Mit jelent ma Krisztust követni egy olyan kultúrában, amely sokszor mást tart jónak, kívánatosnak vagy elfogadhatónak? És hogyan fér össze Isten feltétlen szeretete a parancsokkal, amelyek néha inkább tehernek, mint kapaszkodónak tűnnek? Az Életed kérdései rovatban Viktor és Zsófia őszinte, sokakat érintő dilemmákat fogalmaznak meg: a hit és a hétköznapok feszültségéről, a szabadság és a törvény látszólagos ellentmondásáról, az önelfogadás és a bűn kérdéséről. Szilágyi Szabolcs atya és Gájer László atya pedig bibliai, lelkiségi és nagyon is gyakorlati válaszokat adnak – Jézustól, Pál apostoltól, Szent Ignáctól és a mai élethelyzetekből kiindulva.
Viktor: Miként éljünk úgy a világban, hogy közben Istené maradjunk? Van egy érezhető konfliktus az “aktuális világ” és Krisztus követése között.
Szilágyi Szabolcs atya:
Kedves Viktor! Valóban van egy érezhető konfliktus a kettő között, és ezért Krisztus követése ebben a világban mindig is kihívás marad. Viszont Jézus, Pál apostol, és Szent Ignác is segít nekünk abban, hogyan lehet mégis helyesen követni Krisztust.
Jézus pontosan leírja a tanítványok helyzetét az értük való imában: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem e világból valók ők, amint én sem vagyok e világból való. Szenteld meg őket az igazságban: a te igéd igazság. Amint te küldtél engem a világba, úgy küldöm én a világba őket. Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban.” (Jn 17,15-19)
Pál apostol arra hívja fel a figyelmet, hogy mire érdemes figyelnie azoknak, akik Jézust szeretnék követni: „Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.” (1Kor 7,29-31)
Szent Ignác pedig konkretizálja Jézus és Pál gondolatait a Lelkigyakorlatos könyvének az elején, és a következőt fogalmazza meg vezérelvként és alapigazságként: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt a cél elérésében, amire teremtve van. Ebből következik, hogy az embernek ezeket annyira kell felhasználnia, amennyire célja elérésében segítik, és annyira kell megválnia tőlük, amennyire akadályozzák abban. Szükséges ezért, hogy közömbösekké tegyük magunkat minden teremtménnyel szemben, ami szabad akaratunk döntésére van bízva és nincs neki megtiltva. Úgyannyira, hogy a magunk részéről ne akarjuk inkább az egészséget, mint a betegséget; a gazdagságot, mint a szegénységet; a tiszteletet, mint a gyalázatot; a hosszú életet, mint a rövidet, és következetesen így minden másban; egyedül azt kívánva és választva, ami jobban elvezet bennünket a célba, amire teremtve vagyunk.” (Lelkigyakorlatos könyv 23.)
Mit tanulhatunk ezekből az idézetekből? Jézus imájából megismerhetjük, hogy milyen a helyzetünk: nem a világból vagyunk, viszont a világban kell tevékenykednünk, azonban jó hír, hogy ehhez segítséget is kapunk, mert Jézus közbenjár értük. Pál meghív bennünket egy mindentől és mindenkitől való nagy belső szabadságra. Ignác pedig figyelmeztet, hogy mindezek fényében mindent csak annyiban használjunk a világban, amennyiben közelebb visz a fő célunkhoz, az üdvösségünkhez.
Nézzünk egy konkrét példát, ami segíthet megérteni a fentieket! A munkahelyemen ebidédőben rendszeresen az én részlegemben dolgozókkal ülök le ebédelni. Viszont a kollégáim már hetek óta olyan témákat és olyan stílusban hoznak föl, amelyek ellentétesek a jézusi tanítással. Mit tehetek ebben a helyzetben? Először szólhatok nekik, hogy ehhez és így én nem tudok kapcsolódni, majd kérhetem, hogy váltsunk témát.
Ha ez többedjére sem történik meg, akkor nemes egyszerűséggel átülhetek egy másik asztalhoz, vagy – ha arra érzek hívást – tanúságot tehetek a hitemről.
Gájer László atya:
Kedves Viktor! Köszönöm a kérdést, ami nagyon is modern. A II. Vatikáni Zsinat (1962-65) egyik nagy témája a laikusok kérdése, a laikusok apostolkodásának lehetősége, illetve az egyház és a mai világ lehetséges kapcsolatainak a kérdései. A zsinati lelkiség különösen is hangsúlyozza, hogy nem csak a világtól elvonult szerzetesek és papok lehetnek szentek, hanem mindenki meg van hívva az életszentségre, akkor is, ha a világban él.
A világ persze önmagában nem jó. Egy kicsit olyan a bennünket körülvevő kultúra, mint a víz, amiben a hal él. Ez a víz nem mindig tiszta. Nem is fogadhatjuk el automatikusan tisztának. Annak, aki a világban él – és ez alól én sem vagyok kivétel, jóllehet, pap vagyok – az a feladata, hogy megszentelje azokat a mindennapi dolgokat és azt a munkát, amellyel kapcsolatba kerül. Sokszor semmi egyéb dolga nincs – és erre a laikus apostolkodás olyan nagy szentjei hívták fel a figyelmünket, mint Szent Josemaria Escrivá – hogy megszentelje a mindennapi munkát.
