Mennyi az elfogadható képernyőidő a gyerekek számára? A Minecraft drognak minősül? Terjed a digitális autizmus és a demencia? Tömve vannak az elvonók Magyarországon? Hány évesen vegyünk telefont a gyerekünknek? A kiskamaszok 4-9 órát töltenek képernyő előtt? Hol vannak mindeközben a szülők? Pécsi Rita neveléskutató mindenre válaszol!
Korunk egyik nagy kérdése, hogy vajon mi lesz azokkal a generációkkal, akik a képernyő előtt cseperednek fel. Hogy viszonyuljanak a szülők a digitális nevelés témaköréhez, amikor nincsenek meg a kellő információik a képernyőhasználat káros hatásairól, ráadásul ők maguk is függők? Bár ma már lehetetlenség, hogy ne használjanak okoseszközöket a gyerekek -, már csak a tanulás miatt is -, mégis mérlegre kell tennünk sok mindent, hiszen a tét óriási: hagyjuk-e, hogy a képernyő előtt töltött idő generációk gyerekkorát rabolja el? Pécsi Rita neveléskutatóval beszélgettem.
Sokan sokfélét mondanak, Ön szerint hány éves korban kapjon egy gyerek telefont?
Mindenképpen érdemes nagyon határozottan és egyértelműen elmondani: személyes képernyőt 14 éves korig ne kapjanak a gyerekek. Ez nem azt jelenti, hogy addig egyáltalán ne lássanak képernyőt, de nagyon fontos megkülönböztetni ezt a személyes képernyőtől, azaz attól, ami a zsebükben van és internettel ellátott. Ugyanis az internetet nem tudjuk kikapcsolni rajta, a gyerekek simán feltörik és korlátlanul áramlik rájuk minden.
Van egy egészen egyszerű válasz is erre egy neurobiológustól is:
akkor adj a gyerekednek telefont, amikor nem bánod, hogy pornót néz.
Már a magyar gyerekeknél is azt látjuk, hogy átlagosan 9 éves korukban éri utol őket a pornó, ami a kokainnal és a heroinnal azonos erősségű függést okoz és ugyanazt az idegrendszeri pályát használja. Egyértelmű az összefüggés, ez már nem olyan, mint annak idején, hogy egy újságban csak néhány képpel, hanem a legdurvább részletekkel is találkoznak és nem tudnak vele megbirkózni. Ráadásul bejönnek ezek az oldalak akár gyerekeknek szánt tartalmaknál is, ezért az a legbiztonságosabb, hogy ha személyes képernyője 14 éves korig nincs a gyermeknek és utána is segítjük a használatát, beszélgetünk róla, ráteszünk szűrőket, hiszen fejletlen, kialakulatlan idegrendszerről beszélünk.
Mikorra alakul ki az idegrenszerünk?
20-23 éves korra. Nagyon hosszú folyamat és a legkésőbb az a bizonyos prefrontális kéreg alakul ki, amelyik többek közt a morális gondolkodásért, a következményekkel való számolásért és az indulatkontrollért felelős.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Egy kutató által szülőknek leírt hasonlat úgy szól, hogy az emberi agy mint egy kapucni, hátulról fejlődik. Először az életfunkciók, például az egyensúlyérzék, aztán kamaszkorban az érzelmi rendszer, és ez az első rész, a legösszetettebb emberi funkciókat működtető csak legutoljára alakul ki. Ezért vigyázni kell, mi pedig látjuk, hogy ez a kialakulatlan idegrendszer mennyi képernyőhatást – nem is személyes képernyőről beszélünk – bír ki.
Mennyi az az idő, ami a különböző korosztályokban megengedett a képernyő előtt?
0-3 éves korig egyáltalán semennyi. 2000-ben az Amerikai Pszichiátriai Társaság kiáltványban kérte, hogy addig ne adjanak a gyerekek kezébe okoseszközöket, mert
visszafordíthatatlan idegrendszeri károsodást okoznak.
Ezután jön az ovis kor 3-6 évesen, amikor azt látjuk, hogy 15-20 perc – de nem több -, amit kibírnak. Ez két mese, külön-külön. Tehát elkezdjük tanítani, hogy amikor vége van és új mese kezdődne, akkor kikapcsolja a szülő. Ez nagyon nagy küzdelem, de érdemes már ovis korban elkezdeni.
Azért is fontos, hogy ne legyen az óvodákban képernyő, mert otthon úgyis – sajnos a magyar vizsgálatok azt mutatják, hogy – átlagban 3 órát van az ovisok életterében. Ez nagyon-nagyon káros. Az iskolaérettség feltétele a rengeteg mozgás, így viszont nem alakulnak ki azok a pályák, amelyekkel majd gondolkodna, számolna, írna, olvasna. Megkeresheted a legjobb iskolát is, teljesen mindegy, mert például hogyha nincs egyensúlyérzék, nincs logikus gondolkodás sem.
A kisiskolásoknak 40-45 percnél nem több a megengedhető képernyőidő. Könyörgünk az iskoláknak, hogy ne a Krétán keresztül küldjék a házi feladatot, ne nehezítsük a családok sorsát. Hiába próbálják meg otthon korlátozni a képernyőt, ha minden a Krétán érkezik, akkor jön a „csak a házit néztem, anya” kifogás és így nagyon nehéz dolguk van.
Később, a nagyobbaknál lassan engedhetünk még az időből, de akkor sem 8 órákat.
Viszont a 8 óra a szomorú realitás, nem?
Sajnos a magyar vizsgálatok is azt mutatják, hogy
a 12-15 évesek már 4-9 órákat töltenek csak szórakoztató képernyővel.
Ha belegondolunk, erre honnan van idejük? Egy TikTok-fejlesztő mondta, hogy tulajdonképpen az ő ellenfelük nem az összes többi közösségimédia-platform, hanem az alvás: „abban vannak még tartalékok”.
Már most átlagban két órával kevesebbet alszanak a fiatalok az okoseszközök miatt.
