Az „Életed kérdései” rovatban ezúttal Piroska és Mária kérdéseire válaszol Gájer László és Szilágyi Szabolcs atya. Mi történik a keresztség nélkül meghalt kisgyermekekkel? És mit tehet az, aki mély hittel szeretne Jézushoz tartozni, de nem járulhat szentáldozáshoz? – Két nehéz, de nagyon őszinte kérdésre adnak reményteli és irgalomban gyökerező válaszokat papjaink.
Piroska: Régen még úgy tanították, hogy az a gyermek aki úgy hal meg, hogy nincs megkeresztelve az nem üdvözül. Most meg már többször is hallottam, hogy minden gyermek üdvözül. Most mi az igazság?
Szilágyi Szabolcs atya:
Először törekszem gyakorlati választ adni a kérdésedre, ami segíthet, hogy békére leljünk egy ilyen nehéz helyzetben Ezután térek majd ki a teológiai válaszra, amit ha szeretnél, akkor hozzá tudsz olvasni.
A kérdésed sajnos sok gyermeket érint, mert az Egyház tanítása azt mondja – és ez természettudományosan is igazolható –, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik. Tehát nemcsak azokról beszélünk, akik a születésüket követően, de még a keresztségük előtt haltak meg, hanem minden megfogant életről, akik keresztség nélkül haltak meg. Tekintsük át, mégis mit lehet tenni a keresztség nélkül meghalt gyermekekért!
Jézus azt mondja, hogy „aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül” (Mk 16,16). A babát, akinek még nincsen személyes hite, a szülők hitére kereszteli meg az Egyház. Ezért ha a kisgyermek keresztség nélkül hal meg, akkor a szülő kérheti Krisztust, hogy Ő „keresztelje” meg és vegye magához. „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), így Ő amit csak tud, megtesz a babákért. Ami viszont fontos, az az, hogy én mindehhez adjam a hitem.
Amit még tehetek, hogy nevet adok a babának.
Ő egy egyedi és megismételhetetlen ember, egy személy, ezért elnevezhetem, majd rábízhatom őt a Jóistenre. A halottainkat így adjuk vissza a Teremtőnek, akitől kaptuk őket. Valamint az anya elősegítheti a maga és meghalt gyermeke közötti kapcsolat rendeződését, helyrekerülését. Piliscsabán ezért tartjuk időközönként az Oltalom Útját, ami a szervező szavaival élve „segít az édesanyáknak hogy a gyermekükkel való szeretet-kapcsolatot új módon élhessék meg. Reményt ad nekik, hogy babájuk Mária anyai ölelésében van a mennyországban. És lehetőséget ad az anyáknak, hogy hitük által kérjék Jézustól gyermekük számára a keresztséget.” (Oltalom Útja | Facebook; Oltalom Útja – jelentkezési lap)
És akkor nézzük meg a teológiai megközelítést! Azt írod, hogy az utóbbi időben egyre többször hallod, hogy minden gyermek üdvözül, viszont korábban mintha nem ezt mondták volna. A folyamat mögött a következő tendencia húzódik meg:
az emberek nagy része ma már nem szeret a bűnről hallani, vagy nem is veszi komolyan a bűn létezésének tényét.
Pedig a Szentírás és Jézus tanítása nyomán kétféle bűnről is beszélhetünk. Az egyik a személyes bűn. Mivel személyes bűnt csak tudva és akarva lehet elkövetni, egy megfogant életnek vagy egy kisbabának ilyen bűne nincs. Viszont létezik másfajta bűn is: az ősbűn, amelynek a következményét áteredő bűnnek hívjuk. Ennek a terhe minden emberi életre ránehezedik, és a keresztségkor ennek a megtöréséért imádkozik az Egyház. A kérdésed igazán itt válik összetetté. Akkor most hogy is van? Üdvözülnek a keresztség előtt elhunyt magzatok és gyermekek, vagy sem? Ha nem, akkor hova kerülnek?
