Miért nincsenek nő papok, ha Isten előtt mindenki egyenlő? Mit tanít erről valójában az Egyház és az apostoli hagyomány – és hogyan értsük Pál szavait a mai korban? Lehet-e ma is Jézus nevében gyógyulást tapasztalni, és miért beszél erről ritkábban a Katolikus Egyház? Az Életed kérdései rovatban Gájer László és Szilágyi Szabolcs atyák válaszolnak őszintén és közérthetően a hit, az Egyház és a mindennapi élet nagy kérdéseire – amelyeket Ti írtok! Ne felejtsétek: ez a rovat a ti kérdéseitekből áll össze, ezért továbbra is várjuk őket!
Viktória: Ha Isten előtt mindenki egyenlő, egy nő volt, akinek Jézus először megjelent a feltámadás után és azt mondta, vidd a jó hírt az embereknek, akkor miért nincsenek nő papok? Miért nem nézzük kontextusában Pál szavait Timóteushoz?
Gájer László atya:
A keleti és a nyugati egyház hagyományában egyaránt igaz, hogy a kezdetektől fogva csak férfiakat szenteltek pappá. Ennek pedig nem az az oka, hogy a korabeli kultúrákban egyszerűen vezető szerepet, illetve kultikus feladatokat férfiak vállaltak az érintett kultúrkörökben, hanem kizárólag az, hogy Isten úgy látta jónak, hogy férfiként lett emberré. Jézus Krisztus férfi volt.
hirdetésAmikor a nők esetleges pappá vagy diakónussá szenteléséről gondolkodunk, akkor félre kell tennünk a női emancipáció újkori – egyébként hallatlanul fontos és elismerésre méltó – hagyományát.
A női egyenjogúságért folytatott harc, a szüfrazsett, az emancipáció gazdag és mélyen morális indíttatású törekvései csodálatra méltóak. Miközben azonban a Katolikus Egyházban a nők gyakran sorsfordító és vezető szerepet játszottak – gondolok itt Sziénai Szent Katalinra, Ávilai Szent Terézre, Teréz anyára, Dorothy Day-re, Schlachta Margitra vagy az ortodox Maria Skobcovára, a pünksödi Kathryn Kuhlmanra… nagyon hosszan lehetne még folytatni a sort – ezek az asszonyok sosem kívántak papi szerepet is maguknak. Azt hiszem azért, mert a szívükben mélyen ismerték Jézust, és mélyen tudták, hogy mit jelent a papi feladat, vagyis a szentmise. Ott a pap egész személyét Jézus rendelkezésére bocsátja, hogy a Mester elmondja általa a szavakat: “Ez az én testem… Ez az én vérem…” A pap alter Christus, Jézus személyében van jelen, Jézus a pap személyében cselekszik, hozzákapcsolva ezzel a világot az egyetlen és tökéletes áldozathoz.
Innentől kezdve pedig az a kérdés, hogy a papok csak férfiak lehetnek – amely egyébként dogma is – nem emberi jogi, emancipációs vagy egyenjogúsági kérdés, hanem teológiai kérdés. A pap Jézus. És Neki úgy tetszett, hogy férfiként testesüljön meg, férfiként mutassa be az áldozatot.
Amennyiben kifogásoljuk, hogy miért csak férfiakat szentelnek pappá, akkor egyenjogúsági protest-tüntetést kellene szerveznünk maga Jézus ellen, aki egyáltalán nem vette figyelembe a női egyenjogúság ilyen társadalmi igényét.
Miközben férfiként lett emberré és férfiként lett főpappá, alapvetően és felülmúlhatatlanul – minden emancipációs társadalmi törekvésnél összehasonlíthatatlanul teljesebben -, visszavonhatatlanul és csodálatos módon szabadított fel minden nőt. Megszabadított a bűnök terhétől. Ez a valódi egyenjogúság. Az egyházszervezet és a férfiak pappá szentelésének egyházfegyelmi kérdése kapcsán a keresztény közösség az Ő személyéhez ragaszkodik, amikor nem szentel pappá nőket. Az Ő akaratát tartja tiszteletben. A szolgák Uruk kezét figyelik, neki engedelmeskednek. Ha ebből akár csak kisebb mértékben is engedünk, az Ő arca kopik meg az egyházban.
