„Azt szoktam mondani, hogy ez nem a mi projektünk, hanem az Istené.” – fogalmazott Kiss Teodóra az önkéntes programjukról, amit Égi Blankával közösen alapított. Az Örökké Haza kezdeményezés keretein belül egyetemista hallgatók kórházban hagyott kisbabákkal foglalkozhatnak A beszélgetés során Teodórából áradt a lelkesedés, mosolyogva, csillogó szemekkel mesélt a program indulásáról, a kisbabákkal töltött időről, és jövőbeli terveiről is. Mindezt alázatosan, tanúságot téve mély hitéről és Istenkapcsolatáról. Öröm volt vele elkészíteni az interjút, így nemcsak az Örökké Hazát, hanem Teodórát is egy kicsit jobban megismerhettem.
Eredetileg az örökbefogadás meggyorsítására szerettetek volna megoldást találni. Végül, hogyan jött még is ez az ötlet, hogy kórházban hagyott kisbabákkal foglalkozzatok?
Blanka ötlete volt, hogy az örökbefogadás folyamatára hozzunk létre egy nonprofit szervezetet, ami segíti felgyorsítani ezt. Ezzel az ötlettel indultunk el egy – Design Terminal és Mathias Corvinus Collegium (MCC) összefogásában meghirdetett – versenyen, amit meg is nyertünk. Itt jött a bökkenő, hogy az ötlet hogyan fog megvalósulni. Egyszerűen nem jutottunk egyről a kettőre, volt egy fél éves pangás. Hála Istennek nem adtuk fel.
Akkor hallottunk mindketten a kórházakban hagyott csecsemők problémájáról.
A tágabb családomban több orvos van, én onnan hallottam, Blanka pedig egy ismerősétől. Nagy gondviselés volt ez az egész. Mindkettőnknek csillogott a szeme, amikor felismertük , hogy ez milyen jó lenne. Így kezdtük el, nem tudtuk, hogy összejön-e.
Hogyan folytatódott a versenyt követően a projekt megvalósítása?
Az ötletet magát a kollégiumban, mint diákprojektet kezdeményeztük a vezetőségénél. Így kezdődött az egész. Aztán a klinika igazgatójával sikerült felvenni a kapcsolatot, aki nagyon támogatta a kezdeményezésünket. Ez is gondviselés volt, hogy ő egy mélyen vallásos, hívő ember. A javaslatára indult el, hogy nemcsak a kollégiumban lévő diákok járnak be ringatni, – így hívjuk magát a folyamatot -, hanem egyetemi szinten is kiterjesztettük, mint kurzust. Szabadon választható kurzusként vehetik fel nemcsak MCC-s diákok, hanem külsős egyetemi hallgatók is.
Blankával egy kollégiumban laktok. Már ismertétek egymást a verseny előtt is?
Tisztán emlékszem, hogy 2023 szeptemberében, egy vasárnap este – tényleg egy szürreális helyzet volt – egyszer csak csörgött a telefonom. Blanka, a kollégista társam, aki akkor érkezett a kollégiumba, keresett. Még személyesen nem is találkoztam vele, semmilyen kontaktom nem volt hozzá. Felhívott, hogy hallott rólam, és van egy ötlete, elindulna ezen a versenyen.
Kérdezte, hogy van-e kedvem csatlakozni hozzá, mert tudja, hogy eléggé családcentrikus, gyerekpárti vagyok.
Habozás nélkül igent mondtam. Bele az ismeretlenbe, mert se őt, se a versenyt nem ismertem, de úgy voltam vele, hogy miért is ne, mert tetszett az ötlet. Így kezdtük.
Szegeden vagy joghallgató. Már a kezdetektől fogva tudtad, hogy egyszer majd gyerekekkel szeretnél foglalkozni?
Érdekes kérdés, én mindig is gyerekcentrikus voltam. Már kiskoromtól kezdve mindig, hogyha valahol kisbaba volt, azonnal mentem, már elsős koromban.
Tényleg álomszerű, hogy most meg ezzel foglalkozhatok, amit már gyerekkoromtól nagyon szerettek csinálni.
Nagy célom, hogy így a joggal is összekapcsoljam. Most ott tartunk, hogy egy nonprofit szervezetté növünk, és önállóan szeretnénk működni. Cél a terjeszkedés is, ez folyamatban van.
Most fejezem be az egyetemet, és utána szeretnék elmenni gyermekjogi szakjogász képzésre, hogy magába a gyermekvédelembe is belelássak jobban. Talán ott is hasznos tagja lehetnék a társadalomnak. Az a szerencsés az egészben, hogy látom a gyakorlatot, látom, hogy mi az, ami működik, mi az, ami nem, és látom, hogy milyen jogszabályi háttér van erre az egész rendszerre. Ez a kettő nagyon jó, mert így talán könnyebben észreveszem, hogyan lehetne jobbá tenni a szabályokat. Legalábbis abban bízom, hogy hosszú távon ez kéz a kézben fog járni, és így valami még nagyobb jót lehetne ezáltal tenni. De azért ez még hosszú idő.