A kérdés az Egyházat is foglalkoztatta, és ennek megválaszolására dolgozták ki a középkorban a limbus (tornác, perem) elméletet. A limbus egy olyan állapot, ahol azok a kereszteletlen gyermekek lelkei vannak, akik se nem üdvözültek, se nem érdemelnek büntetést. Megjegyzendő, hogy bár ez volt az elterjedt nézet egészen a II. Vatikáni Zsinatig, de sosem vált a Tanítóhivatal dogmatikus tanításává. Aztán idővel az Egyház megkérte a Nemzetközi Teológiai Bizottságot (NTB), hogy alaposan tanulmányozza ezt a kérdést. Végül 2007-ben XVI. Benedek pápa jóvá is hagyta a bizottság által írt dokumentumot, amelynek a címe: Az üdvözülés reménye a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek számára. A dokumentum lényege a következő: „Végkövetkeztetésünk az, hogy az a sok tényező, amit föntebb áttekintettünk, komoly teológiai és liturgiai alapokat adnak a reményre, hogy a megkereszteletlenül meghalt kisgyermekek üdvözülnek és örvendhetnek a boldogító színelátásnak. Hangsúlyozzuk, hogy ezek inkább az imádságos reményre szolgáló érvek, nem pedig a biztos tudásra szolgáló alapok. Sok olyan dolog van, ami egyszerűen nem lett kinyilatkoztatva számunkra (vö. Jn 16,12). A hit és a remény által az irgalmas és szerető Istenben élünk, aki kinyilatkoztatta nekünk önmagát Krisztusban, a Lélek pedig arra bíztat bennünket, hogy hálaadással és örvendezéssel imádkozzunk folyamatosan (vö. 1Tessz 5,18).” (NTB: Az üdvözülés reménye…, 102.)
Ezen dokumentum megszületése előtt Szent II. János Pál volt az, aki egy mondatban megadta erre a kérdésre a választ:
„ezek a gyermekek békében vannak.”
Gájer László atya:
A keresztség azért szükséges az üdvösséghez, mert tisztában vagyunk azzal, hogy az üdvösség egyetlen útja Jézus Krisztus. Az üdvösség csak Krisztuson keresztül, a Szentlélek által érhető el. Aki megkeresztelkedik, az az Ő halálára keresztelkedik meg, részesül az Ő üdvözítő erejében, és megszabadul az áteredő bűntől.
A kérdés a keresztség nélkül elhunyt gyermekekre vonatkozott. Rájuk nézve volt egy elmélet, az úgynevezett limbus elmélete, amely egy olyan állapot a földi élet után, ahol azok a gyermekek vannak, akik az eredeti bűn terhével, keresztség nélkül haltak meg, jóllehet személyes bűnt nem követtek el. (A limbus úgymond a pokol előtere. A Jézus előtt meghalt ószövetségi igazak is itt tartózkodtak úgymond, amíg Jézus meg nem vitte nekik az üdvösség hírét a pokolraszállásakor.) Hangsúlyozom, hogy a kisgyermekek túlvilági sorsát csak modellezni próbáljuk, elméleteket alkothatunk arra nézve. Azonban vennünk kell a fáradtságot, hogy ezt a kérdést végiggondoljuk, hiszen nem csak a kérdezőt, de mindennyiunkat foglalkoztató témák ezek. Tehát! Mivel a keresztség nélkül meghalt gyermekek személyes bűnben nem vétkesek, büntetést sem érdemelnek.
Így a helyzetük problémás, annak teológiai értékelése mindenképpen nehézségbe ütközik.
Ez a probléma manapság, amikor azokon a területeken, ahol régen keresztények éltek, egyre több a megkereszteletlen gyermek, sürgetőbbnek tűnhet. Ezért a Nemzetközi Teológiai Bizottság, XVI. Benedek pápa jóváhagyásával 2007-ben közzétett egy részletes választ a kérdésről (ezt Szilágyi Szabolcs atya válaszánál hivatkoztuk – szerk.) Ez a dokumentum tükrözi az egyház meggyőződését, miszerint a keresztség nélkül elhunyt gyermekek Isten irgalmából eljutnak az üdvösségre. Mivel bűnt nem követtek el, így nem lehet megfosztani őket Isten boldogító színelátásától.
A keresztség és az üdvösség kapcsolatáról a szöveg így fogalmaz: “Így, bár ismeretes, hogy a Krisztusban való üdvösség elnyerésének rendes módja a keresztség in re, az Egyház reméli, hogy más utak is lehetnek ugyanennek a célnak az eléréséhez. Minthogy az Isten Fia valamiképpen minden emberrel egyesült, amikor megtestesült, és minthogy Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, az Egyház hiszi, hogy a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a Húsvét titkában részesedjék”. (A keresztség nélkül elhunyt gyermekekre nézve tehát a limbus elmélete – amely sosem volt dogma – nem tűnik megfelelőnek.)
