Mikor menjünk oda egy hajléktalan emberhez? Honnan tudjuk, ha tényleg segtségre szorul? Miért van több férfi az utcán, mint nő? Hogy segít a Magyar Református Szeretetszolgálat a krízisbe került embereknek? Lehet evangelizálni a hajléktalanokat? Találkoznak köztük hívőkkel? Interjúnkból kiderül!
Január elején váratlanul hideg idő köszöntött az országra, többször vissza-visszatért és olykor hetekig is eltartott. A Magyar Református Szeretetszolgálat rögtön az utcán lévők segítségére sietett, a szokott módon elindítva Felebarát programjukat. A hajléktalanok embertársak között végzett szolgálat során szerzett tapasztalataikról kérdeztem Dobis-Lucski Zsófiát, a Magyar Református Szeretetszolgálat kommunikációs vezetőjét.
Mióta működik a Felebarát program, mi a küldetésetek?
A Magyar Református Szeretetszolgálat idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját, a Felebarát programnak bizonyos elemei – például, hogy segítjük a hajléktalan testvéreket, vagy hogy tűzifa-támogatást nyújtunk a családoknak – már több éves múltra tekintenek vissza, de maga a Felebarát program 2022-ben született meg, ekkor egységesült.
Az a gondolat hívta életre a programot, hogy legyen egy olyan gyűjtésünk, ami a teljes téli krízisidőszak idején segítséget nyújt. Egyrészt a hajléktalan embertársainkra fókuszálunk, másrészt azokra a szegény sorsú családokra és idősekre, akiket a lakhatási szegénység fenyeget.
hirdetésFontos tudni, hogy a hideg nemcsak az utcákon élőkre jelent veszélyt, hanem azokra is, akik fűtetlen otthonokban élnek.
Ha tartósan 18 fok alá esik az ingatlanon belüli hőmérséklet, akkor egy házban is ugyanúgy ki lehet hűlni, mint az utcán éjszakázva.
Fotó: Karsa Patrik – Dobis-Lucski Zsófia
Mivel már van egy múltja a programnak, idén is mindenképp elindult volna januárban, de így, hogy az év első napjaiban ennyire hirtelen megérkezett az extrém hideg hazánkba, nem tétlenkedtünk, hanem a tervezési szakaszt jelentősen lerövidítve azonnal elindítottuk a Felebarátot. A nagy hideg megsokszorozta a teendőinket és azonnali lépésre késztetett bennünket.
Az ország mely városaiban nyújtottatok segítséget?
Több helyen jelen voltunk, de az első napon az utcai szociális munkát Budapesten indítottuk el. A kollégák felkeresték azokat a forgalmas csomópontokat a városban, mint a pályaudvarok környéke, Blaha Lujza tér, Kálvin téri megálló, ahol jellemzően hajléktalan emberekkel szoktunk találkozni. Vittek forró teát, hálózsákokat, takarókat, szendvicseket, vitamint.
Ez a munka több városban folytatódott, ahol jelen vannak a szeretetszolgálat irodái. Szegeden, Debrecenben és Ózdon is végeztünk utcai szociális munkát, teajáratot, valamint hajléktalanokat ellátó intézményeket is támogattunk takarókkal, hálózsákokkal, téli ruhákkal. Januárban aztán életbe lépett hazánkban a vörös kód riasztás, amikor is a szociális intézményeknek kötelessége mindenkit befogadni a szállókra. A vörös kód riasztás január 30-ig volt érvényben, Budapesten teajáratot továbbra is tartottunk minden hétfőn és pénteken a Református Tiszta Forrás Hajléktalanokat Segítő Szolgálatával közösen. Minden héten két alkalommal útra keltek a munkatársaink a jól bejáratott útvonalon – azt tapasztalták, hogy a hajléktalan embertársaink már ismerik és várják ezeket az alkalmakat, tudják, hogy mikor és hova kell érkezni, melyik pályaudvaron mikor lesznek ott az MRSZ-es segítők zöld kabátban.
Az utcai szociális munka mellett elindult a melegétel-osztás is január folyamán. A két hónap alatt összesen 15 ételosztást tartottunk országszerte több településen, ez több mint 2300 tányér ételt jelentett. Idén újdonság volt, hogy nemcsak meleg ételt, hanem minden egyes ételosztásunkon fél vagy egy kiló kenyeret is tudtunk adni a rászorulóknak. Ezzel kicsit hosszabb távon tudtuk támogatni a nélkülözőket.