A hallgatók között mekkora ennek a programnak a népszerűsége?
Elképesztően nagy. Minket is váratlanul ért, hogy ennyire népszerű lett viszonylag rövid időn belül. Először Szegeden, aztán a régióban, majd máshol is. Maga az a felismerés, hogy a fiatalok kellően nyitottak, és vevők arra, hogy önkéntesek legyenek, hogy valami olyat tegyenek, ami nem róluk szól, hanem másról. Ez nagyon jó üzenet az emberek számára, hogy oké, ránk van címkézve, hogy TikTok generáció, de közben itt van ez.
2024 szeptember óta működünk, idén szeptemberben volt a második felvételink. A kurzust több mint 150 hallgató vette fel. Egy napos válogató volt két bizottsággal. A klinika egy tanévre 25 főt enged, mert ezt nekik is át kell látniuk, nem jó, ha túl sok diák van. Mellesleg nekünk sem, mert
azon dolgozunk, hogy ne csak egy önkéntes csapat legyünk, hanem közösség is.
Ezért a csapatépítők szempontjából jobb a kisebb a létszám. Természetesen majd évről évre növekedni fog a létszám, de most jobb ez így.
Ilyenkor csak huszonöten végezhetik el a kurzust?
Igen, a tavalyiakat is újra felvételizettjük. Ott is volt szűrés, mert mindenkinek évről évre változik a terheltsége. Bejön egy szakmai gyakorlat, külföldi út vagy bármi. Nekünk szem előtt kell tartani azt, hogy ki az, akinek a legtöbb ideje van erre, ki az, akin látszik a lelkesedés. Ezt nagyon könnyen le lehet szűrni. Attól féltünk, hogy nehéz lesz ez a felvételi folyamat, de hamar látszik, hogy ki az, akinek csillog a szeme. Mi a csillogó szempárokat keressük.
Hogyan tervezitek meg a kórházi látogatásokat?
Ez úgy néz ki, hogy beosztjuk egy táblázatban, ki mikor megy. Tudjuk, hogy melyek azok a kórtermek, ahol azok a kisbabák vannak, akiket a szüleik valamilyen oknál fogva otthagytak, vagy nem tudtak hazavinni. Mindig azt mondom, hogy olyan meseszerű az egész, hogy ott vagyunk, láthatjuk őket.
Van egy táblázat, amit a nővérek vezetnek, hogy mikor etették meg legutóbb a csecsemőket, mikor tették őket tisztába stb. Ha már aktuális, akkor ezeket mi is megcsináljuk. Ami nagyon fontos, hogy a bőr-bőr kontakt meglegyen, amíg ott vagyunk folyamatosan kézben vannak.
A kezünkben vagy a mellkasunkon alszanak el.
Ez a legfontosabb szolgálatunk. Azt csináljuk, amit egy édesapa, édesanya is el tud látni. Azt szoktam mondani, hogy nem csinálunk többet csak ott vagyunk, szeretjük őket, énekelnünk nekik.
Az altatások csodálatosak, az biztos, persze néha küzdelmesek. De az érzés, amikor a kisbaba elalszik, és csak a mellkasomon van. (mosolyog) Néha azt mondom, hogy ez nagyobb büszkeség, mint egy vizsga vagy bármi, amit elérhet az ember.
Egyszerre hány önkéntes van bent?
Egyesével, maximum kettesével szoktunk menni. Attól is függ, hogy hány kisbaba van benn éppen, mert néha az egy ember kevés. Volt olyan, amikor az egyik barátommal, Boldizsárral mentünk, az egyik kórteremből, a másikba. Ő az egyiket altatta, én a másikat, közben tisztába tevés, etetés. Akkor tényleg kicsit úgy éreztem magam, mintha egy családban lennénk már. (nevet)
Milyen sűrűn mentek a csecsemőosztályokra?
Heti 2-3 óra a minimum, ami kötelező, de hála Istennek az a tapasztalat hogy többször mennek. A kurzus teljesítéséhez szükséges a minimum heti egy nap. Az a jó, hogy éjjel nappal ott vannak a kisbabák, ezért bármikor lehet menni.
Van, aki este kilencre megy és ott van éjfélig, van aki korán reggel, nyilván, ahogy idejük engedi.
Van, aki hétvégén is bent van. Próbáljuk úgy beosztani az önkénteseket, hogy a nap szinte minden szakaszában egy ott tudjanak lenni, vagy legalább ketten egy nap. Így tudjuk biztosítani azt a jelentlétet, ami szükséges nekik.
Lelkileg mennyire megterhelő, hogy ott vagy és nem tudsz érte többet tenni annál, hogy ringatod?