Szilágyi Szabolcs atya:
Köszönöm a kérdésedet! Kicsit távolabbról indítom a válaszomat. A mai korszellem helyesen mondja, hogy a férfi és a nő egyenlő, és még talán azt is, hogy vannak olyan, hagyományosan a nőknek vagy a férfiaknak tulajdonított szerepek, feladatok, amelyeket akár a másik nem is végezhetne. A problémát abban látom, amikor ezt a megközelítés arra is kiterjesztjük, ami nem egyeztethető már össze a nemek eleve adott különbözőségével, vagy a jézusi elképzeléssel.
Isten előtt kétségtelenül mindenki egyenlő. De van, amit Jézus csak a tizenkettőnek mondott, van, amit csak a hetvenkettőnek, van, amit az őt követő asszonyoknak, és van, amit mindenkinek.
A katolikus Egyház abból indul ki, hogy Jézus férfiakat választott apostoloknak, és az utolsó vacsorán nekik mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Lk 22,19). Férfiakat kér föl az utolsó vacsora megünneplésére, és az Egyház legbelső forrásának, a megváltás titkának hatékony megjelenítésére, és ekkor alapítja meg az Eucharisztia és a papság szentségét. Nem sokkal később ugyancsak ezeknek a férfiaknak mondja (miután leheléssel átadta nekik a Szentlelket): „akinek megbocsájtjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek nem, az nem nyer bocsánatot.” (Jn 20,23). Ezzel adja meg nekik a szolgálati hatalmat a szentgyónás szentségének kiszolgáltatására.
A Katolikus Egyház tiszteletben tartja Jézus döntését, és ezért szentel férfiakat pappá. A papságnak három rendje van: diakónus, pap és püspök. A kezdeti időkben egyes feltételezések szerint voltak női diakónusok, azaz diakonisszák is, de ez nem bizonyított. Ráadásul a vatikáni bizottság, amelyet azzal bíztak meg, hogy a nők diakónussá szentelésének kérdéskörét vizsgálja meg, decemberben arra jutott, hogy nem lehet nőket diakónussá szentelni. Ugyanakkor azt is kimondta ez a bizottság, hogy ez a kérdés véglegesen még nem eldöntött. Annak kérdése, hogy a nőket nem lehet pappá szentelni, már korábban, 1994-ben eldőlt II János Pál pápa Ordinatio sacerdotalis apostoli levelével: „Kijelentem, hogy az Egyháznak nincs semmiféle hatalma ahhoz, hogy a nőknek a papszentelést kiszolgáltassa, és hogy ehhez a döntéshez az Egyház minden hívének végérvényesen ragaszkodnia kell.” A Hittani Kongregáció pedig 1995-ben és 2004-ben is megerősítette, hogy ez a tanítás a katolikus hit részét képezi.
A protestáns hagyomány máshogy látja ezt a kérdést, amit mi tiszteletben tartunk.
Pál szavait értelmezhetjük kontextusában, de Pál tetteit vizsgálva láthatjuk, hogy férfiakat rendel kézrátétellel vezetőknek – a kézrátétel és Léleklehívás pedig a hatalomátadás és az apostoli folytonosság kifejeződése.
Az Egyház viszont nem létezne nők nélkül! El sem tudott volna indulni Mária „igen”-je nélkül, és ma sem működne, ha a nők nem végeznék azt a sokrétű vezetői, lelkipásztori, és lelki szolgálatot, amit annyira szépen tesznek. Sőt, az Egyház lényegét tekintve női! Maga a Szentírás tanítja, hogy az Egyház Krisztus mennyasszonya (vö. Ef 5,22-33), és az alapidentitását tekintve női, mert befogad, otthont ad, táplál és gyermekeknek ad életet.