Az ételosztások kapcsán több éve az a tapasztalat, amit idén is láttunk: korántsem csak a hajléktalanok érkeznek, nagyon sok nyugdíjassal is találkozunk, vagy akár munkanélküli, de
aktív korban lévő embertársunk is beáll a sorba, nekik is szükségük van erre az egy-egy tányér ételre.
Ahogy említed, ezzel a kis plusz kenyérosztással is a hosszabb távú támogatás volt a cél, de van rá mód, hogy ennél erősebb hálót is biztosítsatok számukra?
Hála Istennek a Magyarországi Református Egyházon, illetve a Szeretetszolgálaton belül is számos módon nyújthatunk támogatást. Ha valaki jelzi felénk, hogy segítségre szorul, mi igyekszünk mellé állni. Fontosak az adott pillanatban nyújtott támogatások, legyen az akár egy tányér étel vagy egy élelmiszercsomag, de számunkra is az a legfontosabb, hogy ezeknek az embereknek reményt és új lehetőségeket tudjuk biztosítani.
Az elmúlt hónapokban is több példa volt erre: az egyik budapesti pályaudvaron volt egy hajléktalan hölgy, akihez a teajárat során a munkatársak odaguggoltak, elfogadta jó szívvel a teát, a szendvicset, majd elkezdtek vele beszélgetni, és ahogy bizalmába fogadta a munkatársaimat, elmondta, hogy ott ül a hideg kövön, nem tud felállni, mert annyira fekélyes a lába. Arra esélye sem volt, hogy egy kórházba két lábon bemenjen, mobiltelefonja nem volt,
a járókelők közül, hiába próbált szólongatni embereket, hogy egy hívással segítsenek neki, senki sem állt meg – és egy idő után abba is hagyta a kérést.
Őt például a munkatársaink úgy segítették, hogy kihívták hozzá a mentőszolgálatot, akik ellátták, bevitték a kórházba, és amíg vizsgálatokon volt, leszerveztük, hogy amikor átkötözik a lábát, ne az utcára vigyék vissza, hanem az egyik fővárosi hajléktalanszállóra.
A Szeretetszolgálat fenntartásában, valamint több református gyülekezetnek is vannak hajléktalanellátó intézményei, amelyek között nemcsak krízisszállók, hanem nappali melegedők is megtalálhatóak. Ezekben az intézményekben tudunk abban segíteni, hogy elinduljon azon az úton a hajléktalan embertársunk, hogy felvesszük a kapcsolatot a hivatalokkal, hogy legyenek megfelelő okmányai. A hajléktalanoknál nem ritkaság, hogy nincsen érvényes személyi igazolványuk, lakcímkártyájuk, irataik, ebben is tudnak a szociális munkások segíteni. Mikor ez rendeződik, azt szoktuk kérni, hogy próbáljon meg valamilyen munkát keresni. Volt már arra is példa, hogy egy nem hajléktalan, de nagyon súlyos anyagi krízisben lévő családot úgy tudtunk segíteni, hogy egy apukát felvettünk közfoglalkoztatottként magunkhoz, így lett legalább egy fix bevétele a családnak és apránként talpra álltak.
Azt tapasztalom, hogy ha valakiben megvan az elhatározás, az akarat, mer segítséget kérni és ő is beleteszi az energiát, akkor a szeretetszolgálat tud az a segítő kéz lenni, ami nem hagyja, hogy visszaessen a nehézségbe. Vannak előttünk olyan példák, akiknek sikerült rendezni az életét.
Mint mondtad, számítanak rátok, várják a zöld kabátok feltűnését, de mi a tapsztalat, örömmel veszik, ha odaléptek hozzájuk, vagy esetleg olykor gorombák a szolgálattevőitekkel?
Mindkettőre volt már példa a szolgálatunk során, de azt tapasztaljuk, hogy a nagy hidegekben jólesik nekik, ha valaki odalép. Nagyon elenyésző az, aki elutasítaná a segítséget. Az fontos, hogy ilyenkor egy bizalmi kapcsolatot ki kell építeni: nemcsak megkérdezzük, kér-e egy teát, hanem odalépünk, beszélgetünk. Látjuk, hogy nagyon jól esik az embereknek, amikor azt érezhetik, hogy valaki arra szánja az idejét, hogy meghallgassa őket. Közben elkortyolják a teájukat, megeszik a kis szendvicsüket, a beszélgetés pedig folytatódhat abba az irányba, hogy segítsünk nekik egy szállóra bejutni.
