Antal Alexa Krisztina nővér is tanúságot tett a 777 szervezésében magvalósuló évindító imaesten. Kedden a Szent István-bazilikában nagyjából 700 ember előtt mesélt hivatásáról és bátorított minket vágyaink Istennel való kibontakoztatására. Krisztina nővér a Szent Ferenc Kisnővérei közösségből érkezett hozzánk, tanúságtételét itt olvashatjátok, de a 777 YouTube-csatornáján vissza is tudjátok nézni.
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Sziasztok, szép estét mindenkinek! Krisztina nővér vagyok és ahogy Zoli említette (Martí Zoltán a 777 főszerkesztője – a szerk.), Miskolcról érkeztem hozzátok és ma este még oda is fogok visszaszáguldani, mert holnap reggel már Bükkszentkereszten kell álljak. Ne gondoljátok, hogy unalmas az apácák élete.
„Itt vagyok, engem küldj!” (Iz 6,8) Ez az este mottója és ha erre a mondatra gondolok, vagy hogyha ezt kimondom, akkor ebben van valami erő, lendület, hívás számomra. Ha magamra tekintek vagy a mai világunkat elnézem, akkor ez a mondat sokszor sokkal inkább úgy hangzik, hogy
hirdetés„Itt vagyok, csak ne engem küldj!”
Ha erre gondolok van, hogy megjelenik bennem a félelem, valami bizonytalanság, bátortalanság, de alapvetően inkább az, hogy tele vagyunk, tele a naptár, rohanunk, futunk egyik programról a másikra, egyik feladat éri a másikat. Szóval nagyon jól el vagyunk havazva és kifáradunk, kiégünk. De miért?
Én a miértekre elég óvatosan vagy inkább nem is szoktam választ adni, mert sokszor azt gondolom, hogy erre szavakkal nincsen válasz. De mégis egy pici része a válasznak lehet az, hogy mi akarjuk megcsinálni, mindent én, úgy izomból, erőből, teljesítünk és mindent tökéletesen akarunk csinálni. Az Isten pedig mindig adja az Ő hívását, mindig ott van és azt mondja, hogy
,,hahó itt vagyok, amúgy velem is csinálhatnád, és hogyha velem együtt csinálod, hogyha rám bízod, ha egy picit tudsz távolodni attól, ami téged elfáraszt, akkor lehet, hogy sokkal könnyebb lenne.”
Adja magát a kérdés, hogy mire hív, mire küld és hogyan tudom meghallani ezt, hogyan tudom befogadni az Isten szavát?
Fotó: Szabó Csaba
Akik itt vagytok, gyanítom, hogy tettetek már fel magatok számára ilyen vagy ehhez hasonló kérdéseket, és azt gondolom, válaszaitok is vannak erre, nem véletlenül vagytok itt. Nekem szilárd hitem és meggyőződésem, hogy akik itt vagytok, azok mindannyian képesek vagytok meghallani és befogadni az Isten szavát.
Nagyon fontos, hogy elmondjam, ez nem a felső tízezer privilégiuma, meg nem csak a papoké, szerzeteseké, hanem ti, akik itt vagytok, erre képesek vagytok. Azt gondolom, hogy meghallottatok valamit az Isten hívó hangjából, valami megérintette a lelketeket és eljöttetek, itt vagytok. Mindannyian, akik itt vagytok, az Isten szeretetének tanúi vagytok. A hívása is jó eséllyel – azt gondolom -, eköré épül, hogy Róla tegyünk tanúságot, az Ő szeretetéről.
Azt hiszem, hogy az Isten szavának megértéséhez, befogadásához hit és bátorság kell, hogy merjek hitelt adni annak, hogy én is kepés vagyok erre.
Merjek hitelt adni a bennem mozduló életnek, vágyaknak, ezeknek az indíttatásoknak, rezdüléseknek, mert sokszor talán ebben is bátortalanok vagyunk.
Hogy én hogyan tudom – nyilván tanulom folyamatosan – meghallani az Isten szavát, vagy megérteni azt, és hogyan fedeztem fel, hogy mire hív, abból néhány mozzanatot szívesen megosztok veletek.
Viszonylag korán szereztem tapasztalatot arról, hogy az Isten van és az Isten szeret. Nyilván ez csak később vált reflektált istentapasztalattá.