Isten ezen üdvözítő szándéka nem áll szemben a keresztség szükségességével. Isten mindenkit üdvözít, de ennek rendes útja a keresztség. Ezért is törekednünk kell arra, hogy a gyermekeket mielőbb megkereszteljük, és ne várjunk ezzel túl sokáig. Ez nem elsősorban egy szép családi ünnep ugyanis, és nem is valami folklór vagy beavatási, befogadási ünnepség.
A keresztség az üdvösség kapuja, ezért nem tartsuk azt vissza azoktól, akiket szeretünk. Eleink a születés után nem sokkal megtartották a keresztelőt. Erre jó lehet emlékeznünk.
Ha arra gondolunk, hogy az egyház különös bizalommal fordul Isten irgalma felé a keresztség nélkül elhunyt gyermekeket illetően, felmerülhet bennünk annak kérdése is, hogy mi van azokkal a felnőttekkel, akik nem keresztelkedtek meg, mert nem tudták elfogadni a keresztények igehirdetését vagy mert soha nem is hirdették nekik az evangéliumot. Ezekben az esetekben természetesen ugyanúgy bíznunk kell Isten irgalmában. Abban, hogy Ő az igazakat eljuttatja az üdvösségre, melynek útja ez esetben biztosan az üdvösség rendkívüli útja – szemben a keresztséggel, amely az üdvösség rendes útja. Ez a bizalom azonban egyáltalán nem teszi feleslegessé a missziót, az evangelizációt, hiszen a népeknek az idők végéig hirdetnünk kell az igazságot. Az életük integritásának vágya is megköveteli, hogy az üdvösség rendes útján, vagyis megkeresztelt katolikusként üdvözüljenek.
A missziók kora tehát nem ért véget!
A keresztség nélkül elhunyt gyermekeket pedig az egyház, felélesztve az üdvösség reménységét, Isten irgalmára bízza. És nekünk is így kell tennünk. Istenben bízva remélhetjük, hogy ők, éppen az Ő végtelen irgalmából, üdvözültek.
Mária: Több mint huszonöt év után tértem vissza a hitemhez, és Jézus lett életem középpontja. Imával, böjttel és igyekezettel próbálok Hozzá közelebb kerülni, és tisztán élni. Élethelyzetem azonban nehéz: csak polgári házasságban élek, férjem nem akar templomi esküvőt. Anyaként nem tudok elválni, így nem járulhatok a szentségekhez – pedig szívem mélyen vágyik az Eucharisztiára. Őszinte vagyok, és nem keresek könnyebb utat, hanem az igazat: Jézus akaratát szeretném tenni. Ezért szeretném megkérdezni: Mit tehetek ebben a helyzetben, hogyan mélyíthetem a Jézussal való egységet, ha nem áldozhatok? Mi történik, ha mégis áldozni megyek így (gyónás és templomi házasság nélkül vagy gyónással)? Hogyan látja ezt Jézus és az Egyház? Sokszor látom, hogy mások, akik talán még bonyolultabb helyzetben vannak, vagy nem is veszik komolyan a hitet mégis áldozhatnak. Hogyan kell ezt értenem?
Gájer László atya:
Köszönöm, hogy őszintén feltárta a helyzetét. Nem egyszerű. Biztosan tudja, de szeretnék emlékeztetni rá, hogy egy egyházi esküvőt nagyon egyszerű körülmények között is meg lehet tartani, főleg, ha – mint az Önök esetében is – házasságrendezésről van szó. Két tanú és egy egyházi szolgálattevő jelenlétében, röviden (húsz perc alatt) el lehet végezni egy ilyen szertartást.
Érdemes lehet erre emlékeztetnie a férjét, hátha egy ilyen egyszerű, csendes rendezésre akár nyitott lenne.