Ezt látjuk is az iskolákban, kialvatlanul jönnek a gyerekek, tehát bizony az alvásidőből veszik el a képernyőidőket, ami óriási kognitív hátrányokkal jár: dekoncentrációval, figyelemzavarral, depresszióval. Nyilván, hiszen az alváshiányt egy felnőtt is érzi, nemhogy egy gyerek. És akkor még a tartalmakról nem is beszéltünk!
Ha az idegrendszer 23 éves korra fejlődik ki, akkor ez azt jelenti esetleg, hogy idővel kitolódott, vagy miért a 18. életév a felnőttség határa?
Sajnos ez egy jogi határ, nem az idegrendszer éréséhez igazították. Részleteiben érik az idegrendszer és 18 éves korra már kicsit jobb helyzetben vagyunk, de régóta látjuk, hogy 21-23, sőt a férfiaknál kicsit később, 24-25 éves korra is kitolódik ez a határ. Ez azért is baj, mert nagyon fontos lenne az idegrendszer fékrendszere, az a fajta szabályozórendszer, ami meg tudja fogni a képernyőhasználatot és úrrá tud rajta lenni. Ez viszont elveszik, mert a képernyőhasználat kapcsán egy erős dopaminhatásról beszélünk, ami egy függőséget okozó szer.
Nagyon komoly intézmények foglalkoznak azzal, hogy mennyi inger kell ahhoz, hogy ne kapcsold el, ne hagyd ott a képernyőt, hiszen a dopaminnak mindig egy kicsit több kell. Sajnos ez a fajta adagolás egyértelműen a profit szempontjait és nem a gyermek fejlődését veszi alapul, és olyan mesterien ki van találva, amivel egy felkészületlen idegrendszer nem tud számolni, mert a fékrendszere nincs kész.
Mit gondol arról, hogy vannak szülők, akik azt is el akarják kerülni, hogy a gyerekük egyáltalán képernyőt lásson? Például vezeték nélküli fülhallgatón keresztül telefonálnak, okosórán nézik az értesítéseket, hogy ne lássanak náluk annyi telefont a gyerekek.
Ez attól függ, hogy milyen korú gyerekről beszélünk. De ezek a szülők már komolyan érzékelték a veszélyt, és becsülni való, ahogyan megpróbálják kikerülni az idő előtti károkozást, ahogy lehet. A mintakövetés nagyon erős: mit látok és mi lesz számomra érték. Ha sokat látja a szülőt képernyő előtt, akkor azt gondolja, hogy onnan jön valami jó, mint ahogy mindent utánunk csinálnak; ahogy öltözködünk, beszélünk, ülünk, minden minta lesz. Ezért – különösen, ha kisgyerekekről van szó – nagyon nagy létjogosultsága van annak, hogy
lehetőleg ne azt lássák, hogy képernyőhasználat az elsődleges időtöltése anyámnak, apámnak;
tehát ügyes megoldásnak tartom ezt.
Biztos, hogy semmit nem szabad görcsösen csinálni, nem arról van szó, hogy „jaj, csak meg ne lássa”. Nyilván egy gyerek kíváncsi, azért is mondjuk, hogy óvodáskorban, ha két mesét megnéz, akkor nem lesz semmi baja, de azért ezt tisztázzuk, hogy nincs szüksége rá. Szokták kérdezni, hogy „mennyi a szükségletük”?
A szükségletük nulla.
Mozgásra, érzékszervi tapasztalatokra, személyes kapcsolódásokra, nagyon sok énekre, ritmusra, természetre, valóságtapasztalásra van szükségük, az idegrendszer ezektől fejlődik. A szülők maguk alatt ássák a gödröt, mert a dopamin erős vonzást teremt, így ha megkínáljuk a gyerekeket rendszeresen egy-egy mesével, tartalommal, akkor azzal kell számolni, hogy nagyon vonzó lesz, könyörögni fognak a következőért.
Milyen maradandó károsodásokat okoz a túl korai és a túl sok képernyőhasználat?
Már óvodáskorban jelentkeznek a hatásai, például megáll a beszédfejlődés kisgyermekkorban. Nagyon sok kismama hiszi, hogy ha meséket néznek a gyerekek, akkor a szókincsük növekedni fog, még angolul is megtanulnak. De nemhogy angolul, sehogy nem fog tudni, mert megáll a beszédfejlődése. A logopédusok nagyon régóta mondják, hogy
ömlenek be a képernyős beszédfejlődési zavarokkal és beszédfejlődésben megállt, idegrendszeri problémákkal küzdő esetek.
Következmény még, hogy kialakult a digitális autizmus: a gyerek nem tudja felvenni a szemkontaktust, nem tud kapcsolatot teremteni, kifejezni magát. Nemcsak a beszéd, hanem számos egyéb szükséges fejlődési folyamat nem indul meg, vagy sérül, mert nem kapnak valós feladatokat, nincs valós kapcsolódás az életükben. Ez a mozgásból is levezethető: ha nincs egyensúlyérzék, nincs logikus gondolkodás, mindegy, hogy hányas IQ-ja van. Gerald Hüther gyermekneurobiológus-kutató, – aki a függésekkel is foglalkozik -, szerint a virtuális tapasztalat egyszerűen nem készít fel az élettapasztalatokra. Hiába épít fel egy Minecraft-várost, egy legóból 3-5 darabot nem tud felrakni, nem találkoznak a tapasztalatok így nem történik meg az előkészítés az életfeladatra.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Visszatérve, én is azt hittem, hogy ha a gyerekek sok beszédet hallanak a mesékben, akkor ragadnak rájuk a szavak. Ez még sincs így?
Beszélni csak élőbeszédből tanul az emberi agy. Nem elég, hogy hallja, nem tud megtanulni beszélni a TV-ből, a képernyő kétdimenziós. Csak a valós feladatokból tanulunk. A digitális nyelvtanulás esetleg a későbbi években lehet hasznos kiegészítő. Egy korai fejlesztő mesélte, hogy nem fordult meg időben a gyerek, mire az anyukája azt mondta, „dehogynem, megfordul” –
elővette a telefonját és a gyerek odafordult, ahova a telefont tette, de csakis erre reagált.
