Kedden évindító imaestet tartottunk a Szent István-bzilikában, ahol Riesz Domonkos atya tartott tanítást, melynek témája az imádság volt. Doma atya 7 tanácsot adott át nekünk, amelyekkel élő istenkapcsolatunk és imaéletünk lehet. Tanítását írásban is szemléztük, de vissza is nézheted a 777 YouTube-csatornáján.
Mi van akkor, ha az Isten tényleg szeret bennünket? Ha tényleg szeretne gondoskodni rólunk? Ha Ő tényleg valóságos, sőt, Ő maga a mindet betöltő valóság? A mindent betöltő, de mégis hozzánk közeli szeretet, aki az Ő lángoló jóságával és szeretetével és fel nem fogható nagyságával a mi szívünkben szeretne lakni?
Gyanítom, hogyha megkérdezném az itt ülőket – nagyon jó látni benneteket, az ülőket és persze az állókat is egyaránt-, ha megkérdeznélek benneteket, hogy egyetértetek-e ezzel a mondattal, hogy mindaz, amit az előbb mondtam, az igaz, nagy többségünk valószínűleg teljes szívből azt mondaná, hogy persze, ez így van, talán pont ezért jöttem el a mai napon is.„
hirdetés
Fotó: Szabó Csaba
De mi van akkor, ha ezeket a mondatokat nem olyan információként raktározzuk el a szívünkben vagy a fejünkben, mint a Pitagorasz-tételt vagy azt a tényt, hogy ezt a bazilikát 1905-ben szentelték fel. Vagyis, ha nem pusztán bólintunk, hogy igen, ez így van és elhelyezzük az agyunk egyik polcán, mint igaz információt, hanem hogyha egy kicsit elidőzünk ezeknek a mondatoknak az igazságtartalmánál. Mi van akkor, ha nem rohanunk tovább, ha engedjük, hogy ezek a mondatok, ez az igazság alakítsa, valamilyen módon átfomálja az életünket?
Mi van, ha Ő tényleg szeret, Ő tényleg gondoskodik személyesen rólam, Ő tényleg közeli, tényleg szóba tudok vele állni, tényleg meg tudom tapasztalni, hogy Ő velem van? Mi történik, ha ezek puszta információnál többé válnak:
olyan igazsággá, ami formálja az életünket?
Olyan szavak ezek, amelyek egy beszélgetés kezdetei lehetnek, egy olyan beszélgetésé, ami az egész örökkévalóságon tarthat.
Néhány évvel ezelőtt egy erdélyi túrán történt, hogy egészen korán keltünk, még sötét volt és ahogy kijöttünk a sátrakból, láttuk a hófoltokat körülöttünk, egészen dermesztő volt a hideg. Ez a dermesztő hideg ösztönzően hatott ránk, ezért gyorsan összepakoltunk, megindultunk még a sötétben felfelé és bizony, azt tapasztaltuk, hogy a szél megtalálja az öltözetünkön a legkisebb rést is és rögtön figyelmeztet, hogy a sálunknál mi az, amit rosszul rendeztünk el. Mentünk egy kicsit, mindenki magába zárkózva, míg felértünk egy fennsík féle helyre. Mikor felértünk, azt láttuk, hogy már nem csupán dereng az ég, hanem éppen kibukkan a Nap. És ahogy a napsütés lassan beragyogta, azt a fennsíkszerű területet és minket is, hirtelen egész másképp tudtuk nézni, mindazt, ami ott volt bennünk.
Fotó: Szabó Csaba
Még talán felfelé menet néhányunkban megfogalmazódott, hogy akár maradhattunk is volna otthon, ahol reggel nem dermesztő hideg és hófoltok, hanem kávéfőző, melegvíz és egyéb dolgok várnak bennünket, de itt a fennsíkon körbenézve azt láttuk, hogy virágok vesznek minket körül, gyönyörű a táj és hirtelen nemcsak több mindent vettünk észre körülöttünk, hanem valahogy egy kicsit megnyíltunk. Elkezdtünk mosolyogni, tudtunk egymással beszélgetni, elkezdtük azt csinálni tulajdonképpen, amiért jöttünk: gyönyörködjünk a tájban, beszélgessünk, úgy igazán egymással. Valahogy otthonosabb, barátságosabb és békésebb lett ez a táj, azért, mert a Nap felragyogott.
Amikor elkezdünk imádkozni, valami hasonló történik, mint azzal a tájjal, amit beragyog a napsütés.