Lelkileg megterhelő, az biztos. Én azt gondoltam a legelején, amikor még nem csináltam a gyakorlati részét, hogy ez engem nem fog megterhelni. Ezek kisbabák, mindig is szerettem őket, de igen megterhelő. Olyannyira, hogy sokszor róluk álmodok, sokszor gondolok rájuk. Előjöhet lelkiismeret-furdalás, hogy „jaj nekem most egyetemre kell mennem, de ő meg ott van, és most vele kéne lennem”. Ami jó, hogy kidolgoztunk erre egy megoldást.
Vannak szupervízió alkalmaink, amikor egy szakpszichológus jön hozzánk és csoportos beszélgetést tart, hogy feldolgozzuk ezeket az eseteket.
Tavasszal volt az első ilyen alkalom, ami sokat segített. Egyrészt láttuk, hogy mindenki az önkéntesek közül átéli ezt. Másrészt most már tudjuk hogyan kell jól kezelni. Olyan „eszközöket” kaptunk, ami segít abban, hogyan viszonyuljunk egy-egy kisbabához, ha nagyon érezzük, hogy kötődünk hozzá vagy előjön a lelkiismeret-furdalás. Azt gondolom, ahhoz, hogy hosszú távon ez ne hagyjon maradandó nyomot az önkéntesek életében, azt csak is folyamatos szupervízióval lehet végezni.
A kurzus erre a nehézségre valamilyen szinten felkészíti a hallgatókat vagy inkább utána foglalkoztok ezzel?
Az elméleti résznél is van erről szó. Egy pszichológus tartja, az önkéntesség kihívásairól, nehézségeiről, a kiégési folyamatról. Van egy pici rész, de nyilván a szupervizor adja a lényegét, amire nekünk ilyenkor szükségünk van.
Mi volt számodra eddig a legmeghatározóbb élményed a csecsemőkkel?
Nehéz választás. Az egyik az volt, éreztem, hogy hiába csodálatos, amit végzünk meg vannak a nehézségei. Kitartani abban, hogy amikor nyűgös, én továbbra is legyek nyugodt, továbbra is ugyanúgy énekeljek neki, hogy érezze, biztonságban van. A legmeghatározóbb élményem is egy ilyen alkalom volt. Miután megnyugodott, ott voltam a kórteremben egyedül vele. Pont egy esti időszak volt, 6 óra után. A nővérek sem voltak ott, tényleg csak mi ketten voltunk, nagyon idilli pillanat volt. Leültem, a mellkasomon feküdt, és csak élveztem, hogy hallom a szuszogását, érzem a bőrét. Ez tényleg egy olyan áldott pillanat volt.
Nagyon sokszor egy-egy ilyen ringatás alkalmat istenélményként élek meg.
Úgy tudnám összehasonlítani, hogy amit én megélek egy szentségimádáson, azt megtudom élni bent a kórházban is.
Ilyenkor az ember realizálja, hogy most tényleg ott van. Neki szüksége van valakire, én pedig éppen ott vagyok, tehát én tudok neki segíteni. Ez egy nagyon kiszolgáltatott helyzet számára, de közben annyira csodálatos az, hogy ott lehetek neki. Csak annyi dolgom van, hogy ott legyek, az időmet adjam neki és szeressem őt.
Az a felismerés volt nagyon meghatározó, hogy nem ismerem őt. Nyilván az unokahúgaimat nagyon-nagyon szeretem, de ők vérszerinti rokonok, ezek a kisbabák azonban nem. Nem ismerem a felmenőiket, nem tudom a hátterüket, semmit, de mégis tudom őket ugyanannyira szeretni, mint az unokahúgaimat. Ilyenkor jövök rá, hogy ez a vérségi kapcsolat annyira jelentéktelen, mert van a szeretetnek az a szintje, ami felülmúlja ezt az egészet. Én azt mondom, ennél csodálatosabb dolog az eddigi életemben nem volt. Az, hogy ez a mi ötletünk, ebben tényleg a Jóisten eszközei vagyunk. Azt szoktam mondani, hogy ez nem a mi projektünk, hanem az Istené. Az a legcsodálatosabb, hogy egy ilyen feladatot bízott ránk, hogy erre lettünk meghívva. Csak hálásak lehetünk.
Milyen terveitek vannak a jövőre nézve? Hogyan tovább?
Sok tervünk van. Nyilván a kapacitásunktól is függ. Most mindketten végzősök vagyunk, de szeretnénk ezt tovább csinálni. Azt még nem látjuk, ki tudjuk-e olyan szinten építeni a szervezetet, hogy a jövőben ez lehessen a főhivatásunk. Az biztos, hogy így vagy úgy, de továbbvisszük.
Vagy mint egy szerelemprojektet önkéntesként, vagy olyan munkalehetőségeket létrehozni, hogy főállásként tudjunk vele foglalkozni.
Az mindenképp célunk, hogy több városban ott legyünk, és az országos jelenlét a nagy terv. Tényleg egy álom lenne, ha minden egyetemi városban ott lennénk és mindenhol lenne egy Örökké Hazás csapat.
Péter Anna