Döbbenetes. Az előadásaimban is sok nagyon erős törvényt próbálok átadni a szülőknek, mert úgy látom, hogy a tudatlanság nagy forrása az ilyen rendellenességeknek.
Nem is értik, amit látnak a mesében például?
Nem, vagy csak alig, tulajdonképpen képernyőértés sincs, foszlányokat, mozgásokat hangulatokat éreznek, látnak.
Akkor miért nézik mégis?
Mert a képinger nagyon nagy: jön benne a mozgás, a villódzás, a színek, formák, hangok. Ezek ingerek tulajdonképpen, amelyek miatt egy transzjellegű állapotba kerül az agy.
Nem a megértés vagy az érdekesség, hanem a rengeteg inger miatt nézik, amik miatt az agy transzállapotba kerül.
Ennek nyilván van dopaminhatása is, ami jutalomhormon. Látjuk is, hogy minden kisgyerek úgy nézi, hogy megmerevedik. Ez nagyon érdekes, a testérzékelés megszűnése is például egy masszív kísérőjelenség. Mert amikor az ember egy kétdimenziós képi információt befogad, akkor az emberi idegrendszer leállítja az összes többi testérzékelést, mindent. Ezt egy felnőtt is észreveszi: ha sokáig nézünk egy filmet, jön egy kis szünet és kinyújtózkodunk kicsit, mert mindenünk elgémberedett. Feltehetnénk a kérdést, hogy ki tiltotta meg, hogy addig is mozogjunk? Senki. De minden testérzékelést leblokkolt az agyunk.
Ennek mik a következményei?
Az nem lenne nagy baj, hogy nekünk elzsibbadt a kezünk, de amikor azt látjuk, hogy az emberi idegrendszer gyerekként a mozgáson keresztül építi ki azokat a pályákat, amelyekre szüksége van, akkor egy kisgyereknél órákig lefogni a testérzékelését nagyon nagy probléma. Óvodás-, kisgyerekkori feladat, hogy a testsémákat, a testérzékelést, az irányokat megtapasztalja, de amikor nézi a képernyőt, akkor ez mind nincs. Mesélte egy anyuka, – miután hallott a képernyő testérzékelésre gyakorolt hatásáról és az szöget ütött a fejébe -, hogy nem tudják megmosni a gyerek haját, annyira üvölt, de szépen beültették a kádba, elé tették a gépet, kétszer megmosták a haját, utána levágták és egy szava sem volt.
És tényleg, én is megnéztem az unokáimnál, működik.
Érdekes, ezzel szoros összefüggésben van, hogy felnőtt játékfüggőknek a játék mellé felnőttpelenka-készletet is árulnak. Nagyon jó üzlet lett, mert tényleg nem érzékelik, hogy mire van szükségük. Nagyon sokszor olvasunk a függőkkel kapcsolatban kiszáradásról, kialvatlanságról is. Ez azért van, mert nem érzékelik például, hogy álmosak, és leborulnak a székről. Így nagyon fontos számunkra, hogy a mozgás és érzékelés idegrendszeri letiltása ne történjen meg. Mert az egész idegrendszer fejlődése ahhoz van kötve, pedig rengetegféle ingerre van szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán a pályák kiépüljenek.
Így mennek bölcsődébe olyan gyerekek, akik nem értik az emberi beszédet.
Aztán kiderül, hogy miért: sok képernyőt néznek.
Hiába beszél a szülő otthon, ha mellé ott van a képernyő is?
Az a baj, hogy nagyon sok pozitív inger kell a beszéd kialakulásához. Mennyit beszélhet az a szülő a gyermekéhez, akié 2-3 órát képernyőt néz? Van, amikor csak akkor eszik, vagy csak úgy alszik el a gyerek, ha előtte van a képernyő. Bevonzza, rászokik, függőség alakul ki – a fejletlen idegrendszerben még könnyebben. Tudjuk például, hogy amikor a babáknál a szoptatásról áttérünk a szilárd ételre, milyen finoman kell bánni az idegrendszerrel. Nem véletlen, hogy nem a csülkös bablevest adjuk neki rögtön: nincs semmi baj vele, csak ebben az életkorban életveszélyes. A képernyő kapcsán viszont nem vesszük figyelembe az idegrendszer szükségleteit és hagyjuk, hogy durván befolyásolja azt, így viszont a fejlődés elmarad.
Át kell látni: ez egy lelkiismeret nélküli iparág, hihetetlen nagy pénzek vannak mögötte.
Olyan lobbival megyünk szembe, amelyik elsődlegessé tette a profitot a gyerekek egészségével szemben.
A tudatlanságot jórészt nekik is köszönhetjük, mert nem jönnek át az információk eléggé. Amikor piacra lehet dobni egy babakocsira szerelhető tablet tartót, az megrontás. Biztos vagyok benne, hogy el fog telni egy idő, amikor ez bántalmazásnak fog minősülni. Például Tajvanban nagyon komoly pénzt kell fizetniük a szülőknek, hogy ha nem korlátozzák megfelelően a gyermekek géphasználatát, mert egyszerűen tele vannak az elvonók és a gyermek öngyilkossági ráta nagyon magasra emelkedett. Ugyanazt a képernyőt használjuk. A Bethesda Gyermekkórházban is azt látják, hogy őrült mértékben megszaporodtak azok a betegségek, mint például
a digitális autizmus vagy a digitális demencia huszonéves korban.
Érdemes megkeresni a Bethesda chartáját, aminek képernyő ajánlásait a különböző szakemberek közös javaslatára állították össze. Egyszerűen a képernyőző fiataloknál a figyelemzavar kialakulása nagyon nagy eséllyel következik be vagy fokozódik. Ennyi figyelemzavaros sem volt, mint amennyi most van, de ennyi képernyő sem volt az életünkben még. Nem is tudjuk elképzelni, hogy ez mekkora üzlet, és éppen emiatt nem tudunk áttörést elérni igazából. Kellenének azok a törvények, szabályozások is, amik a fejlesztőket korlátoznák. Külföldön van pár, például Ausztráliában 16 éves kor alatt betiltották a közösségi média használatát, ez nem véletlen. Nyilvánvaló, hogy annyira nagy a baj, hogy muszáj belenyúlni.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Közben meg a döntéshozókra ezekért a korlátozásokért kígyót-békát kiabálnak, például már csak azért is, ha nem lehet a gyerekeknél az iskolában telefon.
