Amikor Péter Anna, a 777 csapatának tagja megérkezett Tajvanra, a rengeteg új élmény és feladat hamar elsodorta a mindennapok csendjét. Csak néhány nap elteltével döbbent rá, hogy bár ő kevesebb időt szánt az imára, Isten jelenléte végigkísérte minden pillanatát. A tanulmányait a sziget-országban folytató Anna az elkövetkező hetekben többször is megosztja élményeit és gondolatait a 777 olvasóival.
Az imaélet minden keresztény ember számára fontos kell, hogy legyen, hiszen ez az egyik módja, hogy kapcsolatot teremtsünk Istennel. Azonban vannak helyzetek, amikor elfeledkezünk erről, elsodornak minket a hétköznapi teendők és háttérbe szorul az, aki igazán fontos. Ugyanez történt velem is, miután megérkeztem Tajvanra, ahol néhány hónapot tanulok.
Új élethelyzet, új problémák, új emberek, megoldandó feladatok, sűrű hétköznapok… Hogyan lehet ilyen helyzetben minőségi időt szakítani Istenre? Tettem fel magamnak a kérdést az egyik este, amikor épp próbáltam imádkozni, és rájöttem, hogy már napok óta nem töltöttem rendes időt az Úrral.
Amikor rádöbbentem erre kicsit megijedtem, ugyanis jelenleg Tajvanon tanulok, és azzal a szándékkal indultam el otthonról, hogy mindennap bőven fogok Istenre időt szánni, mert ez mind Neki köszönhető és Nélküle nem is tudnám végig csinálni. Erre két nap után felborult ez az egész.
Őszintén ez elég rosszul érintett, hiszen pont nagyböjt van, és még ezt az alap elhatározásomat sem tudom megcsinálni…
Az első napok izgalmai, hogy mindenhol új emberekkel találkozom, hogy mindig van kivel mit csinálni nagyon lefoglaltak. Nem volt olyan, hogy egyedül lettem volna, még a kollégiumi szobán is ketten osztozunk. Ebben a zsongásban nagyon nehéz megállni, és őszintén Isten felé fordulni. Hiába próbáltam, az agyam nem tudott leállni, folyamatosan pörgött, túl sok inger érte mindennap. Csak azon kattogtam milyen feladatok várnak rám, mit csináltam aznap, kikkel találkoztam stb. Ez viszont rátette pecsétjét az Isten kapcsolatomra.
Igaz, napközben sokat imádkozom, mert nagyon félek a majmoktól és az egyetem teli van velük, de azért ezeket nem nevezném meghitt pillanatoknak, márpedig nekem erre lenne szükségem. Azt hiszem az Úrral töltött idő nélkül nincs is értelme az ittlétemnek. Még csak egy hete érkeztem, de már annyi ajándékot kaptam, amit remélni sem mertem volna. Elhatároztam, változtatnom kell a napirendemen, hogy legyen időm elcsöndesedni és hálát adni mindenért. Hiszen én hiába töltöttem kevesebb időt Istennel, Ő mégis velem volt minden helyzetben.
Ha van szabadidőm, amikor csak magamban vagyok azt Istenre szánom. Az elcsöndesedés még mindig nehezen megy, nemcsak az ablakom alatt sikítozó majomok miatt, hanem a rengeteg inger következtében, ami nap, mint nap ér. Remélem egy kis idő elteltével hozzászokok az új környezethez és visszatérek a már jól bevált napi elmélkedéseimhez.
A befelé fordulás és önvizsgálat számomra nagyon fontos minden élethelyzetben, hiszen hogyan tudná Isten megmutatni, mi az, ami jó és ami a gonosztól való, ha nem ezekben a pillanatokban?
Bízom benne, hogy a következő hónapokban egy olyan bensőséges kapcsolatot tudok majd ápolni Istennel, amelyben felismerem akaratát, hogy neki tetszően tudjak cselekedni. Ne csak a nehézségek közepette forduljak hozzá, hanem a boldog pillanatokban is emlékezzek arra, hogy Ő velem van és hálát adjak azért a temérdek ajándékért, amivel nap, mint nap elhalmoz. Hiszen elhozott egy csodás helyre, ahová régóta vágytam és amiért annyit imádkoztam, nem lehetek elég hálás mindezért.
Öröm tölti el a szívemet, ha visszaemlékezem az elmúlt hétre, és kíváncsian várom, vajon mit tartogat számomra az elkövetkezendő időszak.
hirdetés