Ha valaki postás, legyen a legjobb postás: legyen mindig pontos, megbízható. Ha valaki ügyvéd, legyen a legjobb ügyvéd: legyen szakképzett és becsületes.
És így tovább. Ha így élsz, megváltozik körülötted a kortárs kultúra nem mindig tiszta vize, miközben te is megszentelődsz a mindennapi odaszánt életben. A munka ilyen egyszerű megszentelése közben pedig folyton adódik lehetőség az apostolkodásra. Mert mindig van, aki megkérdez bennünket a reményünk felől. Afelől, hogy mi miért élünk másként.
A világ sosem volt rendben, sosem volt jó, sosem volt tiszta. Ez minden korban igaz. Ezért írja a II. századi keresztény Diognétoszhoz írt levél, hogy “ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban”. Benne élünk ebben a világban. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazokat a ruhákat hordjuk, ugyanazokban a városokban lakunk, valami mégis más. Míg a világ fiai bűnben élnek, mi szentként akarunk élni. Ilyen szempontból szentnek lenni még talán izgalmasabb a világban, mint elmenekülve a világ zaja és kihívásai elől.
Az is igaz, hogy Jézus maga sem fordult el a világtól, velünk egylényegű, teljes ember volt, annak minden vonatkozásában: beszélgetett, bort ivott, táncolt, barátai voltak, sétált és olvasott. Jézus nem elvon bennünket ebből a világból. Ő azt mondja, hogy ebben a világban neked mindent lehet. Csak jól kell csinálnod. (Ha Jézusból élsz, akkor például a bor Isten ajándéka, valami, ami nagyon nemes. Nélküle marad a részegség, az alkoholizmus és kocsmák bűze. Ha Jézussal élsz, a szex életed egyik beteljesedése, a párkapcsolatod felemelése. Nélküle marad a pornográfia, a házasságtörés, a testi kizsákmányolás. Es így tovább…) Nem a világ javaival van a baj, mert azokat Isten alkotta. Hanem azzal, ha ezeket a javakat bűnös módon használjuk. Ahogy egy kortárs ortodox teológus írja: “Mert lehetséges élni, enni, aludni, szerelmesnek lenni, fellázadni… Istenben”.
Ha te teljesen Jézusé vagy, tiéd az egész világ, mert Benne jól fogod használni azt.
Zsófi: Hogyan lehet feloldani azt a paradoxont, hogy Isten szeret úgy ahogy vagyok, és ő az egyetlen aki teljes egészében elfogad, miközben ott van a tízparancsolat tele “ne” tiltásokkal és “kell”-ekkel, amiket ha elhibázunk, bűnösökké válunk? Az első megadja azt, hogy feltétel nélkül szeretve vagyok, a második pedig megerősít abban, hogy sosem vagyok elég jó, állandó lelkiismeret furdalást és önvádat kelt. Az önszeretet és önbecsülés hiánya az egyik legalapvetőbb problémám – illetve azt látom, hogy a körülöttem élőknek is. Tehát hogyan leszek jó keresztény? Megengedem magamnak hogy hibázzak és ezáltal elfogadom és szeretem magam (bűnösként) vagy tartsam magam a törvényhez mindenáron, törekedjek a jóra, de közben elveszítem magam benne.
Gájer László atya:
Kedves Zsófia! Mivel Isten szeret téged, éppen ezért nem hagyja, nem akarja, hogy rosszat tegyél. A valódi szabadság az, hogy szabad vagy a jóra. Sokszor azt gondoljuk, hogy az a szabadság, hogy azt csinálhatok, amit akarok. De ez nem igaz. Mert ha rosszat teszek, az nem szabaddá tesz, hanem megkötöz. A rossz mindig megkötöz.
Az persze nem túl egészséges logika, hogy valaki Istenből csak a parancsait látja. Az valóban egy nyomasztó, elvárásokkal teli élethez vezet. Ha valaki befogadta Istent, az Ő egészen felszabadító valóságában, akkor ennek a szabadságnak az erejében a parancsok és az előírások megmutatják az utat, az ösvényt. A felszabadító szeretet nélkül parancsok szorításában élni valóban nem volna jó. Ezért nem is helyes az a katekézis, amely előbb beszél a parancsokról, mint Isten szeretetéről.
Előbb a szeretet, és abból fakadnak a parancsok.