Összességében örömmel és hálával fogadják az odafordulást. Az egyik ételosztásunkon találkoztunk egy férfival, akinek nagyon meghatott a kijelentése, amikor éppen a gulyáslevesét fogyasztotta. Megkérdezte, hogy mióta dolgozunk itt, van-e családunk, vannak-e gyerekeink, elkezdtünk beszélgetni, mint ember az emberrel, és aztán teljesen magától azt mondta, hogy attól, hogy ő hajléktalan, nem egy buta ember, teljesen felfogja, hogy nekünk is szombat van, ez nekünk sem munkaidő és mi is a mínusz fokokban állunk itt, reggeltől főzünk, délután osztunk, hogy neki legyen mit a kezébe adni. Azt mondta, hogy
neki ezért van még hite, mert bármilyen nehéz is az élete, mindig azt tapasztalja, hogy a Jóisten csak nem hagyja, hogy éhen haljon, hiszen küld idegen embereket, akik segítenek.
Mikor kell egy hajléktalanhoz segítséget hívni? Az átlagember nem mindig mer csak úgy odalépni hozzájuk, de mégis érezzük, hogy van felelősségünk.
Nagy felelősségünk van! Sajnos a mai társadalomra jellemző, hogy elfordulunk, gyorsan továbbállunk, azt gondolva, hogy nekünk ehhez nincs közünk, nem a mi bajunk, elmegyünk mellettük, pedig
itt tényleg életekről van szó.
Tény, ami tény, vannak olyanok, akik nem szeretnek bemenni szállókra, és amíg csak lehet, az utcán maradnak, de az a fontos, hogy amikor láthatóan rosszul van valaki, akkor mindenképp értesítsük a mentőszolgálatot. Ha alvó embert látunk, akkor se menjünk el mellette. Nem kell félni tőlük, nyugodtan lépjünk oda, próbáljuk egy kicsit megmozgatni, szólongatni a hajléktalant, mert mínusz 10 fokban nem egy egészséges dolog kint aludni. Ha azt látjuk, hogy magánál van, tud beszélni, tényleg csak lepihent, akkor lehet, hogy nem lesz semmire szükség, de hogyha nem reagál a megszólításra, akkor szintén értesítsük a mentőszolgálatot. A diszpécserszolgálatot vagy a hajléktalanellátó intézményeket pedig akkor kell hívni, hogyha a hajléktalan magánál van, tud beszélni és akár ő maga el is mondja, hogy nincs hova menni, nagyon fázik, segítsünk neki azzal, hogy felhívjuk a diszpécserszolgálatot, mert ők be tudják kísérni egy szállóra.
Az a legfontosabb, hogy próbáljunk ne közömbösek lenni.
Sokszor az is elég, ha egy forró italt vagy egy szendvicset viszünk nekik. Azonban ha nincs magánál, nem tud válaszolni, akkor mentőt kell hívni.
Milyen számotokra szembesülni ezzel a kiszolgáltatottsággal? Megrendítő dolgokkal találkozhattok a szolgálatotok során.
Természetesen nehezek ezek a helyzetek, de az adott pillanatban nekünk nem a megrendülés a dolgunk, hanem hogy megoldást keressünk a helyzetre. Rossz látni ezeket a sorsokat, pláne, ha valakivel beszélgetésbe elegyedtünk és kiderült róla, hogy volt egy stabil élete, csak egy rossz döntés, vagy akár egy válás, munkahely elvesztése egyik pillanatról a másikra tönkretette. Ezeket borzalmas hallani, de beszélgetünk velük, a közeli és a távolabbi jövőre tekintünk, hogy az adott helyzetből – akár a segítségünkkel – hogyan lehet kiutat keresni.
A mi munkatársainknak – a Magyar Református Szeretetszolgálatnál – van Istenbe vetett hitük. Ez sokat jelent a hétköznapokban. A Bibliában olyan szép az az igevers, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem”. (Fil 4,13) Mi tényleg hisszük ezt, és meg is éljük mindennap, hogy a munkánk nagyon nehéznek tűnik, de ad hozzá erőt a Jó Atya. Ha az a dolgunk, hogy tudjunk valakinek segítséget nyújtani, akkor segít abban is, hogy el tudjuk hordozni a terheket.
Másrészt tényleg az a helyzet, hogy nagyon sok nehézséget látunk, de ha csak egy pozitív esettel találkozunk, tudomásunkra jut, hogy annak idején segítő kezet tudtunk nyújtani és elkezdett jó irányba fordulni az élete valakinek, az olyan örömmel tölt el minket és annyira feltölti az embert, hogy erőt tud adni a folytatáshoz. Ez a jellemző:
kevesebb jó történet több erőt tud nyújtani, mint amennyit a nehézségekkel való szembesülés elvesz.
