„A gyerekeimnek azt mondta az orvos, hogy „anyátok sosem fog meggyógyulni, de az is lehet, hogy meghal”. Lídia mesélt csodával határos felépüléséről, a zsúfolt életviteléről -, amin Isten drasztikusan változtatott – és a nehézségekből születő Stroke-balladáról is.
Draskóczy Lídia zenész, a Tázló és a HolddalaNap zenekarok prímása, háromgyerekes édesanya és egyszeres nagymama. Idén januárban egy súlyos betegség által került közelebb Istenhez olyannyira, hogy ma már ki tudja mondani, hálás a stroke-ért.
Milyen volt egy évvel ezelőtt az életed? Rohanásban teltek a napjaid?
Valóban rohanásban teltek. Volt egy teljes állásom a budakeszi zeneiskolában, a hegedűtanítás minden délutánomat elvitte, de emellett még négy együttesben is játszottam. A Napraforgó gyerekzenekarral sokszor egy oviban kezdtem a reggelt, aztán tanítottam, este pedig az egyik együttesemmel vagy táncházat vagy koncertet tartottunk, és még valahogy bepréseltem a napomba a magántanítványaimat is. Nyaranta pedig több táborban hegedültem és tanítottam. Moldvába is minden nyáron kimentem, 1994 óta gyűjtök és tanulok a moldvai csángók között, most már visszatanítom az ottani gyerekeket a táborokban. A gyülekezetemben is szolgálok, nagyon fontos számomra a dicsőítés. Szépen betábláztam az életemet, nagyon hajtós volt.
Ez rajtad kívül alakult így, vagy te akartad, hogy ilyen mozgalmas legyen?
Elég hamar úgy adta az élet, hogy magamra maradtam, tulajdonképpen egyedül neveltem fel a három gyermekemet. Nehezek voltak a körülmények. Most is albérletben vagyunk, sem anyagilag, sem máshogyan nem támogatott a volt férjem, így mindent nekem kellett megteremtenem, el kellett tartanom magunkat.
Azt éreztem, sosem lehet megállni, mert kellett a pénz is, de emellett egy zenésznek megbecsültséget is ad, ha hívják fellépni.
Akit nem hívnak, elfelejtenek, az előbb-utóbb „depressziós” lesz, nagyon fontos a közönség visszajelzése is.
A stroke előtt felmerült benned néha, hogy lassítani kéne, sokat vállalsz? Voltak annak jelei, hogy ha nem is egy stroke-ban, de ki fog ütközni rajtad a túlhajszoltság?
Voltak. Tavaly januárban estem egy nagyot. Siettem, nem figyeltem, megbotlottam, de annyira, hogy a jobb térdemben elszakadt a szalag, nem is bírtam lábra állni, úgy vittek be a kórházba. Amikor megállapították, hogy ez térdszalagszakadás és meg kell műteni, akkor sem álltam le. Olyan volt, mintha megállítana az Isten, hogy „figyelj, egy kicsit lassíts és vegyél levegőt”, viszont akkor még továbbrohantam.
Szükség volt a változáshoz arra, hogy ilyen drasztikus dolog történjen veled?
Ha nem történik meg a stroke, akkor a mai napig rohanva élnék, egyszerűen magamtól nem lettem volna képes lemondani semmiről. Tudta az Isten, hogy muszáj beavatkoznia egy ilyen komoly dologgal.
A stroke-nak voltak előjelei?
Voltak is, meg nem is. Természetesen nem gondoltam, hogy így kezdem a januárt és kórházban leszek március végéig. Nem volt előjele, de vigyáznom kellett volna, mert van egy évek óta kimutatott ritka agyi betegségem.
De nem vigyáztam. Éljük az életünket, az van bennünk, hogy túléljük, kibírjuk, de
vannak olyan helyzetek, amikor muszáj megállni, mert egyszer csak a kórházban találod magad.
Ez a „túlélem” mentalitás szerinted a társadalomtól ered vagy személyiségfüggő?
Mind a kettő. Valahogy úgy lettünk szocializálva, hogy túl kell élni. Járok egy mentálhigiénés szakemberhez, neki fogalmaztam meg, hogy
most már csak élni szeretnék, nem túlélni.
Ez a nagy megfelelési kényszer szerintem otthonról és a társadalomtól is jön, ezenkívül magamból is eredt, mert csak magamra számíthattam, és ebben nagyon elfáradtam, nem volt könnyű az utóbbi 30 év. Most Isten megállított és több időm van a pihenésre.
Fotó: Hurta Hajnalka
Januárban ütött be a baj. Mi történt karácsony után?