Ezzel együtt azok is, akik Isten végtelen szeretetének örömében élnek, a legnagyobb szentek is, követnek el bűnöket. Ha ez mégis előfordul akkor Jézus arra tanít, hogy nem dől össze a világ. Ő már megváltott bennünket, és meghalt minden eddig elkövetett és még valaha elkövetésre kerülő bűnünkért. Az összes elkövetett bűnödnek Ő már megfizette az árát. Ha hibáztál, ha bűnt követtél el, akkor a te feladatod nem az önvád. Nem szabad egész életedben Isten parancsaitól való rettegésben élned. Ha hibáztál, tarts bűnbánatot: engesztelődj ki önmagaddal, Istennel és a másik emberrel, akinek a bűnnel kárt okoztál. Ez a helyreállításra vezet, és nem az önmarcangolásra. Isten nem önostorozásra hívott, hanem szabadságra. Egyébként pedig a világ látszólag sok mindent megenged neked, de ha hibázol, eltapos téged. Isten látszólag talán kevés dolgot enged, és sok mindent tilt. Mert a tökéletességre akar vezetni. De ha hibáztál, Ő mindig irgalommal fogad vissza. Mindig. Kivétel nélkül. És ez nagyon felszabadító.
Ha nyomasztanak téged Isten parancsai, javaslom, hogy ismerkedj az Ő szeretetével is. Engedd közelebb magadhoz a szerető Istent. Mert csak a szeretet erejében lehet parancsokat teljesíteni. Menj el olyan helyekre, ahol közel engedheted Őt magadhoz (Tűz és Fény Szentségimádás, Alpha kurzus, Szentlélek szeminárium stb). Ha benne élsz a Szeretetben, akkor a parancsok nem nyomasztóak többé, hanem az utat mutatják… a teljes szabadságra.
Szilágyi Szabolcs atya:
Kedves Zsófia! Első ránézésre valóban egy olyan ellentmondással állunk szemben, amely nem feloldható. Viszont azt gondolom, hogy bár az általad feltett kérdések fájdalmasak, mégis talán áthidalható a felvetett konfliktus. Ehhez feltennék egy kérdést: Hogy van az, hogy az Atya szereti a Fiút, és mégis hagyja Őt szenvedni és a kereszten meghalni, holott tudjuk, hogy máshogyan is megválthatta volna a világot? A válasz valahogyan úgy szól: mert így mutatta ki a legjobban, hogy mennyire szeret bennünket. Igen, a Jóisten teljes mértékben szeret és elfogad, ugyanakkor mégis kér dolgokat (például a törvények megtartását) – de ez is rólunk szól és miattunk van.
Kíváncsiságból a hittan fakton föltettem a kérdésedet, mire az egyik diák a következőt mondta: „Szabi atya, szerintem ez úgy van, hogy mivel a Jóisten szeret a legjobban, ezért Ő tudja azt is, hogy mi lenne nekem a legjobb. A törvényeket meg nem azért adta, hogy amiatt rosszul érezzem vagy elveszítsem magamat, hanem pont azért, hogy azt a még jobbat hozzam ki magamból, akinek Ő engem elképzelt.” Csodálva és örömmel hallgattam a válaszát.
A minap az evangélium a kenyérszaporítás története volt. Ez leírja, hogy amikor Jézus meglátja a kevés kenyeret és halat, nem arra figyel, hogy mennyi hiányzik, hanem azt a keveset nézi, ami van, és (itt jön az igazi csoda) hálát ad azért a kévésért! És így lesz a kevésből sok, az elégtelenből bőséges! Amikor imádkozol, akkor a Fiú is imádkozik Érted. Rád néz, és nem arra a kevésre és hiányosra figyel, aki vagy (mert azok vagyunk), hanem azt látja meg, aki Te magad vagy, és azért hálát ad érted az Atyának! Ha pedig meghallod a Fiúnak ezt a hálaadását, akkor nemcsak hogy visszaáll az önbecsülésed, hanem hálás leszel magadért a Jóistennek.
A törvényeket pedig azért fogod megtartani, mert rájössz, hogy ezek tartanak meg abban az életben, amire Jézus hívott, és amiben minden kihívással együtt öröm, hála és dicsőítés van.
Vegyünk egy példát! Képzeld el, hogy egy diák bemegy az iskolába, és az egyik osztálytársa beszól neki. Hogyan reagálhat erre megfelelően? Ha a beszólást magára veszi, akkor csökken az önbecsülése. Ha viszont durván visszaszól, akkor azzal rosszat tesz. Van azonban egy harmadik lehetőség: a jézusi út. Amikor Jézust a poroszló megüti, akkor elmondja neki, hogy ez a tette nem volt helyes. De meg is bocsájt neki, hiszen korábban ő maga tanított a megbocsájtás fontosságáról. Tehát ha a diák szeretné megőrizni az önbecsülését és a törvényt is meg akarja tartani, akkor elmondja az osztálytárásnak, hogy a beszólása fájt neki, és megkéri, hogy máskor ilyet ne tegyen. Majd megbocsát neki.
Jézus végtelenül szeret minket és valóban elfogad, de a bűneinket végtelenül utálja és nem fogadja el sosem. Meg akar menteni, gyógyítani, szabadítani, hiszen Ő az! A Megmentő, a Gyógyító, a Szabadító.
Ez a rovat a ti kérdéseitekből áll össze. Várjuk kérdéseiteket a kerdes@777blog.hu címre, vagy a Facebook / Instagram oldalunkra privát üzenetben!
hirdetés