Fotó: Szefcsik Boldizsár
Pici gyerek voltam még és volt egy autóbalesetünk. Anyukám, nővérem és jómagam ültünk az autóban, tél volt, ónoseső és siettünk haza, mert a hároméves öcsém egyedül maradt otthon. Az autó megcsúszott, ahogy kell, árokba borult, sokat pörgött, bukfencezett. Nem sokan gondolták, hogy élő ember abból a roncsból kiszáll, de nekünk hármunknak semmi, de tényleg semmi bajunk nem lett. Talán furcsán hangzik, de tényleg egy mindent elsöprő tapasztalatom ez arról, hogy az Isten van és azt akarja, hogy éljek. Mert, ez is bármilyen furcsán hangzik, sokszor munkál bennem egy olyan hang, hogy „nincs értelme az életednek, nem vagy értékes, nem jó, amit csinálsz.” Ezt zsigereimben hordozom. De ott és akkor
az Isten számomra azt tette nyilvánvalóvá, hogy van, akarja, hogy éljek és célja, terve van az életemmel.
Egy következő fontos állomása az Isten vezetésének és jelenlétének számomra, a domonkos nővérek iskolája volt. Én Kőszegről származom, jelenleg is ott él a családom, de a szüleim, testvéreim nem vallásosak, tehát a közeg, amiből jövök abszolút nem vallásos. És bekerültem a domonkos nővérek iskolájába -, nem volt ám ebben sok tudatosság, az sem, hogy egyházi volt, pusztán csak annyi, hogy ha az első gyerek odament, akkor menjen oda a másik is. Én abban a térben, közegben valami nagy otthonosságot éltem meg és ezt már gyerekként meg tudtam fogalmazni. Tudniillik,
én a nővérek szeretetét azonosítottam az Isten szeretetével.
Az volt bennem, hogyha az Isten ennyire szeret engem, akkor én is ennyire szeretném Őt szeretni. Az később bontakozott ki, hogy ez mit is jelent, de a vágyat őriztem magamban, ott volt bennem. Ezt nagyon szívesen csomózom a lelketekre tényleg, hogy nagyon fontos, hogy őrizzétek a vágyaitokat, amik hívnak benneteket valamerre, amik arra mozdítanak benneteket, ahol életet tapasztaltok magatokban vagy magatok körül. Ezeket ne engedjétek el, nagyon fontos, hogy a szívetekben őrizzétek és munkáljátok őket, mert azért a legtöbb esetben -, jóesetben – a legmélyebb vágyaitok megegyeznek az Isten vágyával.
Én ezt a bennem mocorgó életet valahogy ebben a közegben tapasztaltam meg, ami az Istennel kapcsolatban van. Érdekelt Ő, lenyűgözött, vágytam Róla többet tudni, hallani, tapasztalni. Egyszerűen tényleg, ez a vágy ott volt a szívemen és végigkísért.
Ebből a vágyból -, hogyha az Isten ennyire szeret engem, akkor én is szeretném Őt ennyire szeretni – egy cél lett, ami először a családom körében fogalmazódott meg bennem. Mert ahogy említettem ők -, hogy is mondjam – ezeket a rendezvényeket nem látogatják. De szerettem volna nekik megmutatni, hogy az Istennel lenni jó, az nem valami agymosás, az Istennel lehet kapcsolatban lenni,
az Isten van, szeret, engem is szeret, titeket is szeret és őket is szereti.
Tehát, hogy az Istenről tanúságot tenni, egy nagyon mély vágyam volt. Ami aztán később tágult: elvinni az emberekhez Istent, megmutatni, láthatóvá, nyilvánvalóvá tenni számukra az Ő jelenlétét.
Fotó: Szabó Csaba
Az Isten hívását sok minden segíthet számunkra megérteni: a Szentírás, az imádság, a liturgia, egy konkrét helyzet, a barátaink vagy egy jó lelkivezető. És nekem ez mindig fontos volt egész életemben: hogyha bármit döntök az életem felől, azt az Istennel összhangban tegyem. Szerettem volna, hogyha az életem arra irányul, amerre Ő van.