December végén nagyon elfáradtam. Egy betegség le is döntött. Először csak lázas voltam, aztán folyamatosan feküdtem. A legkisebb lányom – aki már 18 éves – vette észre, hogy már nem normális, hogy nem eszek, nem iszok, csak fekszem. Utólag mondta el, hogy ő vitt ki a mosdóba is, de ahogy erre sem, sok mindenre nem emlékeztem. Ő szólt a nagyobbik lányoméknak, áthívta őket, kihívták a mentőt. Bevittek, de először nem ismerték fel, hogy mi a baj. Csináltak egy labort, mértek egy vérnyomást, hazaküldtek, de a vejemmel másnap újra bementünk. Már nem tudták beadni azt az infúziót, ami segíthetett volna, mert a vérrögoldót 3-4 órán belül meg kell kapni, esetemben viszont sokkal több idő telt el.
Mit mondtak az orvosok, mik voltak az esélyeid?
A gyerekeimnek azt mondta az orvos, hogy „anyátok sosem fog meggyógyulni, de az is lehet, hogy meghal”.
Csak elmosódottan tudtam beszélni, nem tudtam járni. Napokig infúziót kaptam, mert annyira legyengültem, hiszen nem ettem, nem ittam napok óta. Emlékszem, hogy a nagylányom bátorítóan azt mondta, hogy
„anya, életben fogsz maradni, csak tarts ki”.
Nem értettem, miért mondja ezt, természetesnek éreztem, hogy élni fogok. Tudtam, hogy nem létezhet, hogy most meghaljak, viszont később, itthon kialakult bennem egy halálfélelmem. Három hónapot voltam a Szent János Kórházban, és utána hetekig, hónapokig úgy feküdtem le, hogy lehet, hogy nem kelek fel. Már rég kiengedtek, jobban voltam, de mégis nehezen aludtam el és minden este imádkoztam azért, hogy még fel tudjak kelni. Valaki aztán azt mondta nekem, hogy
„Lidi, az Istennek biztos, hogy terve van veled, mert ha el akart volna venni magához, akkor már megtette volna”.
Már nincs bennem ez a félelem, biztos vagyok benne, hogy Istennek terve van velem.
Az orvosok csodaként könyvelték el, hogy felépültél?
Igen, látták, hogy nagyon akartam.
A nővérem behozta a kórházba a hegedűmet, megdöbbenve éreztem, hogy nem mozognak az ujjaim, nem tudok eljátszani egy Süss fel napot…
Nagyon fontos voltszámomra, hogy visszatanuljak hegedülni, hogy járhassak. Minden terápiára elmentem. Láthatták, hogy fel akarok épülni, csodaként emlegettek. Később nekem is megmondták, hogy nem sok esélyem van, írásba adták, hogy nem fog változni az állapotom – ahhoz képest itt vagyok és élek.
Három hónapig voltál kórházban, sok mindent újra kellett tanulnod. Hogy zajlott ez a folyamat?
Átkerültem a János Kórház rehabilitációs osztályára, fontos volt, hogy mihamarabb terápiára járjak. Logopédushoz jártam a beszéd miatt, mert lassan, vagy nem is tudtam kimondani a szavakat, a kézügyességemet ergoterápián fejlesztették, és gyógytornászhoz, fizikoterápiára is jártam. Ezeket aztán itthon is folytattam. Júniusban egy hónapig jártam rehabilitációra és még most is megyek kezelésekre, de nem olyan intenzíven.
A kórházban egy külön teremben gyakorolhattál a hegedűn. Kinek az ötlete volt?
Először nagyon gyenge voltam, de azt mondta az orvos, hogy a kórteremben picit gyakorolhatok. Csak 5-10 percet tudtam, mert rettenetesen elfáradtam. Miután jobban lettem, több ideig bírtam hegedülni, megengedte, hogy kimenjek a váróterembe és ott folytassam.
Amikor többet tudtam már játszani, akkor szólt, hogy van egy terem, társalgó, ahova minden délután mehettem, és ahol eredetileg nem voltak emberek, de jöttek a betegek hallgatni a zenét és az orvosok, terapeuták is benéztek,
majd látogatási időben a zenésztársaim is, akikkel közösen zenéltünk. Gyakorlatilag újra kellett tanulnom mindent. Persze bennem voltak az emlékek, éreztem, hogy ezt nem veszíthetem el. 5-6 éves korom óta hegedülök, nagyon fontos része az életemnek.
A hegedülés visszatanulása egy folyamat volt, egyszerűbb dallamokat játszottam, aztán a bonyolultabbakat, amik nehezebben mentek, de tanultam új dallamokat is, hogy azzal is fejlesszem magamat. A kedvenc nótáikat kérték a szobatársaim, megtanultam őket. Kíváncsi voltam, hogy a kottaolvasás megy-e még. A nővérem behozott kottákat, le tudtam azokat játszani. 3-4 órát is gyakoroltam, amennyit bírtam és hála Istennek 90%-ban visszajött minden tudásom, képességem.