Így van, de érdekes, mert – azt gondolom, hogy – ez is egy tudatlanság. Nem tudják, hogy
tulajdonképpen egy következő generáció megy a levesbe.
Nagyon sok szülő fel volt háborodva, hogy a kőkorszakba visszük vissza a gyerekeket, de érdemes megnézni az előzmények tükrében, hogy már azt mondják a szülők, a tanárok, gyerekek, fiatalok, hogy sokkal jobb lett az élet telefon nélkül. Elkezdtek beszélgetni, játszani, mozogni. Jelen vannak.
Végeztünk a Váci Egyházmegyében egy érdekes kutatást: 5 hetes digitális detoxot a nagyböjtben, 6-7-8. osztályosok körében. Nekik már komolyan volt 3-4-5 óra képernyőidejük, látszott, hogy problémás a helyzet. Kifejezetten erre vállalkozó osztályok, szülők és tanárok jelentkezhettek, kapták a tájékoztatót, volt kontrollosztály is – Európában nincs még egy ilyen mérés, amilyen ez volt. Hal Melinda klinikai szakpszichológus volt a vizsgálat vezetője. Olyan területeket mértünk, amelyeknél láttuk, hogy sérülnek a képernyőhasználattal: figyelem, koncentráció, memória, agresszió, kapcsolatépítő készség, alvás, satöbbi.
És mi is meglepődtünk, de 5 hét alatt szignifikánsan mérhető javulást láttunk ezeken a területeken.
Egy vagy két gyerek volt, aki közben feladta és azt mondta, hogy nem fogja tudni megcsinálni, az összes többi azt nyilatkozta, hogy az első hét nehéz volt, de utána minden sokkal jobb lett és folytatni fogják, jól érezték magukat, több mindenre jutott idejük, jobban aludtak, jobban tudtak koncentrálni. Azért ezek nagy dolgok!
Mivel tesz rosszabbat egy szülő: ha nem tart ki amellett, hogy csak bizonyos kor után kap a gyerek telefont, és így legalább nem „marad le” a gyerek a társaitól, vagy ha kitart, de közben kirekesztve érzi magát a gyereke? Miért nincs konszenzus a szülők körében ebben?
Ez egy hatalmas probléma, mert a csoportnyomás nagyon nagy, 10 és 30 év között a legerősebb, hiszen akkor akarunk integrálódni. Hogy miért nincs konszenzus? Nagy a lobbi, és meglátásom szerint nagy tévedés volt ennyi laptopot kiosztani az iskolákban.
Mindig van olyan szülő, aki azt kérdezi, hogy mit csináljon, mert kiközösítik a gyerekét, amiért nincs telefonja. .Az iskolákban való betiltás ezért is volt nagy lépés, mert közösségi szintű. Dopaminnal és egy nagy üzlettel, nagyon erős hatással és egy kialakulatlan idegrendszerrel állunk szemben. Ez így együtt olyan, amit egyedül nem tud kontrollálni egy gyerek, de néha a szülő sem. Közösségben van a megoldás, az erő.
A csoportnyomás leküzdése miatt ajánljuk a szülőknek, hogy keressenek olyan családokat, akár csak kettőt, akik hasonlóan gondolkodnak a témában.
De tényleg van olyan helyzet, hogy kettőt sem találnak, és az nagyon nehéz, ezért hangoztatjuk azt, hogy közösség, közösség, közösség.
Vannak reményre okot adó példák?
Vannak már intézmények, osztályok, város is, ahol izgalmas kezdeményezések bontakoznak ki. Gödön például először a Búzaszem Iskolában – ami egy érdekes közösség, rendkívül jó iskola –
a szülők már 7 éve maguktól összeszervezkedve aláírtak egy olyan kötelezvényt, miszerint 8. első félévéig nem vesznek telefont a gyerekeiknek.
Látszik is az eredmény! Felfigyelt rájuk a városvezetés, a polgármester. Az összes tanárt, óvónőt, bölcsődést, orvost, vezetőt, mindenkit, aki gyerekekkel foglalkozik, összehívták. Volt egy napunk, egy szakmai nyitogató, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy mi a helyzet. Most pedig megyünk majd a szülőkhöz is. Az egész város össze akar fogni, hogy segítsük ezt a folyamatot, a családokhoz is elérjünk. Ez annyira sikeres volt, hogy Hatvanban is rendeznek egy hasonlót, és Kecskeméten is alakul valami. Tehát van ébredezés, de lassú, és csak közösségben lehet sikert elérni.
Azt gondolom, hogy az a szülő, aki elkezdi látni a gyerekén, hogy ennek a fele sem tréfa, elkezd felébredni, de néha túl későn. Van, hogy kétségbeesetten kérdezi tőlem a szülő, hogy mit csináljon: nem jön ki a gyereke a szobájából, nem eszik, hozzávágja a széket… Ez az indulatkontroll, figyelemzavar és a függés miatt van. Nagyon álságos az az irány, amikor a tudatos géphasználatot emlegetik. Le szoktunk ülni a szülőkkel és megkérdezzük, hogy
„szerinted van tudatos droghasználat kétévesen”?
A fejlesztők részéről pedig mesterien ki van művelve, intézetek, neurobiológusok foglalkoznak azzal, hogy hogy kell ezt a hatást elérni, hogy ne tudjunk nemet mondani a képernyőnek. Külföldön van már olyan, hogy ha adnak az iskolában laptopokat, akkor is csak olyan alkalmazásokat lehet rajtuk használni kizárólag, amik iskolai, tanítóprogramok.
Ez lenne a minimum?
