Mihez kezdjen a fiatal, aki még mindig égő szívvel szolgálná az Egyházat, de újra és újra falakba ütközik? És valóban szabad-e az ember, ha Isten „öröktől fogva mindent tud”? Az Életed kérdései, a 777 kérdezz–felelek rovata ezen a héten Hedvig és Beatrix dilemmáit járja körül — kérdéseiket, amelyek sokunk legbelsőbb vívódásait fogalmazzák meg. Gájer László és Szilágyi Szabolcs atyák válaszaiban egyszerre szól a vigasz, a bátor iránymutatás és a kimondott igazság: arról, hogyan maradjunk hűségesek hivatásunkhoz az Egyház változó, olykor fáradt valóságában, és hogyan értsük szabadságunk méltóságát egy mindentudó Isten fényében.
Hedvig: Mit javasolnátok annak a fiatalnak, akinek ég a szíve az egyházért, szeretne tenni érte, szolgálatokat is vállal, de úgy érzi, hogy folyamatosan falakba ütközik (értsd egyházon belüli megrögzött eszmékbe, pl. ezt itt nem így szoktuk csinálni, mit szólsz bele fiatalként, stb.) és emiatt ebbe belefáradt, kiégett, s emiatt inkább otthagyja az egyházat, szolgálatait.
Szilágyi Szabolcs atya:
Kedves Hedvig! Szomorú, ha ilyen történik, mert örülni kellene annak, ha ma egy fiatal szeretne tenni az egyházért.
Első körben azt javasolnám ennek a fiatalnak, hogy vizsgálja meg a hívását és a motivációját. Azokat a hívásokat érdemes követni, amik Jézustól jönnek. Ha Jézus hív bennünket valamire, nekünk pedig kellőképpen nyitott az Úrra a szívünk az imádságban, akkor a hívás valahogyan hallható válik. Ha ez a helyén volt, és tényleg Jézus hívta a fiatalt az adott szolgálatra, akkor érdemes a motivációját is megkülönböztetni: miért akart szolgálatot vállalni? Ugyanis az indítékainkba bele tud keveredni olyan dolog, ami nem Jézustól és nem Jézusért van. Ha a motivációm nem tiszta ‒ például önzés, hiúság, magamutogatás, „meg kell váltani a világot” érzés stb. keveredik bele ‒ akkor könnyebben feladom az adott nehézségek láttán.
A másik, amit javasolnék neki, az a megfelelő kommunikáció és az elfogadásra való készség. Ha konkrét egyházi szolgálatot szeretne vállalni, akkor azt célszerű megfelelően egyeztetnie az illetékes egyházi személlyel, valamint kérni a jóváhagyását. Viszont olyan hithez és egyházhoz közeli szolgálatot is vállalhat, aminél mindehhez nincs szükség. Manapság ilyen feladatokat (is) bőven lehet találni hazánkban, csak győzze hittel és erővel.
Végül azt javasolnám neki, hogy legyen mély istenkapcsolata, mert minden jó és igaz feladat csak ebből tud kiindulni.
Erre tanít Márta és Mária példája. A gazdag ifjú ellenpéldája pedig arra bátorít, hogy ne adja fel, hanem keressen tovább.
Ugyanakkor az Egyházunk is meg van hívva arra, hogy ha ma valaki szolgálni szeretne és arra alkalmas is, és ha képes a megfelelő jézusi és egyházi szempontok alapján ellátni a feladatát, akkor annak igenis nagyon örüljön, és biztosítson rá lehetőséget. Ez különösen is igaz a fiatalok megkereséseire.
Gájer László atya:
Valóban szomorú helyzet. Több fiatallal találkoztam már, aki hasonló helyzetben volt. A Hittudományi Karon mindig el is mondom a hallgatóknak, hogy alakítsanak ki magukban egy lelkületet, amely Pál apostoléhoz hasonló. Pál ugyanis úgy indult el a népek evangelizálására, hogy miközben héroikus munkát végzett, gyakran üldözték és elutasították, sőt, az is előfordult, hogy a szolgálataira nem tartott igényt senki. Az apostoli, missziós lelkület ilyen: Fel kell készülnünk arra, hogy esetleg az egyházban sem várnak bennünket. Hogy fiatal papként vagy hitoktatóként falakba, akadályokba ütközünk akár a keresztények részéről, jóllehet, mi az egész életünket rátettük erre a szolgálatra. A valóságnak ilyen a dinamikája.
Ezzel együtt voltam a másik oldalon is, amikor én voltam a felelős vezető, és hozzám jöttek sokan az ötleteikkel, vagy inkább ötletszerű javaslataikkal. Nyilván lelkesen, de nem mindig átgondolt tervekkel és elvárásokkal. Ebben a helyzetben valóban a kölcsönös figyelem, a meghallgatás, a másik szempontjainak elképzelése segíthet. Ez nemcsak az egyházi helyzetekre, hanem a mindennapokra is igaz.