Látszólag semmi sem változik meg körülöttünk, ugyanazok az események, ugyanazok az emberek vagyunk. Talán hireteln nem lesz azonnal rengeteg szuperképességünk és adottságunk, de mégis, valahogy mindent másként tudunk látni. Másként érezzük magunkat és másként látjuk a világot, felélénkülünk, több mindent észreveszünk körülöttünk és több mindent meglátunk a másik emberben, sőt, igazából önmagunkban is. Többet látunk, mert látjuk azt, aki mindennél több és Ő beragyoghatja a mi életünket. Elkezdjük azt csinálni, amiért ezen a világon vagyunk.
Elkezdjük élni a küldetésünket, a hivatásunkat.
Otthonosabb, barátságosabb, békésebb lesz a világ bennünk, és általunk körülöttünk is az lehet -, persze a Szentlélek vezetésével.
Fotó: Szefcsik Boldizsár
Szeretnék a mai este 7 olyan tapasztalatot, tanácsot, szempontot idehozni, amely segíthet nekünk abban, hogy a Jóistennek ezzel az otthonos, minket végtelenül mélyen átölelő szeretével találkozhassunk, akár itt a mai este is. Olyan dolgokat, amelyek között bizonyosan lesz olyan, amely ismerős, de talán olyan is, ami segíthet bennünket, hogy az Istenhez kapcsolódhassunk, hogy az Ő közeledését megengedhessük.
Megéri őszintének lenni Istennel
Az első dolog, amit idehoznék, az az őszinteség, ami azt hiszem, hogy minden kapcsolatnak az alapja. Sokan elmesélik, hogy számukra az imádság unalmas. Elkezdenek mondani valami imát és néhány perc múlva nem igazán tudják, hogy mit is csináljanak.
Sokszor, sokak tapasztalata, hogy az imádság akkor unalmas, ha úgy fogom fel, mintha én valamiféle szórakoztató műsort biztosítanék a Mennyei Atyának. Azt hiszem, hogy sok mindenre vágyik a Mennyei Atya, lehet, hogy szórakoztató műsor is köztük van, de bizonyosan nem az első helyen. Persze nem azt szeretném mondani, hogy a kötött imádságok rosszak lennének, mert ezek nagyon sokat tudnak adni, tanítani, és az a tapasztalat, hogy amikor éppen saját szavaink nincsenek, akkor meg tudnak tartani, tudnunk beléjük kapaszkodni.
Fotó: Szefcsik Boldizsár
Viszont mi történik akkor, hogyha valóban tudunk őszinték lenni az Istennel? Mi történik akkor, hogyha meg tudom fogalmazni Istennek, hogy mire vágyom, mi az ami bennem van, mi az, ami igazán foglalkoztat -, akár azt is, amiről úgy gondolom, hogy az Istennel nem biztos, hogy illik erről beszélgetni?
Lehetek Vele őszinte, beszéhetek arról is, ami engem szégyennel tölt el, vagy amiről úgy gondolom, hogy az Istent biztos nem érdekli.
Ő nem csak bizonyos részeimet akarja, az egész életemben szeretne jelen lenni. Odahozhatjuk Őt, amikor a terveinkről gondolkodunk, bevonhatjuk Őt a döntéseinkbe, a kapcsolatainkba, az érzéseinkbe, a gondolatainkba, a vágyainkba. Ezekhez mind köze van az Istennek és ezekben mind szeretne bennünket támogatni.
Sokszor úgy gondolkodunk, én magam is, hogy amire most éppen gondolok, vagy amit én tervezek azt az Isten biztos nem bánja. Ez sok esetben lehet, hogy tényleg így van, de mi lenne, hogyha ezt meg is kérdeznénk Tőle? Persze vannak dolgok, amiket tudunk, vannak dolgok. Jó hogyha ismerjük az evangéliumokat, vannak olyan alapvető keretek az életünkben, amelyek megtartanak bennünket s amelyekben biztosak lehetünk. Hogyha az evangéliumban Jézus ezt mondja, akkor holnap tőlem az ennekezőjét nem valószínű, hogy kéri. Persze sok mindet tudnunk és a lelkiismeretünk is vezet bennünket, de mi van akkor ha tényleg megkérdezem, hogy „Uram, itt és most, Te szeretnéd, hogy ezt és ezt tegyem, tervezzem, ezt megmondjam valakinek vagy ne mondjam, mit tegyek a következő évben, következő napokban, hetekben?” Ha megkérdezzük az a mi reményünk, az a mi bizalmunk, sőt,
az évezredeknek az a tapsztalata, hogy az Isten válaszol nekünk.