A legszebb példa Szűz Mária: Mária bűntelen, hiszen benne van a Szentírásban, hogy „kegyelemmel teljes” (Lk 1,28), azaz nincs benne bűn. Sőt, ő Jézusnak az édesanyja. De Jézus mégsem választja be a tizenkettőbe, pedig ő igazán alkalmas lett volna; és Jézus mégsem hívja meg az utolsó vacsorára, vagy adja meg neki a bűnbocsájtó hatalmat, pedig ő igazán méltó lett volna rá. Mária maga sem kéri ezeket Jézustól. De van, amit tesz, és ezzel minden nőnek elmondja: nélkületek nem lenne Egyház, ha nem tesztek érte, akkor meghal az Egyház.
Nincs annál szebb hivatás, mint kimondani Jézusnak az igent, azt tenni, amit Jézus kér, és tanúságot tenni róla tettekkel és szavakkal.
Norbert: Azt szeretném kérdezni az Atyáktól, hogy ők hisznek-e abban, hogy Jézus Krisztus nevével a mai napig gyógyítanak? S hogy a Katolikus Egyház miért nem ad ennek nagyobb jelentőséget?
Szilágyi Szabolcs atya:
Hát persze! Ezt tanultuk, ezt végezzük, és ezt tapasztaljuk. A gyógyítás szentírási alapja, hogy „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 13,8), azaz az akkori Jézus és a mai Jézus között nincs különbség, Ő akkor gyógyított, és ma is szeretne. Számtalan hely van az Újszövetségben, amikor Jézus nevében gyógyítanak és ördögöt űznek. Mindezeknek a hátterében Jézus kijelentései vannak, és Ő mindig igazat mond: „Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk 16,17-18); és „Bizony, bizony mondom nektek: bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” (Jn 16,23). Ezen felül Jézus neve a Jesua-ból jön, az pedig a Jeho-sua-ból ami azt jelenti, hogy: az Úr megszabadít. Jézus neve szabadító erővel bír, mert a neve azt jelenti, aki Ő maga: Ő a Szabadító, az egyedüli, aki képes teljesen megszabadítani.
Ezt hiszem és tapasztalom is.
A Katolikus Egyházban is megtalálható ez a szolgálat, főleg karizmatikus körökben. és meglátásom szerint egyre inkább terjed az a gyakorlat, hogy Jézus nevében imádkoznak és kérnek gyógyulást vagy szabadulást. Fontos figyelembe venni, hogy Jézus a teljes szabadulásunkat szeretné, azaz az üdvösségre jutásunkat. Ezért minden, a nevében intézett ima ellenére is előfordul, hogy ezen földi keretek között nem szűnik meg a betegség, vagy az adott terheltségek. De a bűneinket mindenképpen el akarja venni, hiszen a teljes szabadulásunkat szeretné.
A plébánián, ahol szolgálok, két közbenjáró imacsoportunk is van. Lehet kérni tőlük imát, vagy részt is lehet venni a közbenjáró alkalmon, és, ha kéred, imádkoznak fölötted. Az egyikben össze is írják, hogy milyen gyógyulások, szabadulások történtek az elmúlt években. Ezenkívül családfagyógyítást is tartunk, ahol szintén Jézus az, aki gyógyít, és Ő az, aki megszabadít a rossz családi mintáktól és megkötözöttségektől. Ott is tényleges szabadulásokat és csodákat látunk. (Ez nem családállítás, aminek adott formáit nem fogadja el az Egyház.)
A történelmi egyházak sok szempontból elveszítették a hitüket, és erről mi is tehetünk. Viszont azt látom, hogy a gyógyítás szolgálata olyan, amit mindenki tud értékelni, és amiben mindenki személyesen tud találkozni Jézussal és az Egyház gyógyító arcával, akikhez eljutunk vagy akik megkeresnek minket. Jó elmozdulni és menni ebbe az irányba, mert ebben ott a szeretet, és mert ez igaz, jó és hiteles.