Igen, ez a legkevesebb. De nagyon szomorú tapasztalatom volt, egy vidéki városban odajött hozzám egy szülő, aki otthon mindent megpróbál, hogy csökkentse a képernyőhasználatot, mert rájött a nagyobb gyerekénél, hogy milyen káros, és a kisebbnél már nem akarja elkövetni ezt a hibát. Erre alsóban a tanító néni matematikából Kahooton versenyt hirdetett, hogy aki a legtöbb feladatot csinálja meg rajta, az nyer. Tulajdonképpen odaszegezte a jó, igyekvő, szorgalmas gyerekeket a képernyőhöz. Hatalmas összeütközés keletkezett, mert a gyerek jó akart volna lenni és erre a „kőkorszaki hülye szülő miért nem engedi, hogy a gyereke matematikából fejlődjön”? Nagyon nagy a tudatlanság…- sajnos még az óvónők és a pedagógusok körében is.
Olyankor mit tehet az ember, amikor maga a szülő is függő? Tudja, hogy függő, de mondjuk a munkája meg is követeli, hogy elérhető legyen. Hogy lehet hatékonyan digitális nevelés címszó alatt bármit is csinálni, amikor nem tudja letenni a telefonját?
Szinte sehogy. A képernyőhasználat kultúrája nem alakult ki. Az alkoholfogyasztás kultúrája nagyjából már igen. Ha például egy alkoholfogyasztó szülő lennék, akkor nem hangoztatnám, hogy hát én is egy kicsit alkoholista vagyok. A képernyőhasználat viszont annyira elfogadott, hogy nem alakult ki az sem, hogy nem szabadna elvárni, hogy bármikor elérhető legyen az ember, a munkájával kapcsolatban sem. És gyakran nem is ez a helyzet, legyünk őszinték magunkhoz, felnőttként sem mindig a munkánk követeli meg, hogy pörgessük a posztokat…. Egy függőségekkel foglalkozó orvos írta saját magáról, hogy sokáig ő is abban ringatta önmagát, hogy bármikor elérhetőnek kell lennie, azaz nehezen tette le az okostelefonját, és szembe kellett azzal néznie, mint egy dohányzó szívgyógyásznak, hogy ezt neki kell megoldania.
Gyakorlatilag a szülőknél is edukációra van szükség, ők sokszor azt gondolják, hogy „hát én is mennyit nézem a képernyőt és mégis normális maradok”,
de esetükben már van egy kialakult idegrendszer, viszont a gyerekeknél súlyosabb következményekkel kell számolnunk a még kialakulatlan idegrendszer miatt.
Itt bizony szülőnevelésről is szó van.
Komoly a veszély, ahogy az AI is az lesz. Az okoseszköz-használat a figyelempiacra épül, tehát a cél a figyelmedet minél tovább ott tartani valamivel, bármivel, akár a Kahoottal, vagy az ártalmatlannak tűnő, de kíváncsiságot újra és újra felkeltő katt-ide alkalmazásokkal. Az AI már mást tűz ki célul. Egyre népszerűbb eszköze például a Karakter AI vagy a Replika, „akivel” beszélgethetsz. Ez viszont érzelempiac már, ami sokkal durvább lesz, mert az érzelmi intelligencia fejlesztése sehol nincs a magyar oktatásban, ezzel még mindig adósak vagyunk, – egyébként nagyon fontos lenne már csak a munkaerőpiacnak is. Az érzelmi rendszer még nagyon fejletlen, aminek valós kapcsolatok, élmények, tapasztalatok kellenének. Pozitívok és negatívok egyaránt, hogy az önismeret és a megküzdőképesség is fejlődjön. Ma egyértelmű, hogy nem intellektuális, hanem sokkal inkább mentális versenyképességre van szükség! Ezért nagyon kiszolgáltatottak a fiatalok, mert pont az ún. limbikus rendszerük nagyon aktív, túlfűtött,
nem tudnak tehát helyzeteket felmérni, magányosak, kisebbrendűségi érzésük van, kialakulatlan az önértékelés, önbecsülés, önreflexió is.
Tehát egy csomó olyan dolog van, ami rendkívül kiszolgáltatottá teszi őket kamaszként, és ha ehhez ad magának egy gépi és nem személyes segítséget, akkor ezzel nem fog fejlődni, csak kielégíti a kiszolgáltatottságát. Társat keres, de helyette egy gépies válaszadót kap, a megküzdés nem történik meg. A program csak virtuális, azaz „mintha” kapcsolatot fog teremteni, de nem a természetes emberi segítőkészséggel vagy bármivel, amit egy embertől megtapasztalnánk. Ellenben eléri, hogy ne szakadj el a képernyőtől, így egyszerűen függésben tart – miközben a valós szociális készségek lassan sorvadoznak.
Elterjedt az is, hogy sokan pszichológiai, magánjellegű kérdéseket tesznek fel az AI-nak.
Igen, és már van AI-jal működtetett plüssmaci is, ami még kisebb gyerekeknek kínálja fel ezt, ami tulajdonképpen színtiszta helyettesítése a valóságos kapcsolatoknak. Messziről látható, hogy minél kisebb életkorban kínáljuk fel a „mintha” kapcsolatot, annál nagyobb veszélyeket rejt. Nem tudom, miért nem akadályozzuk meg ezeket közösségi szinten. Hiszen nem árulunk plüssmaciba tölthető alkoholt sem.
Mi van előbb: belép a ChatGPT-be a gyerek és azt látja, hogy kedves vele, ezért kiönti neki a szívét, vagy eleve van egy hiánya a szülei felől?
Eleve van egy hiánya. Már mióta kiabál mindenki a 7 perces szülőkről…
Hol vannak a szülők?
Az okoseszköz-használattal nagyon gyorsan ráeszméltünk arra, hogy kényelmes. Amíg képernyő előtt van a gyerek, mindent megcsinálhat a szülő, mert az meg sem mozdul, hiszen transzban van az agya. Ezt persze a gyártók nem mondták el, azt viszont igen, hogy „fejleszt”. Mert például a Minecraftnak van olyan részterülete, ami fejlesztheti például a térérzékelést és így a gyártók máris ráírhatják, hogy „fejlesztő játék”, de azt nem, hogy például
a Minecraft benne van a kábítószerek sorában: „mescalin, morfium, Minecraft”.