Egy heves elfordulás a mindennapi életben is csak egyre több bezárt kaput hoz magával.
Napjainkban a magyar egyház biztosan átalakulási folyamatok helyszíne. A plébániai struktúra sok szempontból rogyadozik, a felelős szolgálattevők kevesen vannak. Eközben tudjuk, hogy a plébánia még mindig a legjobb sejt, így a struktúra legjobb alapja. A lelkiségek és szerzetesi, mozgalmi hatások szabad mozgásai, intuitív, karizmatikus valóságként veszik körül a szilárd intézményes plébániai hálózatot. Az alakulások, a mozgások kezelése nem könnyű a papoknak, hivatalos egyházi személyeknek és szolgálattevőknek sem. Aki szeretne kapcsolódni ezekhez a szolgálatokhoz, az legyen figyelemmel a rendszerben levők terhelhetőségére is. Türelemmel, figyelemmel és párbeszéddel biztosan több jó megoldást találunk, mint elvárások hangoztatásával.
Az is előfordulhat, hogy az a szervezet vagy struktúra, ahol a fiatal szolgálni szeretett volna, tényleg elfáradt, elkopott. Nem biztos, hogy érdemes vele foglalkozni. Lehet, hogy más az irány. Ilyenkor az is lehet a belső megkülönböztetés tárgya, hogy az illető megkeresse a szolgálatának helyét. Vajon hol kell szolgálnom? Hová hív Isten? Hol tudok jól kapcsolódni? Ezekkel a kérdésekkel megéri kicsit időzni, imádkozni és gondolkodni ilyen szempontokkal a döntéseink előtt, vagyis mielőtt új irányba indulunk.
Az egyház változik és dinamikus. Biztosan vannak benne fáradt emberek és kimerült rendszerek is. Mégis újra és újra keresnünk kell a kapcsolódás lehetőségét azért, hogy egy jobb világot építhessünk.
Beatrix: Ha Isten öröktől fogva mindent tud, beleértve az ember döntéseit is, akkor az ember valóban szabad-e, vagy csak végrehajtja azt, amit Isten öröktől fogva tudott róla?
Szilágyi Szabolcs atya:
Kedves Beatrix! Szeretem a nehéz elméleti kérdéseket, de most az ötlött fel bennem, hogy vajon mi lehet ennek a kérdésnek a konkrét, gyakorlati háttere? Ezért először megpróbálok válaszolni a kérdésedre, majd levonok az elméleti áttekintésből néhány gyakorlati következtetést.
Isten szabadnak teremtette az embert. A Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy Isten a „képére és hasonlatosságára” (Ter 1,26) alkotta meg az embert, és mivel Isten teljesen szabad létező, ezért az ember is hozzá hasonló: valóságosan szabad létező. Néhány sorral később látjuk is, hogy az ember oly mértékben szabad, hogy Ádám és Éva vissza is él a szabadságával: bűnt követnek el. Az ember szabadsága mellett érvel a teológiai gondolkodás is, amikor azt mondja:
Isten azért teremtette szabadnak az embert, mert szabad imádókat szeretne, és nem olyanokat, akik rabszolgaként „szeretik” Őt.
Isten mindentudó és a jövőnket is látja. Viszont ez nem jelenti azt, hogy korlátozná a szabadságunkat. Isten előretudása és mindenhatósága két külön dolog. Úgy lehet feloldani az általad felvetett dilemmát, hogy pontosabban megfogalmazzuk, mit jelent Isten mindenhatósága. Egyrészt Isten azáltal, hogy szabad létezőket teremtett, bizonyos értelemben korlátozta a saját szabadságát. Hiszen onnantól kezdve lehet mást is tenni, mint amit Isten szeretne. Másrészt viszont Isten szeret minket. Az Ő teremtő és gondviselő szeretetét nem akadályozza és befolyásolja az, hogy tudja, hogy mit fogunk tenni, mert mindenkinek mindent megad, ami szükséges az üdvösségéhez ‒ akkor is, ha nem az ő elképzelései szerint él.
Egy emberi példa talán könnyebben megvilágíthatja mindezt. Gondoljunk egy édesanyára, aki nagyon szereti az óvodás gyermekét. Elő-előfordul azonban, hogy a gyermeke agresszíven viselkedik másokkal. Este az anyuka mesét olvas a gyerekének, közösen imádkoznak, majd arra kéri őt, hogy máskor legyen kedves az ovistársaival, és ne bántsa őket. Másnap a szülő elviszi a gyereket az óvodába, és délután érte megy. Ekkor viszont megtudja, hogy a kisgyermeke az egyik társát játékokkal dobálta meg. Isten is így van velünk: szeret, elmondja, hogy mire kellene figyelni, de közben meg „sejti” hogy mit fogunk tenni.
