beszélt őszintén Ákos a szegedi Ferences Ijfjúsági Találkozón, amelyen személyes életútját, hitének alakulását és az elmúlt időszak egyik legnehezebb megpróbáltatását is megosztotta a közönséggel. Vallomásában arról beszélt, hogy bár sokan ismert emberként tekintenek rá, a hithez vezető útja ugyanolyan volt, mint bárki másé.
„Én felnőtt megtérő vagyok, az hogy „Ákos, a híresség” hogyan talált arra az útra, amire mindenki rátalálhat, az nem különbözik a hallgatóság útkeresésétől, úttalálásától. Az a kérdés, hogy észrevesszük-e az életünkben, amikor megszólítanak bennünket. Én 33 éves koromig nem vettem észre, de akkor az öcsém nászmiséjén rájöttem, hogy amit én addug korábban egy üres formának képzeltem, annak van tartalma, hogy van Isten. Amikor először megérinti az embert, akkor azt kérdezi magától, hol voltam eddig, miért nem értettem ezt korábban?
Az én nagy útravalóm az akkori nászmisét bemutató Farkas atyától – akitől rengeteget kaptam -, hogy a csoda az egyetlen realitás. Minden, ami a csodán kívül van az valami hétköznapi dolog, amibe nem tudunk felnőni addig a gondolatig, hogy megértsük: velünk akarnak valamit, nem vagyunk tévedés, egyikünk sem.”
hirdetésA zenész szerint a hit nem egy egyszeri felismerés, hanem egy folyamatos kapcsolat, amelyet táplálni kell. Ennek fontos állomása volt számára a pasaréti ferences közösség is. Ákos a beszélgetés során elmesélte, hogy miért járt a pasaréti templomba vasárnaponként a beszélgetést vezető Ocsovai Grácián atya szentmiséire. Sokat kapott ezektől a homíliáktól, a ferencesek nyitottságától. Előfordult, hogy jegyzetelni kezdett a prédikáció alatt, amelynek a vége az lett, hogy a prédikáció egyik fontos sora végül bekerült a dalszövegébe.
A hit szerinte nem csupán ünnepi alkalmakra való, hanem leginkább akkor mutatkozik meg az ereje, amikor az ember nehéz helyzetbe kerül:
„Ha majd jön a baj – és ne tévedjünk, a baj jön, – akkor „minden vonal” foglalt lesz és azokat kapcsolják majd talán hamarabb, nagyobb eséllyel, akiknek van egy bejáratott kapcsolatuk a védőszentjükkel és a szentekkel. Amikor árvíz van, akkor mindenkit térdre tud borulni, a zuhanó repülőn pedig nincs ateista – ismerjük ezeket a népi bölcsességeket. Az életünk amellett hogy szárnyaló repülő egyben zuhanó repülő is, mindannyian ugyanoda tartunk.”
A beszélgetés legszemélyesebb része az volt, amikor Ákos először beszélt nyilvánosan arról a betegségről, amely az idei évben váratlanul érte. Vallomásában végig azt hangsúlyozta, hogy nem a betegséget szeretné a középpontba állítani, hanem azt a kegyelmet, amelyet a történtek során megtapasztalt:
„Isten látja lelkem, hogy nem arról akarok beszélni, hogy egy betegség kapcsán vagy betegség után – nem is tudom, hogy ez kimondható-e, – ez az első nyilvános megjelenésem. Ennek kapcsán viszont megtapasztaltam a kegyelemnek olyan formáit, hogy ha nem lettem volna eddig hívő, most hívővé váltam volna. Én úgy mentem el idén tavasszal egy orvosi vizsgálatra, hogy semmilyen panaszom nem volt. Húztam-halasztottam, de valami erő kinyúlt az égből és belökött – ez már egy csoda, hogy elmentem, én, aki panasz nélküli ember voltam. Minden vizsgálaton átestem és semmilyen hibát nem találtak, míg az utolsó vizsgálat után megkérdezték, hogy volt-e nyaki ultrahangom mostanában. Mondtam, hogy nem, erre azt felelték, hogy akkor még egy ilyen ráadást elvégeznek.
Felkelek az asztalról, mondják hogy „van egy növekvény a maga nyakában, a pajzsmirigyben, ezt most akkor megszúrjuk”. Azt válaszoltam, hogy valakinek biztos, de ma este az Uránia Filmszínházban lesz közönségtalálkozóm, talán majd a későbbiekben. Azt tanácsolták, hogy sokat ne várjak vele, mert ez már az a méret, amit mintavételezni kell. Egy hétig beszéltem magammal, hogy minek ez nekem, ha jóindulatú, akkor minek szúrni, ha meg rossz akkor pláne minek.