Elkerültem egyetemre Kőszegről, itt Budapesten kezdtem tanulni az ELTE-n és azokban az években kezdtem egy tudatosabb hivatáskeresésbe, pont ezért, mert nagyon vágytam arra, hogy az Istennel összhangban történjen minden, ami rám vár. Elkerültem a szalézi nővérekhez egy hivatástisztázó programra -, merthogy én nagyon jól kitaláltam magamnak, hogy nekem tuti szalézi nővér hivatásom van, mert olyan jófejeknek láttam őket, külföldön van a képzésük, fiatalokkal foglalkoznak, meg olyan sok minden tetszett bennük… De nagyon szépen letisztázódott a végére bennem, hogy nem ez az én utam. Aranyos voltam, ahogy elmentem oda: az Isten vágya, jaj de szeretnék úgy élni, de pont Őt hagytam ki ebből az egész folyamatból.
De vajon Isten amúgy mit akar?
Ebben az aktív keresésben voltak párkapcsolataim is, amelyekben leginkább azt éltem meg, hogy szeretem, szeretem, de valahogy másra vágyom… Azt hiszem, hogy ezt sem kell nagyon túlmagyarázni, szerintem ti is érzitek, – ha most konkrétan az életformára gondolok: családos vagy szerzetesi vagy papi -, hogy mi az, amire igazán vágytok.
Egyiket tapasztaljátok, benne vagytok, de hogyha van bennetek valami nyugtalanság, akkor azért érdemes vele foglalkozni, hogy mi lehet az.
Fotó: Szabó Csaba
Egy mindent elsöprő tapasztalat volt egy Egerszalóki Ifjúsági Találkozó, ahol én megismertem a jelenlegi közösségemet 2011-ben. Ez egy nagyon érdekes momentum volt, mert vissza tudtam kapcsolódni egy másik momentumhoz az életemben, ami pedig egy konkrét belső élmény vagy hívás volt, amit most gyorsan közbeszúrok.
Amíg otthon laktam a családommal, volt egy nagyon aktív eltávolodásom mindattól, ami Isten, vallás, hit, szentmise. Kicsit ettől reméltem azt, hogy nyugisabb lesz a környezet, de nem így lett. Az eltávolodásom időszakában, volt egy konkrét jelenet, amikor meghalt a nagymamám, sétáltam Kőszegen a Jézus Szíve templom mellett. Volt egy belső indíttatásom, hogy menjek be és imádkozzak érte. Bementem és az volt az élményem, hogy „itt van a helyed”. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, annyit sejtettem, hogy Isten, egyház, vallás… Nem tudtam pontosan, csak nagyon erős volt bennem az a tapasztalat, hogy „itt van a helyed”.
Annyit értettem meg belőle, hogy újra elkezdtem misére járni és amikor a jelenlegi közösségemet megismertem, Egerszalókon, ugyanez a tapasztalat szólította meg a szívemet.
Elkezdődött a találkozó, egy szerdai nap volt és másnap, csütörtök reggel – akkor sátortábor volt még, én is sátoroztam –, mentem le a mosdókhoz, elhaladtam a színpad előtt, ahol reggeli ima zajlott. A Kisnővérek aranyosan sorban álltak néhány civillel együtt: zenéltek, énekeltek, imádkoztak.
Ahogy elhaladtam a színpad előtt, rájuk néztem és tudjátok, mint aki elé egy üvegfalat felhúznak és rátapad…
Ott volt a másik olyan élményem, hogy „itt van a helyed!”. Ott és akkor még nem tudtam, hogy mit jelnet, annyit értettem meg belőle, hogy akkor én most nem a mosdókhoz megyek, hanem ott maradok azon a reggeli imán.
Elkezdődött egy nagyon aktív keresős kétéves időszak. A két év végére tisztázódott le bennem, értettem meg azt, hogy Isten azt mondja, hogy „itt van a helyed, ebben a konkrét közösségben.” 2014-ben léptem be és azóta vagyok a Szent Ferenc Kisnővérei tagja.
Azt gondolom, hogy az a legfontosabb, hogy itt vagytok, hogy szeretettel, szeretetből vagytok itt.
Nagyon imádkozom értetek és kérem számotokra a nyitottságot, hogy tudjátok befogadni mindazt a sok jót és kegyelmet, amit az Isten számotokra készít.
Bátorítalak benneteket, hogy adjátok ezt tovább, egy mosoly, egy gesztus, egy tekintet a másik felé, ezek az apró szeretetcselekedetek… Én hiszek abban, hogy ezek nem nagy dolgok, de sokkal jobbá és szebbé tehetik a világunkat. Isten áldjon benneteket! Dicsértessék a Jézus Krisztus!
hirdetés