Gájer László atya:
Én hiszek a csodákban. 🙂
Nem elsősorban azért, mert ez egy meggyőződés bennem, hanem mert tapasztaltam azokat. Sokak véleményével ellentétben nem hinném, hogy a Lélek rendkívüli adományait csak az első századok missziós sikerei érdekében kapta meg az Egyház. Ezt régen Órigenész (184-254) és Aranyszájú Szent János (347-407) állították. Mindig is léteztek az úgynevezett cesszacionista nézetek, melyek képviselői úgy vélik, hogy az olyan ajándékok, mint a nyelveken szólás, a gyógyítás vagy más rendkívüli karizmák megszűntek az apostoli kor lezárultával. (A cessatio latin kifejezés felfüggesztést, elmaradást jelent.) Így vélekedett például Kálvin János (1509-1564) is, aki arról ír, hogy jóllehet Isten ma is képes csodákat tenni, napjainkban már ilyesmi nem fordul elő, mert azokra csak az első generációk missziójának igazolása végett volt szükség.
Természetesen mindenkinek szíve joga, hogy Isten rendkívüli adományairól így gondolkodjon. Ezen adományok kapcsán mindig szem előtt kell tartanunk Pál apostolnak a Korintusiakhoz írt első levelében megfogalmazott útmutatását is, miszerint a szeretet a rendkívüli adományoknál összehasonlíthatatlanul fontosabb. A saját meggyőződésem és tapasztalatom alapján azonban azt javaslom, hogy merjünk egy-egy pillanatra belegondolni abba, hogy a csoda ma is lehet realitás. Isten ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ha a hitünkben nincs erő, ha Jézus csupán egy passzus marad egy katekizmusban, vagy ha múltbeli relikviákat tanulmányozunk csak, amikor keresztények leszünk, akkor talán hiányzik valami.
A csodáról beszélve Istennek arra a szabadságára gondolok, amely megmutatkozott például akkor, amikor Kornéliuszra és háza népére kiáradt a Szentlélek (vö. ApCsel 11,44-48). Valahogy minden racionális várakozást meghaladva cselekedett ugyanis, nem törődve azzal, hogy az első keresztények úgy gondolták, hogy a nem zsidó származású pogányok nem részesülhetnek a Szentlélek ajándékában. Isten akkor szabadon cselekedett. És úgy hiszem, hogy később, akár napjainkban is meg kell engednünk Neki, hogy ezzel a szuverenitással cselekedjen, ha Ő úgy akar.
Nem a csodák mellett érvelek. Hanem Isten hatalma és szuverenitása mellett.
Ha a Jézus története igaz, és Ő tényleg az, akinek hisszük, akkor körülöttünk ma is nagy dolgoknak kell történnie. Isten rendkívüli működésének tanúi azonban legtöbbször nem is érveket sorakoztattak fel, amikor sajátos tapasztalataik gyökereit keresték, hanem egyszerűen megéltek valamit, ami erőteljes és hiteles volt. A Katolikus Egyházban pedig egyébként mindig is hangsúlyosak maradtak a csodás gyógyulások: a szentek életében vagy az egyes kegyhelyeken (Lourdes, Fatima, Guadalupe…) folyamatosan és napjainkban is történnek ilyen csodák. Az egyház a szentté avatásokat általában az adott avatandó közbenjárására bekövetkező csodás gyógyulásokhoz köti.
Az egyház nem a csodákat hangsúlyozza. Hanem Jézus személyét mutatja fel.
A csoda nem cél. A csoda csak ebből fakadó következmény. Jézus pedig testben, teljes emberként jött el. Nemcsak az ember lelkének, hanem teljes emberségének, így a testének, a pszichéjének, az érzelmeinek és az emlékeinek is gyógyítója. Illőnek tartom tehát, hogy időről időre imádkozzunk gyógyulásokért úgy, ahogy az Emiliano Tardif (1928-1999) atya tette a közelmúltban, vagy Damian Staine és közössége, a Cor et Lumen Christi teszik napjainkban. Miközben pedig a csodát bátran kérjük, tudjuk azt is, hogy mindez nem a cél.
A cél az üdvösség. Az esetleges csodás gyógyulás pedig Isten gyengéd szeretetének, a köztünk lévő Isten Országának jele.
Ez a rovat a ti kérdéseitekből áll össze. Várjuk kérdéseiteket a kerdes@777blog.hu címre, vagy a Facebook / Instagram oldalunkra privát üzenetben!
hirdetés