A zene is segít a felépülésedben? Másoknak tudtál segíteni a hegedüléssel a kórházban?
A zene olyan dolog, amivel lehet segíteni, igen. Például volt egy szobatársam, aki mindig velem jött és órákig hallgatta, ahogy játszom. Ezért is szeretek zenélni, mert képes vagyok arra, hogy adjak vele az embereknek.
Amikor megtudtam, hogy mikor mehetek haza a kórházból, azt mondta az orvos, hogy de kár, hogy elmegyek, nem lesz több hegedülés. Hisz’ zengett a terem, mindenki hallotta.
Mielőtt elmentem, adtam egy koncertet búcsúzásul az orvosoknak és a terapeutáknak.
Mi változott az életedben a stroke kapcsán? Mik azok a képességek, amik még nem tökéletesek vagy már nem is lesznek azok?
Hogy mi fog még visszajönni, megjavulni, azt csak Isten tudja, de sajnos például az egyensúlyzavaromra azt mondták, hogy nem fog elmúlni. Erre figyelnem kell, mert ha nem teszem, elfelejtem, kibillenek az egyensúlyomból. Nem is tudok mankó nélkül menni, megszédülök. Főleg, ha fáradt vagyok, nem tudom magam kontrollálni.
Szerettem táncolni, amit most nem tudok, szerettem szaunázni, amit már soha többet nem szabad. Vannak olyan dolgok, amikről úgy látszik, hogy életem végéig le kell mondanom, de nem akarok jósolni. Ahhoz képest, hogy azt mondták, hogy ennél csak rosszabb lesz, már most érzem, hogy sokkal jobb. Fél éve nem tudtunk volna itt beszélgetni. Van, amiről le kell mondanom, van, ami még fejleszthető. Az biztos, hogy sokkal hamarabb elfáradok, ezért például nem is tudtam vállalni tovább a tanítást a zeneiskolában. Van néhány magántanítványom, de őket én osztom be, tudok pihenni. Mindenféle stresszt ki kell zárnom, mert az okozhat újabb stroke-okat, sajnos az agyi alapbetegségem is növeli ennek kockázatát.
Maradtak a táncházak, a koncertek és a magántanítványok, és csak a zeneiskolai tanítás esett ki?
Igen. Jelenleg a betegségem miatt kiesett fél év, és már nem tudom a megszokott intenzitással csinálni a dolgokat. Ha valaki elhív koncertezni, ide kell jönnie, el kell vigyen… Több figyelmet igénylek a betegségemből kifolyólag. Egyszerűen nem tudok már úgy hegedülni, mint régen, így a koncertek is csak mérsékelten vannak jelen. Van egy ügyes fiatal hegedűs lány a Tázló együttesben, aki mellettem hegedül, és amikor elfáradok egy nagyobb koncerten, ő tovább tudja vinni, így nem veszi észre a közönség, ő szokott helyettesíteni. A táncházban pedig már csak este 10-ig bírom, ő viszont tudja folytatni. A gyerekprogramok és kisebb koncertek mennek, csak megfelelő figyelemmel kell lennem.
Hálás tudsz lenni a történtekért?
Tulajdonképpen igen.
Felismertem, hogy Isten ott volt a betegágyamnál akkor is, amikor ezt még nem tudtam felfogni…
Ott feküdtem tehetetlenül, hónapok teltek el még ott a kórházban, mikor egyszer csak rádöbbentem, hogy „ez nem véletlen és Istennek terve van velem”. Addig csak az volt bennem, hogy nekem most tanítanom és koncerteznem kéne, húzogattam ki mindent a naptárból. Ráadásul a legkisebb lányom helyzete is aggasztott, aki közben márciusban nagykorú lett, de mégsem lehetett hónapokig egyedül, így a nagylányom a párjával és a kisunokámmal ideköltözött hozzánk. Nekik nagyon nehéz volt, nem voltak erre felkészülve. Mindennap jöttek, ruhát hoztak, mostak rám, elláttak. De igazából nagyon nagy a hála bennem, utólag látom, hogy Isten egy pillanatig nem hagyott magamra.
Fotó: Hurta Hajnalka
Imádkozni tudtál?
Nem. Kezdetben, mikor a kórházba bekerültem, sötét és homályos volt minden.
Nem volt bennem annyi sem, hogy felkiáltsak Istenhez, hogy segítsen.
Azt éltem meg, mint a béna az evangéliumban, akit leeresztettek a barátai a tetőt megbontva Jézus elé, aki meggyógyította: az édesanyámtól elkezdve a gyülekezeten át a barátokig nagyon sokan imádkoztak értem, még olyanok is, akikről nem is feltételeztem.