Szóval amikor őszinte vagyok Istennel, akkor az történik, hogy ott vagyok, ahol én magam vagyok. Akkor jelen vagyok a saját bőrömben, a saját életemben és megtapasztalom, hogy az Isten is ott van velem. Az őszinteség abban segít, hogy kimondhassam, hogy igen, itt vagyok, nem csak az életemnek egy részét, egy bizonyos kirakatát hozom ide, hanem valóban egészen magamat. Itt vagyok valóban.
Nem mi „csináljuk” az imát
A második dolog, amit szeretnék idehozni, az egy lelkigyakorlatos tapsztalatom. Újmisés pap voltam, az első évet töltöttem és a nyáron elmentem egy lelkigyakorlatra. Az volt az érzésem, hogy „de jó itt!” Egy fantasztikus év volt, rengetek tevékenységgel, örömmel, de jó volt megpihenni, azt tapasztaltam, hogy sokszor kevés idő volt imádkozni, nehezen szakítottam időt, sokszor elsodort a lelkesedésem, a tenniakarásom az Isten csendes jelenlététől.
Fotó: Szabó Csaba
Ahogy megérkeztem erre a lelkigyakorlatra, lélekben egy kicsit hátradőltem, hogy „de jó itt Veled, Uram!” Ez volt az első nap. Aztán elkövetkezett a második nap délelőttje, ott ültem kint a lelkigyakorlatos ház kertjében és emlékszem, hogy elkezdtem imádkozni és már nem az volt bennem, hogy de jó itt, hanem az, hogy
„hűha, hát most mit is kéne csinálni? Most valahogy imádkozni kéne, de nem megy. Hú az elég gáz, papként különösen.
Hát egy évig beszéltem arról, hogy hogy kell imádkozni, meg az előtt is, most meg itt ülök és nem tudok imádkozni…” És ahogy ezen elkezdtem egy kicsit stresszelni meg aggódni, picit kellemetlenül érezni magamat, aztán megfogalmaztam őszintén az Istennek, hogy „az a helyzet, hogy most mintha nem tudnék imádkozni. Kicsit kellemetlen, tudom, de ez van…” Akkor, amikor sikerült ezt megfogalmaznom, szinte azonnal éreztem egy közeledést, egy közelséget. Hogy én nem tudok imádkozni, de nem is én vagyok az, aki az imát csinálja, ha lehet így mondani.
Ő az, aki az imádságban megtalál engem, megszólít, Ő az, aki közeledik felém.
Nem én érem el Őt valamiféle technikával, varázsigével. Ő az, aki közeledik és az imádság arról szól, hogy én teret adok Neki. Terete és időt adok Neki, Ő pedig az imádságban megajándékoz mindazzal, amivel szeretne engem megajándékozni, az életemet eltölteni. Az imádság tehát nem arról szól, amit én teszek, hanem arról, hogy teret adok az Istennek és Ő cselekedhet.
Ültessük a tűz köré a zavaró gondolatokat
A harmadik dolog, amit szeretnék idehozni, az a figyelem. Ha elkezdek imádkozni és őszinte vagyok, akkor sokszor történik valami, mintha éreznék valamit az Istenből, mintha üzenne nekem valami, mintha Ő jelen lenne az imádságomban. Sokszor ilyenor elkezdünk gondolkodni, hogy vajon akkor most ez tényleg Ő, vagy nem Ő. Ahogy ezen elkezdünk gondolkodni, hirtelen észrevesszük, hogy már nem is tudjuk, hogy most akkor ez Ő vagy nem Ő, mert már nem Rá figyelünk, hanem arra, hogy ami előbb történt, azzal mi a helyzet.
Amikor imádkozunk az első dolog, amire figyelnünk kell, az nem feltétlenül az, hogy most ez az Istentől jön vagy sem, hanem egy kicsit menjünk közelebb.
Mintha most én itt látnék egy imserőst – és látok is ismerősöket -, hogy felismerjem őket, az kéne, hogy innen lemenjek és kicsit közelebb lépjek, hogy ez most tényleg ő, vagy csak a frizurája, kabátja hasonlít az ismerősöméhez?
Amikor az imádságban elkezdünk tapasztani valamit, amikor úgy érezzük, hogy mintha az Isten belépne az Ő szavával, az Ő jelenlétével, közelségével az én imámba – akár a mai este –, az első lépés az, hogy egy kicsit közelebb megyek Hozzá. Persze, ha úgy érzem, hogy valami borzasztó dolog történik az imádságomban és inkább ki akarnék onnan lépni, akkor egész nyugodtan, de ha azt sejtem, hogy mintha az Isten ott lenne, akkor bátran tegyek arra egy lépést, figyeljek Őrá, hogy mi az, ami ott történik és
majd az imádságom után elgondolkodom azon, hogy valóban Ő-e az.