És miért van benne? Hisz’ nem feltétlenül egy erőszakos játék – megnyugszanak a szülők, hogy nagyon jó, építős, fejlesztős -, de ugyanarra a mechanizmusra épül, mint a szerencsejáték: a váratlan szerencse biztos bekövetkezésére, ami az emberi agynak mézesmadzag. Erre épül a játék, tehát ha nem tartjuk szilárdan kézben, benne lehet ragadni.
Azaz általában a hiány van előbb, mert sajnos már régóta deficitünk van a szülő-gyerek kapcsolatban a családok szétesésével. Máris ott vagyunk, hogy az egyedül nevelő szülőnek mire jut, mire nem jut ideje, a távol lévő és dolgozó nagyszülők esete, az apák hiánya, a multiknak az a fajta elvárása, hogy mindenhol mindig legyél jelen „mobilisan”, hogy mondjuk „Pécsen laksz, de nem baj, ha Miskolcon van munkád, majd hazamész kéthetente”. Na, ez a fajta mobilitás, ami nagyon pozitívnak van beállítva, úgy vágja szét a családokat, ahogy még nem láttuk. Az sem jó, – de még a legártatlanabb megoldás a szülőktől -, hogy a gyerekeket 3 éves kortól beíratják kismillió különórára, mert ott legalább el vannak látva… de ez nem kapcsolódás, nem alakul ki kötődés. Tudjuk a SOTE egy vizsgálata alapján, hogy
a magyar felnőtt lakosság mintegy 60%-a kötődési zavarral él.
A kötődési zavar esetén azonnal felkínálja magát a virtuális kötődés. Nem szeretem a virtuális szót, olyan szépen eltakarja a valóságot, hiszen igazából ez azt jelenti: mintha. Virtuális kötődés? Mintha-kötődés! Virtuális kapcsolat? Mintha-kapcsolat! Virtuális tudás? Mintha-tudás! Virtuális élmény? Mintha-élmény!
Mindig azt kérdezem, hogy vajon kellene-e neked egy mintha-ebéd?
Egy mintha-gyerek, egy mintha-kapcsolat, egy mintha-férj, egy mintha-feleség, egy mintha-család?
Mintha életben lévő szülők mellett árvulnának el a gyerekek.
Így van!
Aki dolgozik 10-12-14 órát és utána még otthon is elérhető a munkahely számára, az hol lesz apa, hol lesz anya?
Hogy alakul ki kapcsolat? Inkább veszünk neki valami kütyüt, mert ráadásul úgy gondoljuk, hogy fejleszti? Rendesen el van altatva a gyanakvásunk. Nagy felelősség, hogy így vajon milyen személyiségek fejlődnek majd ki? Ferenc pápának van egy nagyon különleges gondolatsora a digitális világról: azt mondja, hogy a valóság hiányzik belőle. Mert a szentírási fogalomrendszerben a veritas, az igazság meg a valóság azonos tőről fakad és az igazság szabaddá tesz minket, de a valóság ebből a rendszerből hiányzik. Ebből az egész rendszerből a valós kapcsolatok, élmények, érzelmek hiányoznak. Ezért mondom, hogy az AI nagyon nagy veszély lesz ebben a helyzetben.
Nem egy per folyik már, mert egészen ráhangolódik a személyre, van, akit elvitt az öngyilkosságba,
nem egy ilyenről tudunk. Ez azért van, mert nincs egy megküzdő kapcsolata az egyénnek, nem személyes a kapcsolódása, mint egy emberrel, aki megismer és adott esetben ütközik is veled, de úgy, hogy közben szeret. Határozottan kellene képviselni és tanítani – semmiképpen nem kisiskolás korban, mert akkor más a feladat -, hogy az AI van amire jó, főleg egy fejlett, érett személy kezében, de nem erre való.
Sokat jár iskolákba, óvodákba; mit lát a gyerekeken, lelkileg hogy befolyásolják a digitális eszközök őket?
Lekapcsolódnak a valós kapcsolatokról, gyakorlatilag sajtát maguk valós megtapasztalásáról, a valós élményekről, érzésekről is. Szomorú ezt látni. Lassan elveszítik magukat, az identitásuk nem fejlődik egészségesen, az önkontroll nagyon gyenge marad, és a legnagyobb veszteségeket a kapcsolataikban élik meg. Nem sikerül, – és fokozatosan visszavonulnak a digitális „védettségbe”.
Egy virtuális világba helyezkednek bele, ahol gyors dopaminhatások érik őket és unalmassá válik a valóság.
A természetes életben is van dopamin, a sikereinkben, kapcsolatainkban, zenélésben, játékban, sportban, természetben is.
Csak több erőfeszítést igényel a megszerzése.
Mindenképpen. Nem kattintásra jön, és alacsonyabb szintű élvezeti értékkel épül fel, mert a gyors dopamin ki van mérve, magasabb szintű élvezetet produkál, nagyobb intenzitású és tulajdonképpen ezért, amikor ez megszűnik, egy hatalmas nagy sóvárgás következik be, nem elégszünk már meg a normális szintű dopaminnal. Ez nagyon veszélyes, nemcsak az óvodásokra, de már ott is mondják az óvónők, hogy nem tudják játékra hívni őket, mert unalmas nekik és arra várnak, hogy jöjjön anya – és ha megkérdezik, hogy miért, akkor elmondják, hogy azért, hogy mehessenek haza gépezni.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Gyakran, ha valamit gyorsan el kell intéznünk a telefonunkon, azt mondjuk, hogy nyugodtan folytassa csak a beszélgetőtársunk a mondandóját, úgyis tudunk kétfelé figyelni. Valóban tudunk?
Nem, a multitask is csak egy mítosz, tulajdonképpen ez a képzetünk is tudatlanságból fakad. Semelyik emberi agy nem tud kétfelé figyelni. Egyvalamit tud viszont: ugrándozni a tartalmak között; vannak, akik nagyon gyorsan tudnak váltani és ezt meg lehet szokni. De hihetetlen mértékben lezuhan a figyelmi érték: a memória több mint 50%-kal.