A házassága rendezésének lehet egy másik módja is, ilyen esetben, ami szintén nem bonyolult, de az illetékes hatóság jóváhagyása szükséges ehhez. Ezt gyökeres orvoslásnak (sanatio in radice) hívják. Ilyenkor Önnek egy levélben le kell írnia a megyéspüspökének a helyzetet, hogy miért nem lehetséges egy meglévő polgári házasság egyházi rendezése – jelen esetben a férj ellenérzései miatt, aki nem akar templomi esküvőt kötni – és ezzel a kellő indokkal a püspököt arra kell kérnie, hogy házasságát gyökeresen orvosolja.
Ilyenkor a házassága a püspök ilyen kegyintézkedése révén szentségi házasságra emelkedik, anélkül, hogy bementek volna a templomba rendezni azt.
Ebben az esetben tehát csak egy levelet kell írnia a megyéspüspökének, aki, ha indokoltnak látja, elindítja ezt a folyamatát. (Leveléhez mellékelje a polgári házasságkötésüket igazoló okiratot és a saját keresztlevelének másolatát is. Ebben az esetben ugyan nem kell, de a béke megőrzése érdekében jó megbeszélnie a férjével, hogy kérte a gyökeres orvoslást, jóllehet, ahhoz a férjének semmit nem kell tennie.)
Az is felmerül bennem, hogy ha esetleg úgymond József-házasságban élnek, és nincs testi kapcsolat önök között, akkor megkaphatja a feloldozást a szentgyónáskor. Ha így feloldozást nyer, nyugodtan menjen áldozni. (Ilyenkor érdemes esetleg arra figyelnie, hogy ne okozzon ezzel botránkozást másokban, akik esetleg tudják, hogy nem rendezett a házassága, mégis kiment áldozni, jóllehet, nem ismerik a házassága pontos körülményeit. Ilyen helyzetben érdemes tehát más templomban, vagy a nyilvánosságot másként kerülve áldoznia.)
Ha a fentiek egyike sem vonatkozik önökre, és egyik úton sem járulhat szentáldozáshoz, akkor is azt javasolnám, hogy maradjon a férjével. Emiatt semmiképpen se váljon el tőle.
Az, hogy mások milyen lelkiállapotban, hogy a kegyelem állapotában mennek-e ki áldozni, az az ő lelkiismereti terhük. Mindenkinek magának kell elszámolnia a dolgaival Isten előtt. Igaz marad azonban, hogy aki bűnben veszi magához az Úr Testét, az a kárhozatára teszi ezt. Ezért Ön a saját lelkével törődjön. Ne engedje meg magának a szentségtörő áldozást, még akkor sem, ha nem biztos egészen abban, hogy szentségtörően áldozik.
Kerülje el a szentségtörést.
Ha semmilyen útja nem marad annak, hogy áldozzon, mert nem kap feloldozást és semmilyen módon nem tudja rendezni a házasságát, akkor ne áldozzon. A szentáldozás a Jézussal való találkozásunk legkitüntetettebb, de nem egyetlen eszköze ezen a világon. Szentáldozás nélkül lehet élni Jézussal. A szentségtörő áldozások azonban elszakítanak Tőle. Javaslom, hogy ilyenkor végezzen lelki áldozást. (Jézus jelenlétét felidézve mondja el a következő imák egyikét. Böjtöljön, segítse a szegényeket, imádkozzon. Az így élt élet Jézus közelében fogja tartani, akkor is, ha nem áldozik.
Az evangélium szellemében élt élet ebben az élethelyzetben is el fogja vezetni az üdvösségre.
Szilágyi Szabolcs atya:
Kedves Mária! Köszönöm az őszinteségedet! Jó látni ezt a mély, szívből fakadó keresést! A kérdésed valóban nehéz. Sok embert hallgattam már végig, így tudom, hogy a helyzeted gyakran igen fájdalmas tud lenni.
Ha jól értem, akkor együtt élsz polgári házasságban a pároddal, vannak gyermekeitek, viszont nincs köztetek egyházi házasság. Öröm, hogy visszatértél a hithez, és a keresed a Jézussal való mélyebb egység lehetőségét. Hiszen végső soron egy valami számít, „egy a szükséges” (Lk 10,42): Jézus szándéka, Jézus vágya az életünkkel kapcsolatban. Először próbálok minél konkrétabban válaszolni a kérdésedre, majd utána találsz egy hosszabb teológiai kifejtést, hogy mégis mi a válaszom háttere.