Sokszor tapasztaljuk az imádságokban, hogy jönnek zavaró gondolatok. Nagyon imádkoznék, de itt vannak a tennivalóim, azok a dolgok, amik tegnap történtek velem és kellemetlenül érintettek, mert valaki megbántott, egy szituációt nem sikerült jól lereagáni, vagy öt évvel ezelőtt volt egy kellemetlen helyzet, ami pont ebben az imádságban jön elő… Szóval vannak ilyen zavaró gondolatok és idehoznék egy személyesen vezett lelkigyakorlaton kapott tanácsot: ezt sokszor úgy kezelhetjük, mintha lenne egy nagy tábortűz, az Isten a tűz, akire figyelek. Én ott ülök a tábortűz mellet és jönnek ezek a zavaró gondolatok én pedig rögtön elfordulok a tűztől és megpróbálom elküldeni őket, hogy „most menjetek innen, nem látjátok, itt vagyok a tűznél, imádkozni szeretnék!” De igazából, amit ezen a lelkigyakorlaton nekünk tanácsoltak – azt hiszem Szent Ignáctól származik -, hogy
ültessük le ezeket a gondolatokat a tűz köré. Engedjük meg, hogy itt legyenek, de ne rájuk figyeljünk, hanem a tűzre, vagyis Istenre.
A zavaró gondolatainkkal ezt tehetjük, odahozzuk az Isten elé: „Uram, látod, itt van ez, de én most nem erre szeretnék figyelni, hanem Rád.”
Fotó: Szefcsik Boldizsár
Az imával töltött idő sosem elvesztegetett
Az imádságban a negyedik dolog, ami minket segíthet, az a nagylelkűség. Merthogy muszáj időt adnunk, erre energiát kell szentelnünk és bizony figyelni sem könnyű.
Az időnket, az erőnket, a figyelmünket kéri az Úr.
Csendben kell lenni sokszor, az sem könnyű. A kérdés az, hogy ott tudunk-e lenni vele, hogy nagylekűen Vele tudunk-e lenni? Mert hogyha ezt meg tudjuk tenni, akkor megtapasztaljuk, hogy Őt nem tudjuk felülmúlni a nagylelkűségben.
Az a tapasztalatom, hogy bármennyi időt is szakítok ki egy nap az imádságra -, sokszor a leghúzósabb napon, olyan nehéz leülni, hogy akkor én most egy órát szeretnék imádkozni -, de az a tapasztalatom, hogy nem csak, hogy nem hiányzik az az óra, abból a napból, hanem mintha egy órával több időm lenne, annak ellenére, hogy egy órával kevesebbem van látszólag, hiszen azt imádsággal töltöttem. Az Istennek adott idő nem hiányzik az életünkből. Nem tudjuk Őt felülmúlni a nagylelkűségben. Biztos sokkal többet tud és akar nekünk ajándékozni.
Vezessünk lelki naplót
Az Isten hosszútávon gondolkodik velünk kapcsolatban. Ez az ötödik dolog, amit szereték idehozni. Ő nem csak egy évet szeretne velünk megtervezni, hanem egy olyan életet, amely egészen az örökkévalóságig tart.
Nekünk pedig sokat segít, ha ezeket a tapasztalatainkat, amelyek minket az imádságban érnek, valamilyen módon lejegyezzük.
Azt hiszem, hogy talán sokan vezetünk valamiféle lelki naplót, ahol Isten fontos üzeneteit lejegyezzük vagy felírjuk valamilyen módon, hogy mi hogyan találkoztunk Vele, mert ezek a találkozások, ezek a tapasztalatok, az evangéliumi találkozásokhoz és tapasztalatokhoz hasonlóan erőt adhatnak számunkra későbbre is, amikor éppen nem tudjuk, hogy hol van velünk az Isten, vagy hogyan keressük Őt. Vagy ha esetleg harmadszorra felmerül bennünk ugyanaz a kérdés, akkor visszatérhetünk ezekbe a találkozásokba,
elővehetjük ezeket az üzenetek, ezeket a válaszokat és élhetünk belőlük.
Fotó: Szabó Csaba
Van egy ötletem is: hogyha a következő héten mondjuk az elmúlt évre visszagondolunk és felírjuk azokat a fontos eseményeket, azokat a fontos pillanatokat, találkozásokat, külső-belső történéseket, amelyek értek bennünket, akkor utána rájuk nézhetünk azzal a tekintettel – a Szentélek segítségét kérve -, hogy ebből az Úrnak mi fontos. És talán ki fog emelkedni néhány fontos pillanat, esemény, imádság, és
hogyha ezeket a pontokat összekötjök, valamilyen irányba vezetni fog bennünket.