Mindezek gyakorlati következménye, hogy komolyan kell vennünk a szabadságunkat. A szabadságunkkal leginkább akkor élünk, amikor döntünk. A döntéseinkhez pedig két szellemi kapacitásunk segít hozzá: a megismerésünk és az akarásunk. Ezért van nagy szükség arra, hogy a megismerésünket a tényleges jó fel- és megismerésére, az akaratunkat pedig a valódi jó előmozdítására használjuk.
A megismerésem kapcsán feltehetem magamnak a kérdést: mit nézek, hallgatok, olvasok? Ezek az Isten szerint elgondolt jó megismeréséhez visznek közelebb? Az akaratom kapcsán pedig ezt kérdezhetem magamtól: mire fordítok időt és energiát, mikben edzem magam? Ezek az Isten által szándékolt jót valósítják meg a világban?
Gájer László atya:
A felvetett kérdést szaknyelven úgy is nevezzük, hogy ez a teodícea kérdése. Legalábbis abból a szempontból, ha felvetjük annak kérdését, hogy Isten hogy lehet egyszerre jó és mindenható, ha ennyi rossz dolog is történik a világban. Honnét a rossz? Ha Ő mindenható, akkor minden bizonnyal nem jó, mert ha így volna, nem engedné meg a rosszat. Ha pedig Ő jó, akkor nem lehet mindenható, mert megtörténik a rossz. Ez a probléma is arra irányítja a figyelmünket, hogy vajon minden egyes esemény és cselekedet Isten kezében van-e és közvetlenül függ-e Istentől, vagy nem.
Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy Isten mindent tud, előre lát a világról, és nem vagyunk képesek az Ő együttműködése nélkül semmit sem tenni? Órigenész így fogalmaz egy helyen. “Sok minden történik Isten akarata ellenére. De semmi sem a gondviselése nélkül”. A Katolikus Egyház Katekizmusa pedig ezt írja: “Isten szuverén Ura a maga tervének, megvalósításához mégis igénybe veszi a teremtmények együttműködését” (306. pont). Amikor megteremt, megadja az önálló, szabad cselekvés méltóságát is a teremtményeinek.
Az ember, mint értelemmel és szabad akarattal rendelkező teremtmény szabadon és felelősen együttműködik Isten tervének megvalósításában.
Isten mindennek, az egész teremtésnek, az egész valóságnak első és mindent átfogó oka. A szabad emberi lények ebben a teremtésben másodlagos okokként vannak jelen. Isten ébreszti a szándékot, és hajtja végre a jótettet bennük saját tetszésének megfelelően (vö. Fil 2, 13), de ez nem veszi el az értelmes teremtmények méltóságát. Az Úrral való mély együttműködés inkább növeli a teremtmény méltóságát. Azt, hogy a teremtmények eltérhetnek Isten ezen akaratától, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a világban jelen van a bűn. A bűnt Isten előre látja ugyan, de nem akarja azt előre. Gondviselésében egyben látja a valóságot, úgy adva a kegyelmét, hogy minden körülményt számításba véve és egyszerre látva a lehetséges legjobb világot tartsa fenn. (És így kerül megválaszolásra az első bekezdésben felvetett kérdésünk is: Miközben Isten mindenható, a világban tapasztalható rossz ellenére is állíthatjuk, hogy Ő jó.)
Amikor tehát látjuk a valóságunkat a benne lévő rosszal és bűnnel együtt, akkor tudnunk kell, hogy a rossz részben véges teremtményi voltunk következménye (nem vagyunk hiánytalanok, végtelenek és tökéletesek, mint Isten), de a világban az emberi cselekedetek által jelenlévő bűn következménye is. A bűn nem egyezik meg Isten akaratával, de Ő, gondviselésében ezzel együtt a lehetséges legjobb világba helyez bennünket, akkor is, ha ennek összefüggéseit korántsem értjük meg a maguk teljességében.
Az értelmes emberi teremtmény tehát szabad. De Isten gondviselésével együttműködve jut el önmaga tökéletes, bűntől mentes, teljes szabadságára. A szabadság nem indifferens, vagyis nem azt jelenti, hogy azt teszünk, amit akarunk. Mert ha bűnt követünk el, azt ugyan megtehetjük, de az éppen elveszi a szabadságunkat.
A szabadság nem más, mint szabadság a jóra.
Ez pedig szabadság Isten akaratára, szabadság az Ő gondviselésével való együttműködésre. Isten számol azzal, hogy nem a szabadságot választjuk, hanem a bűnt, ezért a világunkat kegyelmével ennek tudatában tartja fenn gondviselésében. Lehetőségünk van tehát Őt elutasítva a bűnt választani, elveszítve a szabadságunkat. Mi, újjászületett keresztények azonban az Ő akaratát, vagyis a szabadságot keressük.
——————————————————-
Ez a rovat a ti kérdéseitekből áll össze. Várjuk kérdéseiteket a kerdes@777blog.hu címre, vagy a Facebook / Instagram oldalunkra privát üzenetben!
hirdetés