A Fatimai Szűzanya jelenésének évfordulójára, május 13-ra kaptam időpontot, én ezért mentem el, mert gondoltam biztos akar valamit velem.
Máskor egy hétig kell várni ennek az eredményére, most azonban hat órával később hívtak, hogy „Művész úr, jöjjön már be egy kicsit beszélgetni”. Amikor az embernek megmondják a diagnózist, az egy nehéz próba, akkor az ember szíve hamar becsúszik a zokniba. Ráadásul egy olyan családból jövök, ahol édesapámon és édesanyámon is végignéztem, hogy egy ilyen betegség milyen lefolyású lehet. Ha azt mondanám, hogy nem ijedtem meg az nem lenne igaz. Három hét őrület következett a műtétig, ameddig én pánikszerűen dolgoztam a stúdióban, mivel azt mondták, hogy a beavatkozásnak lehet olyan mellékhatása, hogy utána nem lesz hangom. Ezért kicsit bepánikoltam, felvettem mindent amit tudtam, felmondtam novellákat hangoskönyvként. Belefért még egy sümegi zarándoklat Grácián testvérrel, a Fájdalmas Szűzanyához, életem egyik nagy élménye marad az ahogyan éjszaka egy szál gyertyafényben imádkoztunk.
Nagyon komoly imaháttér szerveződött, megkaptam a betegek szentségét is.
Én, aki kontrollmániás vagyok az utolsó napon úgy mentem be a kórházba, hogy nem ismertem magamra. Ki ez az ember? Tök nyugodt voltam. Azt mondtam vízzé válok, rábízom magam Istenre megyek az áramlatokkal, az orvosok csináltam már néhány ezer ilyen műtétet. Teljesen megnyugodtam az utolsó percekre és oda tudtam bízni magamat. Életemben nem történt velem ilyesmi.
Megtörtént a beavatkozás, feleségem mondta, hogy rettenetesen néztem ki, amikor kihoztak a műtőből, ennél már csak a professzor nézett ki rosszabbul, mert ráírták a kartonomra, hogy „professzionális hanghasználó”. A hozzátartozóim szerint a műtőből kifelé már beszéltem a saját hangomon – szerencsére én nem emlékszem arra, hogy mit.
Két nap után kitettek a kórházból, utána elmentem egy nagy vérvételre, az endokrinológus kérdezte előtte, hogy láttam-e a szövettanját a kivett „ügynek”? Kiderült, hogy a rosszindulatú daganat egy millimétere volt a pajzsmirigy burkától, az utolsó percben vették ki. Aznap este csörgött a telefonom – miközben az endokrinológus hölgy elérhetetlen volt, mert tanított, vizsgáztatott, nagyon komoly szaktekintély – a doktornő hívott este kilenckor. Kérte, hogy üljek le, megjött a vérlelet: tökéletes. Olyan, mintha nem vették volna ki a pajzsmirigyének a felét.
A Szűzanya kinyúlt az égből és elküldött az orvoshoz.
Talán kimondhatom, hogy túl vagyok valamin, ami arra tanított meg, hogy az élet nagyon véges. Megérte a fél pajzsmirigyem, hogy láttam a családom milyen összetartó, tudom, hogy a barátaim közül kire számíthatok, hogy vannak akik imahátteret biztosítanak egy ilyen eseménynél.”
A személyes történet végül egy általánosabb üzenetben teljesedett ki. Ákos szerint az ember hajlamos azt hinni, hogy az élet megkíméli majd a komoly próbatételektől, pedig valójában éppen ezek azok a helyzetek, amelyekben kiderül, milyen kapaszkodói vannak:
„Én nagyon igyekeztem amikor ezt a rossz hírt meghallottam tartani magamat és úgy viselkedni, mint aki nagyon bírja ezt a stresszfaktort. Vártam is, hogy megcsörren a telefonom és egy lágyan búgó női hang belemondja, hogy „Kovács úr, ez csak egy teszt volt, azt akartuk megnézni, hogy egy ilyen helyzetben hogyan viselkedik: mintaszerűen, most már hazamehet”. De emberek, ilyen telefon nem jön. Azt várjuk, hogy szükséghelyzetek nélkül megúszható az életünk. Szerintem az élet szükséghelyzetek sorozatából áll: az a kérdés, hogy van-e fogódzónk ilyen helyzetekben, van-e hova nyúlni. Létezik-e az a bejáratott kapcsolat, ami a védőszentünkkel, a szentjeinkkel fenntartandó.”
hirdetés