Nem tudunk egyszerre több dologra fókuszálni, lassabban végezzük el a feladatot, több hibával dolgozunk ráadásul sokkal jobban elfáradunk, az így kialakuló stressz szorongást okoz.
A Stanford Egyetem kutatói szerint a hosszú távon multitaskingoló emberek kognitív funkciói egyértelműen romlottak, tehát már akkor sem tudtak hatékonyan gondolkodni, amikor csak egy feladattal foglalkoztak. Sokáig tartotta magát az a nézet iskolákban is, hogy a készülékek csak kikapcsolt állapotban lehetnek a táskában és akkor semmi jelentőségük, hatásuk nincsen, de ez nem így van, mivel mintegy
40%-kal csökkenti a figyelmünket már csak attól, ha kikapcsolt állapotban, de a közelünkben van a készülékünk.
Ez azért van, mert a dopamin, ami jutalomhormon, kéri, hogy még, még, még. A következő élményt akarja, és ha neked a gépen több jó élményed volt – cseteltél valakivel, játszottál -, akkor oda fog kötődni, mert a dopamin nem értékszemléletű: ahol élményt kaptál, ahhoz tapad, állandóan felhívást jelent az idegrendszernek, hogy hátha… Láthatjuk, hogy nagyon kiszolgáltatott az emberi idegrendszer, a gyerekeké pláne.
A Sorsfonalak című podcastbeszélgetésben, melyről szemlét is készítettünk, felmerült, hogy van, mikor az ember le akarná tenni a telefonját, de nem tudja. Ez miért van, és hogy lehet ennek a függőségnek a leküzdésében segítségül hívni a Jóistent?
Csakis a „hagyományos” önneveléssel, önkontrollal, a lelkiismerettel, jó szokások kialakításával. Vannak digitális böjtök is, a mértéktartás óriási erény, de önmagában az önkontroll is. Érezzük, hogy kisgyerekeknek nem annyira megy, de azért már ott is gyakoroljuk, és felnőttként is tudnunk kell, hogy vannak erős vonzással rendelkező helyzetek, akár csak ha a szexualitásra, evésre gondolunk. Az emberi természet hajlamos arra, hogy ezeknek a csábításoknak, kísértéseknek, hívásoknak, késztetéseknek akár korlátlanul, gátlástalanul is engedjen.
Van egy viselkedést befolyásoló intézet Amerikában. A viselkedéspszichológia eredményeit és törvényeit használták fel arra, hogy a dopamin adagolásával el tudják érni azt a nagyon erős késztetést, amit akkor érzünk, amikor már nem akarunk, de még mindig görgetünk egy oldalon. Hiszen gyorsan megy, rövidek a videók, az érdekességgel, a játékokban a győzelemmel, az egyéni érdeklődési kör felmérésével tapogatják le, mivel tarthatnak ott. Azt is lemérik, hogy hány pillanatig nézel egy képet, és ha sokáig, akkor legközelebb az algoritmus feldob még kettőt.
Ez azért felvet bennem személyiségi jogi kérdéseket.
Abszolút, csakhogy nem a személyiségi jogra, hanem a profitra mennek és addig, amíg ezt nem akadályozza meg egy törvény, amelyik azt mondja, hogy a gondolkodó agy kifejlődéséhez mindenkinek van joga – egy gyereknek legalábbis biztosan -, addig nem lesz változás,
a profit gyakorlatilag rátenyerelt az egészséges fejlődésre.
A közösségimédia-platformok globális volta miatt olyan, mintha az országok nem tudnának rájuk kellő nyomást gyakorolni, vagy nem is akarnának.
De, például most Ausztrália meg tudta csinálni, és milliárdos büntetést fizet az a fejlesztőcég, amelyik nem teszi lehetővé, hogy 16 év alattiak ne férhessenek hozzá a tartalmaikhoz. Látnunk kell, hogy ha a technológia olyan fejlett, hogy a gyerekem nem tud rámenni az ügyfélkapumra, akkor miért nem tudják megoldani, hogy Facebookra se tudjon felmenni? Nyilván lenne lehetőség, csak a profit mindent felülír. Amikor van bátorsága és lehetősége egy kormányzatnak, akkor belenyúlnak ebbe a gépezetbe, mert a gyerekek egészsége fontosabb nekik. Nálunk is folyik erről vita, hiszen egyfelől nem szólhatnak bele a családok életébe, az iskolákéba bele tudtak – egy darabig abba sem, és jobban is bele lehetne -, de a családokéba nem. Ez viszont nem igaz.
Egy család életébe akkor is beleszólnak, ha egy 4 éves gyerekkel folyamatosan pálinkát itatnak: kiemelik a családból, mert ez bántalmazás.
Csak a képernyőhasználat veszélyeit nem soroljuk a bántalmazások közé egyelőre.
Így van, nyilvánosságra kell hozni a következményeit. Ez azért is van, mert alattomosak a hatásai. Hiszen ha megiszik egy bögre pálinkát, akkor gyorsan látod, hogy kiütötte a gyereket, na de ha egy vagy három órát tölt a gép előtt, az nem látszik meg rögtön.
Már 25-30 éve kutatják viszont a hatásait, amiknek az eredményeit – a generációnkénti IQ-csökkenést, a végrehajtó funkciók csökkenését –
a szülőkben és a nevelőkben, csakúgy, mint a döntéshozókban tudatosítani kell -, mert kézzelfogható negatív kutatási eredményeink vannak.
Nem okos és gondolkodó embereket akar ma a világ, a politika.
Nagyon nagy úr a profit. Hatalmas nagy küzdelemről van szó, ami az emberi személyiségért, az emberi gondolkodásért, az emberi érzelmekért és kapcsolatokért folyik. Azt gondolom, hogy most nagyon észnél kellene lennünk. Miről marad le a gyerek, ha csak később kap telefont? Semmiről, ellenkező esetben viszont a személyiség egészséges kialakulásáról, a gondolkodó, ítélőképes idegrendszer kifejlődéséről le fog maradni.
Úgy tartjuk, hogy ez is személyiségi jog nem?