Az utcán sétálva is látjuk, hogy több a férfi hajléktalan, mint a női, illetve tendencia lehet az is, hogy mentálisan zavart emberek kerülnek utcára. Ti ezt hogy tapasztaljátok?
Látunk erre példát. Alapvetően az, hogy több a hajléktalan férfi, mint a nő, igaz. Ennek akár az is állhat a hátterében, hogy ha válásra kerül sor, akár egy bírósági döntésnél, akár csak az emberi jóindulat szempontjából gyakoribb az, hogy a nő a gyerekekkel otthon marad, így a férfit fenyegeti inkább, hogy utcára kerül.
De a mentális betegségek – illetve tagadhatatlanul a függőségek – is megjelennek a hajléktalan emberek körében. Tény, ami tény, az alkohol nagyon gyakori kísérője ennek az életmódnak, de azért nem mindegy az ok-okozat. Azt látnunk kell, hogy nem minden hajléktalan azért lett hajléktalan, mert alkoholista volt, hanem nagyon sokszor ez már csak egy okozat: utcára kerül, semmije sincsen, és ha egy pár száz forintért hozzá tud jutni valamilyen olcsó italhoz, az egyrészt ad egy pillanatnyi melegséget, és nem érdekli akkor annyira, hogy hideg van, másrészt addig elfelejti az őt ért nehézségeket.
A református hajléktalanszállókról Budapesten és Debrecenben is tudni kell, hogy ezekben az intézményekben szondát fújatnak a hajléktalanokkal. Csak akkor tölthetik bent a nappalt és az éjszakát, ha vállalják, hogy nem isznak, józanul töltik bent az idejüket és próbálnak megerősödni. Az, hogy ebből hogyan lehet kigyógyulni hosszú távon, már a továbbirányítás kérdése.
Téli hideg idején az az első, hogy bekerüljenek, ott legyenek a menedékhelyen, az életüket megmentsük, de amikor valaki egy tiszta pillanatában van akár már másnap, vagy több nappal később – a munkatársaink nagyon ügyesen érzik ezt a pillanatot, hogy mikor lehet velük beszélni -, akkor lehet elkezdeni, hogy hova tovább, mert van Iszákosmentő Missziónk, és ha bármilyen szerhasználatról van szó, ahhoz is megvannak a megfelelő intézmények, ahova küldhetjük őket. És valóban, akár a pszichés zavarok is megjelenhetnek a hajléktalanok körében, ilyenkor igyekszünk segíteni pszichiátriai intézményben való elhelyezésüket.
Mennyire tudjátok a szolgálatotok során közel vinni a hajléktalan emberekhez az örömhírt? Van módotok evangelizálni?
Ha krízisről beszélünk, ha valakit a megfagyástól kell megmentenünk, akkor abban a pillanatban, ha azt mondjuk neki, hogy veled van az Úr, nem biztos, hogy megérti a jelentőségét…
Ehhez el kell jutni egy bizalmi szintre. De például a budapesti Tiszta Forrás hajléktalanszállón minden szerdán van istentisztelet, minden reggel van áhítat és lehet, hogy nem mindenki úgy ül be, hogy már hithű keresztyén hajléktalanként, de már önmagában az, hogy hallja az igét és megtapasztalja azt a légkört, hogy valaki odafigyel rá, valaki segítséget akar neki nyújtani és mellette van, sokszor ez az odafordulás tudja megérinteni őket a legjobban.
Ahogy telik az idő, egyre inkább megnyílhat a szívük az ige meghallására.
Találkoztok a hajléktalanok között vallásos emberekkel?
Vannak hitben élő hajléktalanok. Mindig pozitív felismerés, amikor látjuk, hogy valaki a nehézségek ellenére is megmarad a hitben. Személyes példa, hogy annál a gyülekezeti templomnál, ahova a családommal járok, mindig ugyanaz a hajléktalan ugyanazon a lépcsőn szokott ülni, és ő például nemcsak az istentisztelet végére jön oda kéregetni, hanem végig is üli hátul.
Mondhatom, hogy szinte a gyülekezet része, mindenki áldás, békességgel köszön neki, beszélgetünk vele, megkérdezzük, hogy hogy van.
Láttam már olyat, hogy hajléktalan a hajléktalant evangelizálta, arról beszélt, hogy nézd meg, itt vagyunk a nehézségben, de valahogy mégis mindig van segítség és mindig mellettünk van a Jóisten.
hirdetés