Fohászkodtak és odavittek Jézus lábához, mint azt a bénát.
Isten előtt nincs idő. Hívő ember vagyok és azt gondolom, hogy attól, hogy abban az 1-2 hétben, hónapban nem tudtam imádkozni, az Isten teljes mértékben a tenyerébe vett és tudta, hogy szeretem és imádom Őt.
Megtapasztaltad a közbenjárás erejét?
Igen, és nagyon fontos az imádság. Nagyon hálás vagyok azért is, hogy a barátaim összefogtak a gyerekeimmel és mindenféle módon támogattak. Rengeteg szeretetet kaptam, meg is jegyezték a kórtermemben, hogy mindennap más jött hozzám látogatóba. Érezhettem, hogy nem vagyok egyedül.
Olykor nehezteltél Istenre a történtek miatt?
Volt bennem egy kis vádlás, harc is, de megjött a hála érzete és tudok imádkozni, Istenre támaszkodni. Szerintem Ő nagyon jól tudja, hogy erre saját erőmből nem lettem volna képes. Vannak persze hullámvölgyek, néha elkeseredem.
Nagyon hálás vagyok, hogy a hegedűt nem vette el. Amikor először a gyülekezetben dicsőítettem a történtek után, az is eszembe villant, hogy vajon tudom-e ezt csinálni, mert a dicsőítés egy olyan forma, amit magamnak fejlesztettem ki, nem tanítják, egyfajta improvizáció. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ez is visszajött. A hegedüléssel csak az elfáradás a problémám, nem tudok olyan sokáig koncentrálni.
Miben látod a történtek legnagyobb hasznát? Több időd van az istenkapcsolatodra?
Igen, arra is, de például ki is adták orvosilag, hogy sétáljak sokat, ami néha nehéz, de közel van az erdő, sétálok, amit régen sosem tettem. Ez a lábam miatt is kell, de tudok közben imádkozni, gondolkozni, kicsit megnyugodni.
Mi az pontosan és hogy jött létre a Stroke-ballada?
A kórház után született meg, meglévő dalokból és versekből állítottam össze. Egyszer a stroke osztályon egy zeneterápiás alkalmon voltam vendég a felépülésem után, és eljátszottam az ott lévőknek ezt a Stroke-balladát, ami arról szól, hogy megy az élet, ahogy a dallamok is, és egyszer csak megakad, elkezdődik egy keresgélés és több vers is elhangzik közben, például Reményik Sándor Kegyelem c. verse, ami mintha nekem íródott volna, majd Ady Endre Az Úr érkezése c. műve. Tehát zenében és szövegben fejezem ki a stroke folyamatát.
Sok helyen eljátszottuk már: táncházban, a gyülekezeti táborban, világi és egyházi helyeken is. Ez egy bizonyságtétel, ami talán elgondolkodtatja az embereket.
Mert miért kell ahhoz tragédiának történnie, hogy az ember felfogja, Isten mellette van és figyeljen arra, hogy mi az Ő akarata?
Milyen reakciók érkeztek erre a zenés-verses összeállításra?
Megérinti az embereket. Olyan is volt, hogy mikor a végén felnéztem, láttam, hogy mindenki sír. Az is hat rájuk, hogy tulajdonképpen én -, aki ezzel érintett – ott vagyok, élek, én beszélek.
Mik a céljaid a balladával?
Ez egy hálaadási bizonyságtétel, ahova hívnak gyülekezetbe, elmegyek. Nagyon erős élmény volt, amikor egy zeneterapeuta hölgy által vezetett kórushoz hívtak el hegedülni. Az Afázia kórusban többnyire stroke-kal érintettek vannak, nem tudnak rendesen beszélni, próbáltam velük szót váltani, de nem értettem őket és nagyon megható élmény volt megtapasztalni azt, hogy ezek az emberek milyen kristálytisztán énekelnek. Számomra hihetetlen volt, ahogy ez a kórus megszólalt.
Volt ott egy ember, akinek a beszédét egyáltalán nem lehetett érteni, de gyönyörűen, teljes szívből énekelt.
Mondható, hogy számodra ez a betegség egy istenélmény volt?
Így van. Az életem gyerekkorom óta Isten kezében van, volt hitem, megtértem, próbáltam az Isten útján járni, de ez egy plusz figyelmeztetés volt, hogy Rá figyeljek. Abban is segített, hogy lássam, hogy az élet nem ér véget. Tegyek mindent abba a fontossági sorrendbe, hogy mi az, ami az Istennel való kapcsolatom javát szolgálja.
hirdetés