Az istenkapcsolatunkra is hatással van az, hogy folyamatosan terheljük az idegrendszerünket?
Ahogy Pascal is mondja, van bennünk egy Isten alakú űr, amit csak Ő tölthet be, de ehhez kell az a fajta közeg, a csend, amikor csak magadban vagy, amikor nem ér kívülről folyamatosan impulzus. Sajnos hajlamosak vagyunk ezt az „űrt” sokféle kacattal kitölteni. Kicsit mintha félnénk a csendtől…
Minden ember spirituális lény, de az erre való nyitogatás csak akkor lehetséges, ha valóban nem jön mindig egy inger,
főleg ilyen sok, hangos és nagy erejű inger. Nem teremtjük meg a lehetőséget a spiritualitásnak, pedig vannak nagyon szelíd és bejárt útjai ennek, például a zene, a művészet, az olvasás, a költészet vagy a természet, amik mind-mind nyitogatják a spirituális kapukat, amelyekkel egyszer csak azt veszed észre, hogy kapcsolatba kerülsz a bensőddel. Vannak olyan utak, amelyek kiművelik azt a készenlétet, nyitottságot, amelyekkel képesek vagyunk kapcsolatba kerülni a transzcendenssel. Ha nem teremtünk erre teret, akkor nagyon fog hiányozni. Nem véletlenül érzed azt, hogy habzsolsz, habzsolsz, habzsolsz és mégsem jó valami. Nem véletlen ez a rengeteg szorongás és mentális zavar sem.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Hívő emberként mit gondol arról, hogy a gonosznak nagy eszköze lehet a média, így maga a képernyőfüggőség is?
Óriási és mesteri eszköz. Azt lehet mondani, hogy kilóg a lóláb. Pont az emberi és az ember istenkapcsolatának finom szövedékét roncsolja. Az igazi gonosz kísértés mindig észrevétlen és beöltözik valami egészen jóba. Mert tagadhatatlanul hasznos és nagyon sokoldalú eszközrendszerről beszélünk. De a lelkek megkülönböztetésének nagyon nagy terepe van, nekünk, hívő embereknek is, mert használjuk a készülékeinket és nem is lehet azt mondani, hogy az egész ördögtől való lenne. Hiszen látjuk, hogy akár az orvoslásban, akár csak saját magunknál, mondjuk a GPS-t használva, nagyon hasznos. Mindenhol a mérték a fontos. A kezünkben van a spirituális út: „ismerjetek meg mindent és ami jó, azt használjátok fel”.
Ez a digitális eszközökkel kapcsolatban is így van, ismerjük meg és ami jó, használjuk fel.
Egyáltalán nem azt mondjuk, hogy ne legyen az iskolában semmilyen okoseszköz és a gyerekek ne lássanak egyet sem, de nagyon határozottan kézben kell tartani. Mi lenne, ha nem egy gonosz út, hogy kapcsolatba lépsz egy zseniális emberi találmánnyal – mint amilyen az AI -, és az elvisz az öngyilkosságba? Ezekkel szembe kell nézni. A valódi kapcsolatok hogyan alakulnak ki? Milyen gyönyörű, amikor egymás szemébe nézünk és letapogatjuk egymás idegrendszeri állapotát, és oxitocin keletkezik közben, ami azt mondja a testnek, hogy kapcsolódni nagyon jó, a legeslegjobb; viszont belenézel a kamerába és nem keletkezik ugyanez a hormon…. Mennyi figyelmeztető jelet kapunk arra, hogy vigyázz, ez nem ugyanaz!
Ön inkább pozitívan vagy negatívan látja a jövőt a témában?
Sajnos nagyon nagy a baj és még nem vagyunk a mélyén, de nagyon sok esetben találkozom már olyan szülőkkel, nevelőkkel, felelős vezetőkkel, akik a mélyére láttak már a témának. Mindenképpen reményteli az – csak nagyon fájdalmas remény -, hogy valószínűleg meg kell merülni a mélyében. Sok családnak szinte a saját gyereke elvesztésével kell szembesülnie, amikor elindul a függőség lejtőjén.
Telítve vannak Magyarországon is az elvonók…
Azt mondja a Bethesda igazgatója, hogy 30 évvel ezelőtt 3 pszichológussal dolgoztak, most meg már 35 kell, mert ezeket a következményeket egyszerűen nem tudják lekövetni sem, nemhogy gyógyítani. És ha a személyekre lebontjuk, akkor meg
végig kell nézned, hogy a saját, egészségesen született gyereked miattad digitálisan demens vagy autista lesz azért, mert nem tudtad, mit okoz a képernyőhasználat?
Szóval ha máshogy nem, ennek árán el fogunk oda jutni, hogy feleszmélünk. Vannak már jelei ennek itthon is, mint hogy menő lett a nyomógombos telefon és vannak városok is, ahol azt mondják, hogy merjünk szembemenni ezzel. Ellenben olyanok is akadnak, akik még mindig azt mondják, hogy a kőkorszakban vagyunk a gondolkodásunkkal és vannak olyan iskolák is, ahol hiába vezették be a telefonhasználat tilalmát, nem tartatja be a vezetés. Erre mit mondjak? Felnőtt ember, de felelőtlen vezető. De hogyha oda járna a gyerekem, nagyon gondolkodnék, hogy elhozzam-e onnan, mert ezt a problémát csak a közösség tudja megoldani.
Tényleg eljött a felelős tanárság, a felelős szülőség, a felelős egyház és a felelős vezetők ideje.
Gyakran mondják, hogy annak az ellenkezőjét is lehet olvasni, mint amit én most felvázoltam. Persze, de hogyha egy kicsit is igaz, akkor kitehetem midennek a gyerekem? Nem.
A nevelés az élet szolgálata – Kentenich atyának ez a gondolata lett a tevékenységem vezérmotívuma. Mindig azt kell vizsgálnunk, vajon amit éppen teszünk, az hosszú távon az életet szolgálja-e. És ha nem, vagy nem vagyok benne biztos, akkor ezt a kockázatot semmilyen rövid távú sikerértért nem éri meg vállalni.
hirdetés