Abba az irányba hív most minket az Úr. Segíthet minket a lelki napló abban is, hogy megkülönböztessük, mindaz, amit az imádságban kapunk és tapasztalunk, az valóban az Istentől jön-e, vagy hanyadszorra találkozom ugyanazzal a vonzással az Isten felől. Lehet, hogyha sokadjára, akkor itt az idő belekezdeni, belelépni és elindulni arra, amerra Ő hív bennünket.
Isten keres minket az irgalmával
A hatodik szempont, amit szeretnék idehozni, hogy tudsz-e újrakezdeni? Az a jó, hogy, aki az Istennel találkozik, bármilyen múltja is van, mindenképpen lesz jövője. Hogyha most egy fehér lapra rárajzolnék egy fekete pontot és megkérdezném, hogy mi látható rajta, többnyire a fekete pontot emelnénk ki valószínűleg.
De az Isten, ha ránk néz, nem az életünk fekete foltjait látja, hanem minket egészben.
Látja az értékeinket, látja az erőfeszítéseinket, azokat is, amelyek nem értek el nagy eredményt. Ő látja, sőt, értékeli ezeket. Látja, azt a sokkal többet, akik vagyunk, az Ő szeretett gyermekeit. Az újrakezdésben az segíthet talán bennünket, hogyha elhisszük, hogy az Isten így lát bennünket. Az újrakezdéshez nem az szükséges, hogy kikönyörögjem Istentől az Ő bocsánatát, hanem, hogy elfogadjam, hogy Ő keres engem a bocsánatával, az Ő irgalmával, alig várja, hogy megbocsáthasson nekünk, ahogy azt Ferenc pápa is sokszor mondta nekünk.
7. „Hogyha itt vagyok Vele, akkor tudok küldhetővé válni”
Idehoznék még egy ráadást, vagyis a hetedik szempontot. Az Istennel való találkozás, az, hogy megfogalmazzam, hogy „itt vagyok”, az bizony küldetéssel jár, ha ki tudom mondani azokat a szavakat is, hogy „igen, engem küldj.”
Fotó: Szefcsik Boldizsár
Küldetést, mert az Isten végtelenül szeret bennünket, bárhogy is éljünk, bármilyenek is legyünk, de az Ő szerete nem hagy minket megérintetlenül. Nem hagy meg olyannak, amilyenek vagyunk, hanem gazdagít bennünket, egyre többé tesz bennünket. Székely János püspök atyától tanultuk, hogy amikor a zsidó nép találkozik az égő csipkebokron keresztül Istennel és az Isten bemutatkozik nekik: „Én vagyok, aki vagyok!” Akkor ezt talán a legfontosabban úgy lehetne fordítani, hogy: „Én vagyok, aki veled vagyok!”, mert a zsidó nép számára nem az a kérdés, hogy az Isten létezik-e.
Az a kérdés, hogy az Isten törődik-e velük.
Az a kérdés, hogy az Istennek van-e ott hatalma, ahol ők éppen fogságban sínylődnek. Az Isten küldetést ad nekünk, velünk van és szeretne bennünket meghívni, hogy általunk is jelen lehessen a világban. „Itt vagyok, engem küldj!” – ez a mai napnak a mottója. Fontos a küldetés, de az a kérdés, hogy tudunk-e előbb itt lenni Vele. Mert a tanítványokat arra hívja Jézus, hogy ott legyenek Vele és, hogy elküldje őket az evangéliumot hirdetni. De az első az, hogy Vele vagyok, a következő az, hogy elküld engem.
Hogyha itt vagyok Vele, akkor tudok küldhetővé válni.
Minden onnan indul, ahogy az Úr velünk van.
Talán most egy kis csendben és azt követő énekben elgondolkodhatunk, hogy utoljára, vagy az elmúlt évben milyen ponton találkoztunk Istennel. Ha ebben az segít, akár becsukhatjuk a szemünket vagy kereshetünk a tekintetünknek egy fix pontot és visszagondolhatunk, hogy milyen eseményben, milyen imádságban, milyen történésben találkoztunk az Isten jóságával, szeretetével, az Ő közelségével. Hogyha ilyen most nem jut eszünkben, akkor hol tapasztunk igaz békét és örömet?
Hogyha találunk egy ilyen pontot, akkor körbenézhetünk, kicsit visszamehtünk oda belül, hogy ott hol van az Isten, hogyan van velünk, mi az amit lát bennünk, mi az, amit cselekszik, csinál vagy mond? Mi az, amit tapasztalunk felőle? Aztán a mai este és utána is Őrá figyelhetünk.
hirdetés