Igen, valóban nem járulhatsz szentáldozáshoz. Viszont Jézusnak elmondhatod, hogy ez neked mennyire nehéz és fájdalmas, és kérheted, hogy a lehető legteljesebben adja magát neked. Bár Isten kötötte magát a szentségekhez, de a szentségeken kívül is működik. Ilyen lehet a lelki áldozás – a covidban ezt többször volt lehetőségünk gyakorolni.
Amit még tudsz tenni, hogy elmondod a párodnak, hogy számodra mennyire fontos lenne, hogy tudjál áldozni, és ha van rá lehetőség, akkor kössetek egyházi házasságot. Ha a párod nem szeretné ezt, akkor elkezdhetsz egy hosszabb imát, hogy a helyzet rendeződjön. Ilyen például a pompeji rózsafüzér, amely imában 54 napon keresztül napi három rózsafüzért mondunk egy konkrét szándékra (Pompeji Rózsafüzér) Vagy vállalhatsz komolyabb böjtöt, például azt, amit a fatimai Szűz Mária javasol: szerdán és pénteken kenyéren és vízen böjtölni.
És még valami: a kérdésed mögött több minden lehet még, ugyanakkor maga a helyzet is összetett, ezért érdemes lehet egy bölcs atyával átbeszélni az egész kérdéskört.
És hogy Jézust követve az Egyház miért gondolkodik erről a kérdésről így, arról írok most egy kicsit hosszabban. A Teremtés könyvéből (Ter 1,28) és Jézus szavaiból (Mt 19,6) tudjuk, hogy Isten szeretné megáldani azoknak a férfiaknak és nőknek a kapcsolatát, akik egymás mellett döntenek. Ehhez viszont kérniük kell az Ő áldását – ezt hívjuk a házasság szentségének. Ha tényleg komolyan és szívem mélyéből szeretnék a másik mellett elköteleződni Isten és az emberek előtt, akkor házasságot kötök. Mint írtad, Neked ez azért nehéz, mert a férjed ezt nem szeretné, így viszont nem élsz házasságban, és nem járulhatsz az Eucharisztiához.
Mindez könnyebben megérthető, ha végiggondoljuk a következőket. Ha Istent nem hívtuk be szentségi szinten a kapcsolatunkba, akkor miért akarnánk behívni őt szentségi szinten az életünkbe a szentáldozás által? És tudom, hogy ez egy nehéz kérdés, de segít, ha igazán őszinték vagyunk önmagunkkal. A szentségek ajándékok. Az ajándékokhoz egyrészt nincs jogunk, nem jár nekünk. Másrészt pedig akkor tudjuk ténylegesen és teljesen megélni és átélni azokat, ha olyan állapotban vagyunk, ami az ajándék elfogadásához leginkább megfelelő. A férfi és nő együttélése esetén ez az állapot a házasság.
Ez azt is jelenti, hogy azok a fiatalok sem járulhatnak szentségekhez, akik házasságkötés nélkül költöztek össze, legyen bármennyire is elterjed ez a szokás manapság.
Fontos látni, hogy mindez nem ellenem, hanem értem van. Azért készülünk tisztán a házasságra, azért csak a házasságkötés után költözünk össze, és azért élünk együtt házasságkötésben, mert mindezek által kerülünk olyan testi–szellemi–lelki állapotba, amelyben igazán tiszta és nyitott szívvel fogadhatjuk be Jézust és élhetjük meg a Vele való találkozást az Eucharisztiában.
Hiába kapom a legszebb ajándékot – ha nem a legszebben élek, akkor nem fogom azt annak megélni. Amikor fölismerem, hogy Jézus az Eucharisztiában mindenkinél és mindennél vonzóbb, akkor tudom elengedni a kevésbé vonzó és kívánatos dolgokat.
Fontos lenne, hogy ezen a területen (és más területen is) a jézusi tanítást képviselje minden pap. Sajnos többször maguk a papok keltenek zavart azzal, hogy mást mondanak, mint Jézus. A híveknek viszont joguk van a jézusi tanításhoz, amit az Egyházunk próbál közvetíteni.
Ez a rovat a ti kérdéseitekből áll össze. Várjuk kérdéseiteket a kerdes@777blog.hu címre, vagy a Facebook / Instagram oldalunkra privát üzenetben!
hirdetés
